Évek óta járok a Debreceni Szent Család Templom közösségének felnőtt katekézisére.
Kérdezhetné bárki, mi szüksége lehet egy ötvenöt éves férfiembernek erre.
Ötven év kellett, hogy visszataláljak a hitemhez.
Meg kellett tanulnom a legalapvetőbb dolgokat is.
Például, hogyan kell imádkozni, gyónni.
Nem is szólva Szentírástanításairól.
Szerencsére a technika, az Internet, a számtítógép sokat segít.
De nem helyettesítheti a kézzel fogható személyes kapcsolatokat.
Mert arra, igazán nagy szükségem van.
Tegnap este Lukács Evangéliumának , A lámpás című szentírási szakasza volt beszélgetésünk tárgya.
Beszéltem társaimnak Mátraverebély Szentkúti élményemről, arról a cigánypasztorációs tevékenységről, melyet ferences testvéreim oly nagyszeretettel, alázattal végeznek.
Visszagondoltam Nagyszombati virrasztásunkra, amikor a Szent sír előtti tűzből, gyertyákkal vittük a Kegytemplomba Krisztus világosságát.
Mert keresztségünkkel erre tettünk ígéretet.
Nem vagyok, nem lehetek pap.
De hiszem, hogy világi emberként náluk is többet tehetek, a világosság terjesztésében.
Szavaim azokhoz is eljutnak, akik messzire kerülik a templom ajtaját.
Bloggerként, a világhálón keresztül is eljuthatok sokakhoz.
Igaz, időnként egyesek nehezen tolerálják, haszót emelek cigánybarátaim mellett.
Nem teszek, nem tehetek mást:” égetem” magam.
Mint a gyertya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése