A meghallgatásművészete

Ami Kelet-Európában lezajlott, nem történhetett volna meg a pápa kivételes szerepvállalása nélkül
2005. április 9. 01:00

Pósa Tibor
„Ne féljetek!
Tárjatok ki az Úr előtt
minden ajtót.”

A XX. század nemzetközi politikájának utolsó óriása távozott el közülünk: II. János Pál pápa vitathatatlanul beírta nevét nemcsak az egyháztörténetbe, hanem az elmúlt negyed század világpolitikai eseményeibe is. Mi, kelet-európaiak örök hálával gondolhatunk arra a szerepre, amelyet a kommunizmus bukásában és Európa két felének újraegyesítésében játszott. II. János Pál a nemzetközi kérdésekben határozott hangon képviselte a katolikus egyház véleményét.


1978 októberében első beszédében ezt az idézetet választotta II. János Pál pápaságának vezérmondatául. Felhívás volt ez mindenféle fatalitás ellen, új reménysugarat adott a hívőknek és nem hívőknek, akik az elnyomásból nem kértek. Karol Wojtyla hazájában két totalitárius rendszert is megélt, a második világháborúban a nácizmust, majd az azt követő kommunizmust. Még krakkói érsekként jelentette ki a következőket: „A politika nem az én kenyerem, csupán az evangéliumról szólok. De ha az igazságról, emberi méltóságról, az emberi jogokról beszélek, az annyi, mintha politikát csinálnék.” Különösen az volt Kelet-Európában akkor ezt tenni, hiszen errefelé börtön járt ezeknek az elveknek a vállalásáért, mint azt honfitársa és tanítója, Wyszinski vagy a magyar Mindszenty bíboros is megtapasztalhatta. II. János Pál viszont pápaként bátran kijelenthette, hogy a kommunizmus egyszer a történelem süllyesztőjébe kerül, és véget fog érni Európa mesterséges megosztottsága.


VI. Pál pápa, bár számosan bírálták az egyházi államból is, ragyogó politikai érzékkel döntött úgy 1975-ben, hogy a Vatikán részt vesz a hidegháborút enyhítő helsinki tanácskozáson, a biztonsági és együttműködési konferencián. Először nyílt lehetőség arra, hogy a Nyugat és a Szovjetunió az emberi jogokról és azon belül a vallási szabadságról komolyan vitázhasson, alapkérdésekben valami megállapodásra jusson. Ám a lengyel pápa megválasztásával a Vatikán valóságos rést ütött a kommunizmus bástyáján.
Az új pápa ugyanis elvetette a status quót, amelyet számos nyugati politikus örök érvényűnek fogadott el. II. János Pál a történelem motorjává akart válni. A katolikus egyház templomai az erkölcs utolsó mentsvárai voltak a kommunizmus uralta területeken. Pápaként az első, szülőföldjén tett látogatásán, 1979-ben Czêstochowában elmondott beszédében tizenhétszer szerepelt a „solidarnosc” (szolidaritás) szó, mintegy a megalakuló független szakszervezeti mozgalom keresztapjává téve Karol Wojtylát. Az 1980-as Szolidaritás-korszak csúcspontján 10 millió tagja volt a szabad szakszervezetnek. Rá egy évre a Vatikánvárosban II. János Pál fogadta Lech Walesát, a lengyel szakszervezet vezetőjét. Minden egyes pápai gesztus sebet ejtett a volt a kelet-európai pártvezetőségeken. Aztán az 1981 végén bevezetett lengyelországi rendkívüli állapottal, hatezer szakszervezeti aktivista letartóztatásával – még ha időlegesen is – letörték a mozgalmat. A Szovjetunió jól érezte, hogy a Szolidaritás sikere alapjaiban kérdőjelezi meg az egész rendszer létjogosultságát, épp ezért lengyel elvtársait beavatkozásra sarkallta.
De előbb még, 1981 májusában, gyaníthatóan a szovjet KGB más radikális megoldást próbált találni a pápa elhallgattatására. Egy török terrorista több golyóval megsebesítette a tömeget üdvözlő pápát, csak a csodán múlott II. János Pál élete. A „sportos pápa” azonban kibírta az ötórás műtétet, igaz, később e merényletre visszavezethetően is keletkeztek egészségügyi problémái.


