A történelem vad folyam, de akkor épp megállott:
elgátolták (szokás szerint) rossz tanítók, tanárok,
farizeus írástudók, papok, ráklelkű vének,
krajcáros bölcsek, kik csak a gyönyörtanban hivének,
a régi Rend, a légiók és élükön a Császár.
Vasgát mögött a vad folyam nem volt már több mocsárnál.
A vasgát elôtt megjelent a jó szamaras Ember,
szegényen, árván, szelíden, csillagon-túli szemmel.
Ekét húzott a szamara, és mély barázdát vágott,
és szólt: ez az új folyamágy, legyôzöm a világot.
És tanított és gyógyított, halott felült szavára.
Magáról mondta: én vagyok a királyok királya.
S kacagtak az írástudók, papok, álarcos vének,
krajcáros bölcsek, kik csak gyönyörtanban hivének.
De rajongtak a rongyosok, kézművesek, halászok,
akiknek nem volt semmijük, de a szívük kilátszott,
s míg a nagyokat nevetés és gyűlölet kirázta,
-- az ô szívükön húzott át a krisztusi barázda!
S míg a vének és papok ácsolták a keresztet,
egy hang a népbôl felkiált, hogy minden belereszket:
,,Áldott a méh, mely hordozott, s miket szoptál, az emlôk!''
S rá felzúdultak a vizek, a gáton átszüremlôk,
és elindult a hang után a történelem árja,
s folyik, míg egyszer elnyeli a szent Isten-óceánja.
Az ember és az árnyéka, 1930
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése