2010. június 30., szerda

Fohász


Uram, Jézus, téged kérlek,
kit világra szült az Élet
áldott méhe, Szűzmária,
ki Isten vagy s ember Fia,
kit József is elfogadott
mint rábízott méhmagzatot,
téged kérlek, segíts annak
élni, akit nem akarnak,
ki magzat még, de már gyermek,
mégis várnak rá a vermek,
halált hozó veszedelmek.
Lelkembe őt mint magamét
fogadom be, hogy életét
bimbót védőn megőrizzék:
fényében az Örök Napnak
érjen gyümölccsé a magzat.
Téged kérlek, te adj erőt,
szüleiben gondviselőt,
szeretetben bátorságot:
ki ne oltsák a Világot,
s mint isteni Lehelletet
vigyázzák az új Életet.
Ámen.

Cikk az életvédelemről


Az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások a 43/2005. (IX. 14.) számú különösen a korhatár jelentős leszállítása érinti, írásunkban elsősorban ezzel a gondolatkörrel foglalkozunk.)
– Nem tudni, hogy a továbbgördülő politikai események miatt mennyire jut figyelem arra, hogy alkotmánybírósági határozat szerint 2006. július elsejétől úgy módosulnának, hogy a művi meddővé tétel családtervezési célból akár 18 éves kortól elvégezhető lenne. A mesterséges megtermékenyítést pedig egyedülálló nők is kérhetik. (Tekintve, hogy a fiatalokat július elsejét megelőzően az Országgyűlés ezzel a témával érdemben, amelynek személyes és tágabb értelmű következményeit fel sem mérték – foglalkozzon. Ha átsiklanak felette, szinte észrevétlenül alakul ki egy olyan torz gyakorlat fogalmazta meg egyik aggályát Ékes Ilona, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, a minapi rendezvényükön. Itt ismerhettük meg az Életvédő Fórum általi jogi és etikai állásfoglalását is a művi meddővé tétellel kapcsolatban. Mint Bíró László püspök és Hámori László jogász leszögezték: ellenvéleményük vezérfonalának az élet tiszteletét, a nemzet sorsa iránti felelősséget tekintették.
A módosító javaslatot nem kísérte társadalmi vita, s az orvostársadalom véleményére sem voltak kíváncsiak. De a döntésnél nem vették figyelembe az Alkotmánybíróság három tagjának különvéleményét sem. Pedig ezekben az érvelésekben nem csak a jogi megközelítésen volt a hangsúly. Történelmi, társadalmi és népesedéspolitikai szempontból fejtették ki a módosítás szellemétől eltérő álláspontjukat – hatástalanul. Időközben a módosító javaslattal kapcsolatban más-más közösségek erkölcsi, jogi, orvosi, vallási és jogi ellenérvei, fenntartásai is megfogalmazódtak. Érdekes ugyanakkor, hogy a baloldali, úgymond progresszív nőpolitikát képviselő személyek nemigen foglalkoztak az említett témával. Pedig lenne min elgondolkozni.
Többek között azon, hogy a törvénymódosítás hatályba lépése után orvosi szempontból milyen komoly szakmai, morális gondok merülnek fel. Ezeknek Vojcek László akadémikus, a Budai Irgalmasrendi Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa adott hangot.
– Eddig a törvény írott szabályai szerint két esetben végezhettünk művi meddővé tételt. Akkor, ha az anya vagy a megfogantatás előtt álló magzat élete súlyos betegségek, károsodások miatt veszélyeztetve volt. A további esetekben a férj vagy élettárs együttes elhatározását, három hónapos gondolkodási időt, három gyerek meglétét és a 35 éves életkor utáni állapotot kötötték ki – vázolta az eddigi gyakorlatot. Hozzátéve, hogy az érintettek többnyire szociális okokkal indokolták döntésüket. Azt is fontosnak tartotta tudatosítani, hogy nem egyszerű rutineljárásról van szó. Ezért részletesen elmagyarázza a gépi altatásban végzett művi meddővé tétel technikai módszerét, lépéseit. Kitért azokra a testi és lelki megpróbáltatásokra is, amelyeket ez az „új családtervezési alternatíva” magával hozhat. – A módosítást előterjesztők nyilván figyelmen kívül hagyták, hogy érzelem- és gondolatvilágunk, értékítéletünk nem ugyanaz 18 évesen, mint egy vagy másfél évtized múlva. Lehetséges, hogy egy fiatal pár egy adott időszakban úgy érzi, semmi, de semmi remény nincs arra, hogy a szegénységből kikapaszkodjanak. Ezzel magyarázzák a végleges döntést. De a gazdasági változások térségünkben nem csupán rosszat hoznak, vele jár a szabad helyváltoztatás, a tágabb munkavállalás lehetősége is. A rossz helyzet idővel előnyösen változhat. S mi történik akkor, ha harminc-harmincöt évesen mégis gyermeket szeretnének? – érvel Vojcek László.
Igaz, a jogtudósok szerint, ahogyan megfosztottuk magunkat valamitől, úgy orvosi segítséggel meg lehet kísérelni a megtermékenyítéshez, illetve termékenységhez szükséges eredeti állapot visszaállítását. Ám Vojcek professzor szerint még ideális esetben is csak öt-hat százalék erre az esély. Nem beszélve azokról a biológiai törvényszerűségekről, amelyekre a jogtudósok nem gondoltak. Például – többek között –, hogy a sikeresnek mondott helyreállító műtétek után, ha a megtermékenyítés mégis megtörténik, nagyobb lesz a méhen kívüli terhesség kockázata. Ekkor viszont az orvosoknak a harmadik – immár – életmentő műtéti beavatkozást kell elvégezniük.
Mivel a társadalombiztosítás és az egészségügyi szolgáltatások piacosodása előtt állunk, jogos az a felvetés is: ki fogja ezeknek a sorozatos beavatkozásoknak a költségeit fizetni? Vajon az nem sért személyiségi jogokat, hogy mindezt a társadalom más tagjainak járulékaiból állják? (Megjegyzendő, hogy a jelenlegi árakon számolva a művi meddővé tétel költségén hosszú távra beszerezhető a fogamzásgátló tabletta.)
Ha eddig biológiai és materiális dolgokról esett szó, nem lehet elfeledkezni a lélek sebeiről, amelyek ezt az öncsonkítási szabadságjogot kísérni fogják. A holisztikus szemléletű gyógyítók jól ismerik női betegeiknek azt az elesett állapotát, pszichés sérülését, amely a természetes vagy művi terhességmegszakítást követi. Olyan veszteségről van szó, amely nemcsak a hiány miatt fájdalmas, de ilyenkor a csökkent értékűség miatt is szenvednek. Mindez súlyosabb lehet azokban az esetekben, ahol úgymond szabadon hoztak egy döntést, s csak idővel tudatosul ennek súlya, visszafordíthatatlan volta. Akár férfiről, akár nőről van szó, egyaránt sérülnek. Hiszen nem tervezhetik úgy a folytatást, mint akiknek az utódok életre hívása természetes vágy, a gyermek az élettől kapott ajándék. Hiszen ezek a „jegyek” belénk vannak kódolva. Noha számos próbálkozás történt arra, hogy mindez ne legyen annyira fontos, azért a fiatalok jövőképe e nélkül nem teljes…
A Vojcek professzor által felvetett gondolatokat Bán Ritával, Suhajda Laurával és Mihályi Bernadettel fűzzük tovább. Mindhárman szociálpedagógusnak készülnek, az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola hallgatói. Mint említik, a főiskolán a fiúkat is megdöbbentette az alkotmánybírósági módosítás, többek között morális sugallata miatt is. Aggodalmaikat életközeli tapasztalatokkal támasztják alá: „Ennek a döntésnek a súlyáról és a következményeiről a fiataloknak nincs valódi információjuk. Ha mindez egy társaságban szóba kerül, kiderül, fogalmuk sincs, hogy mit jelent a sterilizáció, milyen egészségi és pszichés következményekkel jár. De alapvető higiénés és biológiai kérdésekkel sincsenek tisztában. Az iskolákban nagyon hiányzik mindennek az oktatása. Ha ez kellő színvonalon működne, a személyes döntés, a felelősség és a női önértékelés is más hangsúlyt kapna… Másfelől a televíziós műsorok és a bulvárújságok némelyike úgy mutatja be a szexualitást, mint egy tabuk nélküli világot, amelyben a teljes szabadosság uralkodik. Már hallani olyan vélekedést: „Milyen jó lesz, nem kell majd védekezni.” Sok fiatal lánynak nincs kellő önbizalma, befolyásolható. Ha történetesen egy önző partnere van, rábeszélheti erre a megoldásra, összedobják a pénzt a műtétre, aztán hajrá…”
A pszichés kényszerítésnek a párkapcsolatokban sokkal kisebb kérdésekben is ezer formája létezik. Kérdés, hogy bizonyos szubkultúrákban mennyire fogják a férfiak erre a megoldásra ösztönözni a nőket. Például kifejezetten kedvez a prostituáltakat futtatóknak, hiszen azt mondhatják, hogy a lányoknak már a teherbe eséstől sem kell tartaniuk, még többet dolgozhatnak – jegyzi meg Csapó Emma, a „Kiút Veled” embermentő egyesület képviselője.
Olyan törvényekre lenne szükség, amelyek az élet tiszteletét sugallnák, s ennek megtartásában segítenének – szögezték le a jelenlévők. Felemlítve egy másik fonákságot: az öngyilkosságban való közreműködést, a szervkereskedelmet bünteti a törvény, az öncsonkítást sem teszi lehetővé, itt pedig éppen erre nyit a jog tágabb lehetőséget. Hogy mindez mennyire elfogadhatatlan a személyes jövőjükről felelősséggel gondolkodó fiataloknak, mutatja, hogy véleményük kifejezésére a közeljövőben demonstrációt szerveznek.