1982 végén, amikor még ugyancsak nem volt divat, II. János Pál a spanyolországi Santiago de Compostelában elmondott látnoki beszédében már Európa egyesítéséről beszélt, amelynek „két tüdővel” – nyugatival és keletivel – kell lélegeznie: „Én, II. János Pál, a lengyel nemzet fia, amelyet mindig is európainak tartottam az eredete, hagyományai, kultúrája alapján, szláv a latinok között, latin a szlávok között, én, Péter követője, Róma érseke, az egyetemes egyház pásztora, hozzád intézek, öreg Európa, egy szerelmes kiáltást: Európa, találd meg magad, fedezd fel eredetedet, éleszd újra gyökereidet!”
A lengyel Szolidaritás szakszervezet betiltása után II. János Pál diplomáciai csatornákon és személyes látogatásain is azt sürgette, hogy a két szemben álló oldal üljön le a tárgyalóasztalhoz. 1989-ben megkezdődtek az egyeztetések, amelynek végén szabad választásokon hatalomra került a Szolidaritás pártja, ám paradox módon a demokratikussá váló Lengyelországban, mint máshol is Európában, a katolikus egyház vesztett az emberekre gyakorolt befolyásából, amikor megszűnt a nemzet egyetlen védelmezője lenni. Nyilvánvaló csalódottság uralta el a lelkét, amikor megtudta, hogy a tagállamok által elfogadásra váró uniós alkotmányban nem szerepel a keresztény gyökerekre, kultúrára való utalás sem. De várjunk egy kicsit, hiszen több országban a nép mondja ki a döntő szót az alaptörvényről.
A Szovjetunió a 80-as évek közepére társadalmilag és katonailag meggyengült, Amerika padlóra küldte a fegyverkezési versenyben, és egy igencsak ellentmondásosan értékelt vezető került hatalomra Moszkvában. Mihail Gorbacsov a Szovjetunió első kommunista pártfőtitkára volt, aki 1989-ben látogatást tett a pápánál, mintegy elismerve, mekkora szerepet játszik az egyházfő szétforgácsolódó birodalmában.
De előtte történt még valami: leomlott a berlini fal.
A pápának ez a világtörténelmi esemény azt jelentette, hogy egy korszak véget ért, az igazság helyreállt: Kelet-Európában a kommunizmus végóráit élte. Az 1979-től 1990-ig terjedő időszak II. János Pál számára kivételes világpolitikai, diplomáciai eredményeket hozott. Mint a hozzá közel állók elmondták, a pápa rendkívül türelmesen folytatta a tárgyalásait, valóban meghallgatta a vele szemben ülő felet, de ha biztos volt álláspontjában, akkor abból jottányit sem engedett. Itt kell megemlítenünk munkatársát, Agostino Casaroli bíborost, vatikáni államtitkárt, akivel ragyogóan együtt tudott működni.
„Ami Kelet-Európában lezajlott, az nem történhetett volna meg a pápa kivételes szerepvállalása nélkül, amelyet ezekben a változásokban játszott” – így értékelte később II. János Pál tevékenységét Mihail Gorbacsov. Épp az első magyarországi látogatásakor, az 1991-es moszkvai puccs napjaiban II. János Pál innen biztosította támogatásáról a hatalomtól megfosztott reformer szovjet vezetőt.
„Olyan országban nőttem fel, amelynek harcolnia kellett azért, hogy kivívja létezését a vele szemben erőszakot elkövető szomszédjai ellen – jelentette ki a pápa egyik interjújában. – Ebből megértettem, hogy mit jelent az ember kizsákmányolása. Ezért mindig a szegények, az elnyomottak, a kitaszítottak, a védtelenek oldalán állok. A világ hatalmasai időnként nem néznek jó szemmel az ilyen pápára.” Egyes vélemények szerint a kommunizmusra mért csapások után a liberalizmus lett bírálatának tárgya, ugyanis II. János Pál úgy érezte, hogy nem kellene a frissen szabadságukat visszanyert országoknak kritika nélkül lekopírozniuk a kapitalizmus rendszerét. Már az első pápai útján, Mexikóban, az indiánok előtt elmondott, már-már forradalminak minősíthető beszédében kijelentette: „Én vagyok a szegények hangja! Nektek van igazatok, ne hagyjátok magatokat félrevezetni!”
Az olasz Stampának és a francia Libérationnak nyilatkozva 1993-ban fejtette ki hasonló nézeteit: „Számos és súlyos emberi és társadalmi probléma részben a kapitalizmus lényegéből ered, amelyekkel most Európa és a világ találkozik. A kapitalizmus kitartó védelmezői gyakran becsukják a szemüket, ha valami olyat látnak, amelyet a kommunizmus megoldott: például a munkanélküliség elleni küzdelem vagy a gondoskodás a szegényekről.” Ugyanakkor a „felszabadítás teológiájával” szemben, amelyben a latin-amerikai országokban a katolikus papság jelentős része osztozott, mindig is harcot folytatott. Az egyház különlegesen radikális szárnya a katonai diktatúrákban kész volt együttműködni a baloldallal, annak is marxista részével. A pápa sikerrel vette fel a harcot ezzel az egyetemes egyházat kikezdő teológiával szemben, mára megnyugodtak az állapotok a dél-amerikai egyházmegyékben.
Huszonhat és fél éves pápaságának idején 104 külföldi utazást bonyolított le, Olaszországon kívül 129 országot keresett fel. Az utazó pápa 1,12 millió kilométert tett meg látogatásai során, mintegy 30-szor megkerülhette volna a Földet. A pápaságából két évet és hét hónapot, azaz ideje egytizedét a Vatikánon kívül töltötte. A kereszténység aránya a Föld lakosságához képest 1978 óta alig változott: 17 százaléknál valamivel több. Az 1978-as 4,2 milliárd emberből 750 millió volt katolikus, ma már egymilliárdnál is több. A földrészek közötti arányok azonban megváltoztak. Amerika lépett elő a leginkább keresztény kontinenssé, ugyanis itt él a Föld katolikus lakosságának több mint fele. A legnagyobb katolikus ország Brazília, ahol 125 millió a római katolikus hívő.
A pápa hittérítő missziója, amellyel a katolikusok arányát meg tudta őrizni, épp a legszegényebb vidékeken volt sikeres. Afrikában az elmúlt negyed században a megkeresztelkedettek száma megháromszorozódott, jelenleg megközelíti a 150 milliót. Talán nem is a mostani pápaválasztásnál, de a közeljövőben bizonyosan színes bőrű utód fog ülni Péter trónján. 1992-es szenegáli látogatásán egyháza nevében bocsánatot kért a rabszolga-kereskedelem idején a feketék ellen elkövetett bűnökért. Mindig is a gazdag országok szolidaritását sürgette a nyomorgó államok iránt, nem feledkezve meg azokról a tényekről, amelyek épp a javakban dúskálókat vádolták a gyengék korábbi kizsákmányolásával.
A kilencvenes évek elejétől neki is szembesülnie kellett azzal, hogy a világ nem mindig az ő eszméi szerint fejlődik. Hiába ellenezte mindkét, Irakkal szemben vívott háborút, a hatalmasok nem hallgatták meg szavát. A balkáni mészárlás ellen nemegyszer állást foglalt, ám vészkiáltása süket fülekre talált: „Mindent megpróbáltam, kopogtattam minden lehetséges ajtón, hogy megállítsam ezt a véres testvérháborút.” A kudarc eredménye több mint 200 ezer halott.
Nem adatott meg számára, hogy lássa: a Szentföldön, a Közel-Keleten tartós béke jelei mutatkoznának. Az 1993-as oslói megállapodás reménnyel töltötte el, ám az egyezmény meghiúsulása kiábrándító hatással volt rá. Vatikán a kapcsolatokat rendezte Izraellel, vallásügyi szakértők az egyik korszakos jelentőségű cselekedetének a zsidóknak tett bocsánatkérést és 2000-ben a jeruzsálemi siratófalnál elmondott imáját tartják. Hasonló jelentőségű a damaszkuszi mecsetben tett látogatása.