Olvasmány a Fiorettiből


CVI. fejezet – Szent Ferenc azt kéri a minister generalistól, hogy egyik kísérője gvardiánja legyen

Nemcsak a minister generalisnak és a minister provinciálisnak akart alárendeltje lenni, mivel bármelyik provincia területén tartózkodott, vagy járt prédikálva, engedelmeskedett a tartomány ministerének, hanem a nagyobb alázat kedvéért, halála előtt hosszú évekkel, így szólt a minister generalishoz: „Azt kívánom, hogy fölöttem gyakorolt hatalmadat ruházd át egyik kísérőmre, akinek helyetted engedelmeskedni fogok, mert a jó példa és az engedelmesség erényének kedvéért azt akarom, hogy életemben és halálomban maradj mindig velem.” Ettől fogva egészen haláláig egyik társa mindig gvardiánja volt, akinek úgy engedelmeskedett, mint a minister generalis képviselőjének. Sőt egyszer ezt mondta kísérőinek: „Többek között azt a kegyelmet juttatta nekem a Legfölségesebb, hogy éppoly készségesen engedelmeskednék egy novíciusnak, aki ma lépett be a rendbe, ha ő lenne a gvardiánom, mint annak, aki első és legrégebbi volt a testvérek rendjében és életmódjában, mert az alattvalónak az elöljáróban nem az embert, hanem az Istent kell látnia, akinek szeretetéért alávetettje neki.” Hasonlóképpen azt is mondta: „Nincs még egy elöljáró az egész világon, akitől annyira félnének az alárendeltjei és testvérei, mint amennyire félelmetessé tenne engem testvéreim számára az Úr, ha akarnám. De azt a kegyelmet adta nekem a Legfölségesebb, hogy mindennel meg legyek elégedve, mint a legkisebb a rendben.” Mi pedig, akik vele voltunk, ezt saját szemünkkel sokszor láttuk úgy, ahogy ő maga tanúsította, mert sok esetben, amikor valamelyik testvér nem adta meg neki, amire szüksége volt, vagy olyat mondott neki, amin az ember meg szokott botránkozni, rögtön elment, hogy imádkozzék, és visszatértekor nem akart rá emlékezni, és nem mondta: „Ez és ez a testvér nem teljesítette kérésemet, vagy ilyen és ilyen szót mondott nekem.” Minél inkább közeledett a halálhoz, annál inkább azon gondolkodott teljes odaadással, hogy megfontolja, miként tud teljes alázatban és szegénységben élni és meghalni.



„ A nagyobb alázat kedvéért…”

Úgy tűnik, utolsó éveiben Ferenc atyánknak ez volt legfontosabb törekvése. Járni az alázat útját. Meg volt róla győződve, hogy ez az az út, amelyen egyre közelebb kerülhet Istenhez, amelyen járva „átadhatja”, bemutathatja Istent testvéreinek.

Alázat és engedelmesség Ferenc atyánk tapasztalatában szorosan összetartoznak. „Azt kívánom, hogy fölöttem gyakorolt hatalmadat ruházd át egyik kísérőmre, akinek helyetted engedelmeskedni fogok, mert a jó példa és az engedelmesség erényének kedvéért azt akarom, hogy életemben és halálomban maradj mindig velem.” A következő mondatból egyértelműen kitűnik: az a meggyőződés vezette, hogy az engedelmesség – bárki személyének történő engedelmesség is – Istennel való személyes kapcsolatát erősíti, az Isten szeretetéért való engedelmesség Isten jelenlétét teszi valóságossá, átélhetővé a „kísérő” testvérben. Az „életemben és halálomban maradj mindig velem” kijelentés az elöljáró általi és az Istentől való vezetettség azonosságáról való mélységes meggyőződését is felvillantja. „Többek között azt a kegyelmet juttatta nekem a Legfölségesebb, hogy éppoly készségesen engedelmeskednék egy novíciusnak, aki ma lépett be a rendbe, ha ő lenne a gvardiánom, mint annak, aki első és legrégebbi volt a testvérek rendjében és életmódjában, mert az alattvalónak az elöljáróban nem az embert, hanem az Istent kell látnia, akinek szeretetéért alávetettje neki.”

Humorról, öniróniáról és mélységes önismeretről tanúskodik az a kijelentés, amelyet a testvérek Ferenc szájába adnak: „Nincs még egy elöljáró az egész világon, akitől annyira félnének az alárendeltjei és testvérei, mint amennyire félelmetessé tenne engem testvéreim számára az Úr, ha akarnám.” Talán ez igazolja leginkább hitelességét. A folytatás már az életében megtapasztalt kegyelem, a Szentlélekkel való együttműködés csodálatos eredménye: „De azt a kegyelmet adta nekem a Legfölségesebb, hogy mindennel meg legyek elégedve, mint a legkisebb a rendben.” A neheztelni és botránkozni nem akaró lélek békessége „megelégedettsége” arról tanúskodik, hogy „Szent Ferenc … mint bölcs ember, életét és házát, vagyis rendjét erős sziklára alapozta, tudniilik Isten Fiának igen nagy alázatára és szegénységére…” (ld: Perugiai CII.) Istenbe vetett bizalma, és a Benne való tapasztalás eredménye lehet az is, hogy nem a parancsoló, hanem a követésre váró tekintély alapján közelít testvéreihez: „Minél inkább közeledett a halálhoz, annál inkább azon gondolkodott teljes odaadással, hogy megfontolja, miként tud teljes alázatban és szegénységben élni és meghalni.” Nem elvárt, hanem példát mutatott…

Adjunk hálát érte, és igyekezzünk követni őt „a jelen világ valóságai” *, a ”világ hétköznapi feltételei között”**.


* (Ált Konst. 17. c/1)

** LG 35

Elmélkedés II.


2010. május 8.
A lelkivezetés

A lelkivezetésnek mind a személyek, mind a vezetés mibenléte tekintetében annyi oldala van, hogy külön-külön tanulmányt érdemelne mindegyik. Már maga a szóhasználat is jellemző és fontos. Ma szívesebben használjuk a lelki kísérés szót. Ha a vezetés szónak nem volnának félreértelmezései mind elméleti, mind gyakorlati síkon, nem volna szükség a terminus megváltoztatására. A félreérthetőség megelőzése, illetve bizonyos rossz gyakorlatok azonban indokolttá teszik, hogy a hangsúlyt ne annyira a vezetésre, mint inkább egyfajta kísérésre helyezzük. A vezetés szó ugyanis sokak számára arra a jelentésre redukálódott, hogy a lelkivezetőnek kell megmondania, mit tegyen a vezetettje, s meg is teszi ezt sokszor a maga „szája íze” szerint. Holott a lelkivezetésnek arról kellene szólnia, hogyan teszi lehetővé, hogyan nyit utat a vezető a vezetett számára, hogy ez utóbbit Isten Lelke vezethesse. Akiben ma is az a vágy él, hogy folytonos tisztulásán át, egyre jobban átadja magát a Lélek vezetésének, az nem fél a vezetés szótól. Számára nem félelem vezetve lenni. Ezzel annak a meggyőződésemnek is hangot szeretnék adni, hogy aki az emberi vezetéstől fél, az tulajdonképpen nem meri, vagy nem akarja magát átadni a Szentlélek vezetésének sem. Ezzel természetesen nem zárom ki az ezen a területen szerzett negatív tapasztalatok, visszaélések, félreértések lehetőségét sem, mely negatív tapasztalatok azután akadályozhatják, esetleg meg is béníthatják az egészséges bizalmat a másik ember felé.

A kereszténység hagyománya azonban ténylegesen azt mutatja, hogy a különféle életállapotban élő emberek (tehát nemcsak a szerzetesek) teljes bizalommal mentek az öregekhez (ez nem életkort, hanem bölcsességet jelent), mint tanítványok a mesterhez, hogy olyan igét kérjenek tőlük, mely vezetheti életüket. Amikor egy régi atyát (egy szerzetest a sivatagban) felkeresett valaki, nem félt megkérdezni: „Mit kövessek, hogy Istennek tetszek?”1, vagy „Atya, mondj egy igét, hogyan üdvözüljek!”2 És feltétel nélküli bizalommal váltották tettekre a kapott igét.

Előadásom folyamán tulajdonképpen ezt a bevezetőt szeretném egy kicsit részleteire bontani. Tehát nem az a célom, hogy átfogó képet nyújtsak a lelkivezetés témájáról – erre nem is mernék vállalkozni –, hanem hogy annak néhány alapvető elemét kiemelve, vágyat ébresszek, új vágyat ébresszek arra, hogy mindenek előtt Isten országát keressük, azt az országot, amely bennünk van, s ami nem más, mint Isten egyre akadálytalanabb uralma életünkben és azon keresztül a világban. Ehhez az Úrtól azt a kegyelmet kaptuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Előadásomban a mottóul választott idézetből szeretnék kiindulni. Teszem ezt azért, mert a „nincs emberem”3 egy lehet azon jellemző válaszok közül, amelyet arra a kérdésre adunk, hogy van-e lelkivezetőnk, lelki kísérőnk, vagy sem.

Ismerjük ennek az idézetnek az evangéliumi kontextusát: a Beteszda-fürdőnél panaszolja Jézusnak a 38 éve bénán fekvő ember, hogy nincs embere, aki bevinné őt a tóba, amikor annak vize felkavarodik. Ezt pedig arra a kérdésre válaszolva mondja, amit Jézus előzőleg tett föl neki, s mely így hangzott: „Meg akarsz gyógyulni?”

Ma hadd hangozzék el ugyanez a kérdés Jézus szájából felénk a „nincs emberem” kijelentésünk után, valahogy így: ’Azt mondod, hogy nincs embered, de egyáltalán meg akarsz gyógyulni? Egyáltalán akarod, hogy legyen embered?’