Utazásai során nagy és kicsiny államot is felkeresett, voltak közöttük baloldali és jobboldali diktatúra alatt nyögő népek is. „Változtatni kell” – ez volt az üzenete a Haitit hajdanán uraló Duvalier-nak és Fidel Castrónak is. Ám két dédelgetett álma mégsem valósult meg: nem tehette kínai és orosz földre a lábát. Az orosz ortodox pátriárkák keményen ellenálltak a Vatikánnal történő legmagasabb szintű kapcsolatfelvételnek. Hasonló eltökéltség állta útját II. János Pál pekingi látogatásának: a kínai vezetés nemhogy nem nézi jó szemmel a katolikus hitű pár milliónyi honfitársát, hanem kimondottan üldözi őket, és a Vatikán és Tajvan kapcsolatát sem tudták megemészteni.
A vallási tradíciók kölcsönös megértése érdekében Assisiben 1986-ban együtt imádkozott a világ 200 eltérő vallású személyisége. 2002 elején II. János Pál felújította a rendezvényt, mert különösen veszélyes helyzet alakult ki az előző évi, Amerikát ért támadásokat követően, ugyanis mindenki az iszlám és kereszténység összecsapásáról beszélt.
A pápa mintegy tízezer beszédet mondott el, és tizennégy enciklikát adott ki. Bármelyiket vesszük elő, mindben az emberi méltóságról, az élet jogáról szól. Egyesek persze ezt úgy értékelhetik, hogy haladó volt társadalmi és szociális kérdésekben, viszont maradi a családi és szexuális ügyekben. Ugyanakkor a pápa sikerrel megőrizte az egyetemes egyház egységét, ami az egyik legfontosabb feladata lesz az őt követőknek is.
A lengyel pápa felismerte a média szerepét, így az internetben rejlő lehetőségeket, sohasem állt eleve útjában a korszerűsítésnek, mégsem tántorodott el a papi nőtlenség, a nők pappá szentelése vagy a homoszexualitás kérdésében – de hát épp ezért választották meg Péter trónjára. „Ha tetszeni szeretnék az embereknek, akkor többé nem lehetnék Jézus Krisztus szolgája” – idézte Szent János egyik levelének részletét. A pápaválasztók ugyanis a II. vatikáni zsinat óta, amelyen fiatal érsekként tevékenyen részt vett, tudták róla, hogy a katolikus egyházat alapjaiban érintő kérdésekben aligha találhatnak jobbat, aki a kiérlelt, közösen elfogadott véleményből biztosan nem fog engedni.
Forrás: MNO