Sajnos sok keresztény azt gondolja, hogy nincs semmi betegsége, tehát szüksége sincs gyógyulásra. Erre Jézus már kortársainak is csak ennyit tudott mondani: „Ha vakok volnátok […] nem volna bűnötök. De azt állítjátok: látunk. Ezért megmarad bűnötök.”4 Vagyis abba a magunkról jól kialakított képbe, abba, amit saját magunkról gondolunk, aminek, akinek magunkat tartjuk, a másik szava sokszor nem nyer befogadást. Azt gondoljuk, tudjuk mi, hogy kik vagyunk és mit kell tennünk, nem szorulunk rá senkire. A minket körülvevő világról való tudásunk mintájára gondoljuk el az önmagunkról való ismeretünket is. Azt képzeljük, mindent meg tudunk tanulni a könyvekből, meg magunkból. Nem hiányzik nekünk semmi és senki. Épek és egészségesek vagyunk.

Akkor tudna a „nincs emberem” felkiáltás hiányként feltörni szívünkből, ha megtapasztalnánk azt, hogy nem vagyunk elegendőek saját magunk számára; ha belátnánk, szükségünk van a másik emberre, mert Isten szól általa. Az a tapasztalat kellene segítsen ebben, hogy sikerül magunkat néha nagyon félre ismerni, nagyon helytelenül látni. Persze, ha ezt elfogadjuk, akkor rögtön mélyebbre is kell mennünk. Hiszen kihez, vagy mihez képest látjuk magunkat helyesen, vagy helytelenül? Egyáltalán viszonyítjuk-e magunkat rajtunk kívülálló valamihez, valakihez? Hányan vannak azok a keresztények, akik rendszeresen olvassák a Szentírást, és oda merik magukat mérni hozzá? Ki meri magát kiszolgáltatni ennek az Igének? Itt látom az egyik alapvető hiányosságot.

A másik megjegyzésem: a lelkivezető nem csodadoktor. Ne essünk félreértésbe, a gyógyulást soha nem egy másik ember adja számunkra, még egy lelki kísérő sem. Csak Istennek van hatalma, hogy gyógyítson és betegségeinkből fölemeljen.

De ha végső soron Istentől kapunk mindent, akkor mégis miért van szükség egy másik emberre? Éppen az Istenhez jutásunkhoz van rá szükség, és ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, hogy Isten mindent nekünk adhasson. Ez pedig nem egyszer s mindenkorra történik meg az életünkben, nem egy egyszeri esemény, hanem folyamatosan egész életünkön át történik.

Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem bizonyos élethelyzetek teszik szükségessé számunkra azt, hogy egy külső szem rátekinthessen életünkre, hanem a bűntől megsebzett állapotunk, az, hogy a bűn következtében értelmünk elhomályosult, akaratunk meggyengült, ítéleteinkben saját magunk felé hajlunk. Tudjuk, hogy a Péternek tett intelem nekünk is szól, hogy nem arra van gondunk, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak5; azt is tudjuk, hogy amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Úr útjai a mi útjainknál, az Ő gondolatai a mi gondolatainknál6. Vagyis szükségünk van egy objektív, Istenre tekintő szemre, aki mentes attól az elfogultságtól, aminek mi könnyen áldozatai lehetünk saját magunkkal szemben.

A harmadik, számomra különösen is fontos megjegyzés: Isten a leggyakrabban közvetítőkön keresztül szól. Így volt ez régen is, így van ma is. Ezzel nem értékelem le sem a lelkiismeret szavát, sem az Úrtól kapott belső megvilágosító látásokat, tudásokat. Csak ezek sohasem függetleníthetők a közvetítőkön keresztül kapott isteni szavaktól.

Mindebből jól látszik, hogy a kísérői viszony, kapcsolat kényes és igényes kérdés mind tárgyát, mind természetét tekintve.

A bűntől megsebzett ember útirányt vesztett. Az első ember bűne után elbújt Isten elől. A lelki kísérést igénylő ember először is arról tanúskodik, hogy nem akar elbújni, nem akar kitérni Isten elől. A lelki kísérés tehát természetét tekintve nem társkeresés, hanem istenkeresés. Aki ezt a fajta kísérést igényli, az Úrral való szembesülést keresi, a Vele való egyre szorosabb találkozást. Az jelenthet veszélyt, ha a belső feltárulkozás illetve annak befogadása megragad a két ember közötti kapcsolat szintjén. Egyszerű barátsággá redukálódik, vagy akár – ha a két személy különböző nemű – egy férfi és egy nő kölcsönös emberi vonzalmává. Ébernek kell lenni, hogy a kapcsolatnak ezt az Isten felé való fordultságát megéljük és féltékenyen őrizzük is. Nem lehetünk az Istené is és a lelkivezetőnkké is! A belső kitárulkozás, illetve a másik ember ilyen nagyfokú megnyílásának befogadása igazán mély aszkézissel jár együtt: a teljes Isten felé fordulással mindkét személy részéről. A nőknek különösen is őrizniük kell a papok tisztaságát azáltal, hogy a lelki kísérést valóban az egyre letisztultabb Isten felé fordulásuk részeként élik meg. Ugyanez az éberség vonatkozik természetesen minden olyan lelki kísérői kapcsolatra, melyben a kísérő és a kísért különnemű.

Igazán szembesülnünk kell azzal is, hogy szentmisére járni, időnként szentgyónást végezni önmagában nem elég, ez még nem jelent szerető találkozást az Úrral. Hiszen találkozhatom valakivel úgy is, hogy semmi közöm sincs hozzá. Az igazi találkozás tehát nem egy külső cselekedet megtétele, hanem a szívnek a mozgása, cselekedete, mely nem más, mint a szeretet. Viszont szeretetről csak akkor beszélhetünk igazán, ha ez átformálja gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket, döntéseinket. Az a baj, hogy olyan könnyen használjuk a szeretet szót, s éppen ezért olyan messze vagyunk attól, hogy tudjuk is, miről beszélünk. Mi, emberek túl sok mindent szeretünk, túl sok mindent szeretünk ugyanúgy, de főként saját magunkat szeretjük. Ránézhet-e valaki arra, amit élünk, ránézhet-e valaki arra, ahogyan döntéseket hozunk, vagy teljesen a magunk urai vagyunk, és akarunk is maradni. A testileg bénák, nyomorékok talán még könnyebben kimondják, hogy szükségük van valakire, mert ők nem takargathatják hiányosságukat, korlátozottságukat mozgásban, vagy szellemiekben, hiszen azok evidensek. Mi pedig inkább takargatni szeretnénk azokat a lelki élet területén. Talán elhitetjük magunkkal, hogy nekünk nincs is semmi bajunk, és csak a rejtekben, ott ahol senki nem látja, fájlaljuk, kötözgetjük sebeinket. Fel kellene tudnunk, mernünk kiáltani: ’Uram, nincs emberem, de meg akarok gyógyulni.’ Akkor lesz emberünk!

Ha ez ilyen nyilvánvaló, akkor mégis miért nem tesszük, mi állít meg minket? Talán attól félünk, hogy valaki majd előírja, megmondja, mit tegyünk? Félünk, hogy elveszítjük autonómiánkat? Még egyszer hangsúlyozom, aki az embertől fél, az Istentől is fél. Mert igazából nem a személytől fél, hanem magát félti a másiktól, legyen az akár Isten, akár egy ember. Talán a vágyunk nem elég erős arra, hogy valóban Isten szerint éljünk, az Ő tetszésére legyünk, így azután mindig „magunkba botlunk” az úton.

Persze tudnunk kell, hogy a lelkivezető, a lelki kísérő ugyanolyan ember, mint mi. Talán ez a legfontosabb, amit tudnunk kell róla. Olyan ember, aki szintén szüntelen úton van szíve rejteke felé, ahol Isten él benne, neki is szüksége van vezetésre, kísérésre. Ő is bűntől sebzett ember. Ez azonban nem akadály, s ezt tudnia kell mindkét félnek, vezetőnek és vezetettnek.

Mivel szolgálata az önmagunk rabságából való szabadulás szolgálata, hogy így a Lélekben szabad utunk legyen az Atyához7, a lelkivezető, vagy lelki kísérő nem a maga útján vezet, hanem a Lélek szerint. Olyan személy, akit a Lélek vezet ebben a szolgálatban, az a Szentlélek, aki elsődleges lelkivezetőnk. A Lélek, ahogy a Szentírás tanítja „maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal”8, és „maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”9. A lelkivezetőt bekapcsolja a Szentlélek a maga művébe a lelkekért.

Noha csak érintőlegesen, de mégis megemlíteném a lelki kapcsolat különböző módozatait a lelkivezetésen kívül, mert fontos egymástól megkülönböztetnünk azokat: ezek a lelki, vagy kísérő beszélgetés, a lelki nevelés és a lelkiatyaság, illetve anyaság.

Az első, vagyis a lelki, vagy kísérő beszélgetés fontos, de nem helyettesíti a lelki kísérést.

A lelki nevelés sajátosabb: feltételez egy nevelőt, képzőt, illetve egy olyan személyt, aki nevelést, képzést igényel. Ez a papságra, szerzetességre készülőket jellemzi.

A lelkiatyaság, lelki anyaság sokkal ritkább, nem is szabad könnyelműen használni a szót. Nem néhány lelki beszélgetés után lesz valaki lelkiatya, vagy lelkianya, mondván, hogy jól megértik egymást!
Befejezésül csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a lelki kapcsolatok minden szintjén ébernek kell lennie az embernek, nehogy önmagát keresse a másikban, s ne is a másikat keresse, hanem csak egyedül Istent. Őbenne kapja meg önmagát is és a másik embert is Isten szándéka és tetszése szerint. A szívnek és a kapcsolatnak ebben a tisztaságában azután már nincs mitől félni. Ez az itt a földön megküzdött szeretet már az örök életre szól, mert ez már nem más, mint maga az Úr!

Tanítson és vezessen bennünket az Úr egymás lelkének egyre mélyebb szeretetére! Ez csak úgy lehetséges, ha azt szeretjük benne, aki az ő legfőbb java. Mindez saját magunkban kezdődik, mert ha a magunk lelkében Istent szeretjük, a másikban sem keresünk semmit és senkit, hanem csak imádjuk és szolgáljuk a benne élő Urat. Amen.
Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária nővér o.s.c.

2010. június 29., kedd

Betesda fürdő

Elmélkedés I.

„Nincs emberem…” (Jn. 5,7) – (A lelki vezetésről)

Nézzük meg, milyen szövegkörnyezetben találjuk a két szót: (Jn. 5, 1-7)

- A zsidóknak ünnepük volt és Jézus is felment Jeruzsálembe. Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, melynek héber neve Betezda. Öt oszlopcsarnok áll mellette. Ott igen sok beteg, vak, sánta és béna feküdt, s a víz mozdulására várt. Az Úr angyala időnként beszállt a tóra és fölkavarta a vizet. Aki ezután elsőnek lépett a felkavart vízbe, meggyógyult, bármilyen betegségben sínylődött is.

Feküdt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje volt beteg. Mikor Jézus ott fekve látta és megtudta, hogy már oly hosszú ideje szenved, megkérdezte: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram, felelte a beteg, nincs emberem…, aki bevinne a fürdőbe…”
Itt is látható, ahhoz, hogy az ember gyógyulást nyerjen vagy elkerülje a betegséget, szükséges valaki, aki segít. „Hogy legyen emberem.” Így van a lelki életben is. Kevés embernek adatik meg, hogy saját magát jó irányba vezesse, terelje, ne térjen le az útról. Az útról, amely az Úr felé tart. Gyakran vagyunk vakok önmagunkra. Távolság híján nincs rálátásunk arra, mik vagyunk és mi az, amit megélünk, és merre haladunk. A tapasztalat azt mutatja, hogy valóban szükségünk van önmagunk megismeréséhez mások segítségére, és hogy a jól megélt lelki vezetés nagyon értékes. A lelkiéletünkben ez az önismeret elengedhetetlenül szükséges, mert kézen fogva jár az Isten-ismerettel. Lelkiéletünk abból áll, hogy Urunkkal, Istenünkkel szeretet-közösségre lépünk. Ha arra vágyom, hogy Krisztust kövessem, meg kell ismernem korlátaimat, gyengeségeimet, bűneimet és erre más kell, hogy rávezessen. Gyakorlatilag a Szentlélek az, aki minket tanít, vezet, ihlet. A lelki vezető semmiben sem kisebbíti vagy gátolja a Lélek munkáját. Ellenkezőleg: segít befogadni sugallatait. Rajta keresztül érkezhet, érkezik a Szentlélek útmutatása, amit a vezető tanácsol egy adott helyzetben. A lelkiélet útjai néha homályosak lehetnek számunkra. A tapasztalat és ismeret hiánya rossz irányba visznek minket. Mások tapasztalata megvilágosíthat, segíthet bennünket, hogy elkerüljük azt az utat, amely rossz irányba visz. A Krisztust követő élethez egy bizonyos tanítvánnyá válás szükséges. Ne éljük meg ezt egyedül, hanem használjuk ki testvéreink-nővéreink segítségét a vezetésben.

A lelkiélet személyes út és egyedi mindnyájunk számára. De mégsem haladunk másoktól függetlenül. A függetlenség veszélye a lelkiéletnek. Nemcsak azt a veszélyt hordozza, hogy bizonyos hibákba kormányoz bennünket, hanem meggátol, hogy növekedjünk Isten előtti életünkben.

De fokozottan veszélyessé válhat haladásunk bizonyos kényes, nehéz szakaszainál. Vannak pillanatok, amikor különösen szükségünk van mások – más segítségére. Ha egyedül vagyunk ezekben a pillanatokban, eltévelyedésnek tesszük ki magunkat és azt kockáztatjuk, hogy visszafelé fogunk haladni.

Isten arra vágyik, hogy növekedjünk Benne. Mi pedig nehezen értjük meg annak a módját. Gyakran késlekedő a lelkünk, nehézkesek vagyunk megkeresni, utánajárni annak, hogy hogyan. Hallottam már olyan véleményt, amely szerint félnek attól, hogy valaki hatalmának alávessék magukat. A vezetőnek nincsen semmi hatalma felettünk. Ha mi önként belépünk egy olyan kapcsolatba, amelyben megéljük felé az engedelmességet, ez nem azért történik, hogy hatalmába kerítsen minket. Az engedelmesség nem rabszolgaság vagy megkötöttség, hanem szabad választás. Azt választjuk, hogy engedelmeskedünk, hogy alávetjük akaratunkat és azt is tudjuk, miért.

Testvéreim, Nővéreim! A lelki vezetésben a legszebb, a leggyönyörűbb az engedelmesség!

A lelki vezetés megélése nagyon jó lelkigyakorlat. Önmagában is, de lelkünk megnyitása, a megvalósított bizalom és az engedelmesség révén is.

A vezetőnkkel való megosztásban a mi egyéniségünkre alkalmazott tanácsok áldásaiban részesülünk. Minden ember más, és Isten útjai különbözőek mindegyikünk számára. Egy ember, aki ismer minket, olyan tanácsokat tud adni, amelyek alkalmazkodnak helyzetünkhöz, ahhoz, amit megélünk és amik vagyunk. Ez igen fontos és értékes a lelki növekedés szempontjából.

Isten nem kényszerít minket, hanem meghív, kopogtat szívünk ajtaján. A szívünkben való jelenlétének egyik jele éppen az, hogy alávetjük magunkat Neki, egészen az Ő Gondviselésére való ráhagyatkozásig. Az Úr ennek az elszántságnak állapotát szeretné látni a szívünkben. Nem kényszerít minket arra, hogy radikálisan kövessük Őt. Amikor ezt javasolja, a mi érdekünkben teszi. A lelki vezetés szükségessége arra vonatkozik, aki elhatározta, hogy Jézusé a főhely, sőt egyetlen hely a szívünkben. Minden alkalmatlanságunkon, gyengeségünkön, korlátunkon és megtéretlenségünkön túl szívünk kemény elszántságának, komoly nyomatéka van. Ez szívünk olyan állapota, ami elengedhetetlen, ha a lelki kísérés áldásaiban szeretnénk részesülni. Fontos, hogy a lelki vezetővel való kapcsolatunk lelkünk valódi nyitottságán alapuljon. Ez nem megy feltétlenül magától. Különösen nem életünk bizonyos területeivel, egyéniségünk inkább negatív összetevőivel és hajlamaival kapcsolatban. Egy kísérői kapcsolat termékenysége a mi részünkről nagyrészt azon a bizalmon múlik, amit Istenbe vetünk vagy nem vetünk. Bízunk-e abban, hogy jelen van ebben az Őáltala nekem választott, nekem adott közvetítőben és ezáltal a közvetítő által. Könyörögjünk az Úrhoz, hogy árassza belénk, a szívünkbe a gyermeki bizalom Lelkét. Igaz, hogy ez a bizalom Isten ajándéka, de nem passzívan kapjuk meg. Semleges területre nem száll le. Hit Istenben, az Ő gondviselésében. Hit abban, hogy az Ő kezében vagyunk és minden velünk történt esemény az Ő akaratából vagy beleegyezésével történik.

A kísért személy szempontjából fontos a pontosítás. A megosztásunk, beszámolónk ne legyen „pongyola”, nem pontosan érthető, sőt félreérthető. Ha ez előadódik, vezetőnk rá is kérdez: hogy is van ez, hogy érted ezt? Az élet azon szakaszáról, amiről beszámolunk, jó, ha minden apró részletet is elmondunk. Nem tudhatjuk, hogy mi az, ami a vezetőnknek fontos. A megosztásunk meghallgatása fontos szerepet játszik a lelki vezetésben. Szokás szerint a meghallgatást tanács követi. Ez a vezetett részére nagyon fontos, jól kell értelmezni, a szívünkbe zárni és főleg megvalósítani. A tanácsnak vagy tanácsoknak megvalósítása mód arra, hogy konkrétan kifejezzük az Úr iránti bizalmunkat és azt a vágyunkat, hogy teljes szívvel el akarjuk fogadni az Ő akaratát. Ez az alázat egyik formája, az engedelmesség megnyilvánulása.

Még hadd térjek vissza néhány mondat erejéig az engedelmességre. Nincs semmi természetellenes abban, hogy Isten iránti szeretetből engedelmeskedünk valakinek. Az is szükséges, hogy az a személy, akinek engedelmeskedünk, „méltó” legyen erre. Akárkinek nem lehet, de nem is tudunk engedelmeskedni. Kaptam már olyan tanácsot, amelynek megvalósítása igen nagy nehézségbe került. Viszont rendkívül hasznos és gyümölcsöző volt. Jeruzsálemben a Betezda fürdő, a Betezda szó „kegyelem háza”. Hát az a lelki vezetés is. És ahogyan a fürdő vize felkavarodott, a vezetésben a szívem, lelkem gyakran felkavarodik!

Az engedelmességet radikálisan kell megélni (nem gyermekded módon vagy katonásan!). Ezt a radikalizmust csak akkor lehet joggal tervbe venni, ha a személy, akinek engedelmeskedünk, megbízható (?!), és ha tisztában vagyunk a „mi” engedelmességünk mélyebb értelmével.
Beszéljünk a lelki vezető személyéről. Egy rendi testvérem keresett meg egyszer azzal a kéréssel, hogy adjak neki tanácsot lelki vezető választásban. Mert neki most nincsen. Felvetett egy-két lehetőséget, néhány nevet, de az egyik ezért nem lett volna „ínyére”, a másik azért. Én az egész kérdést próbáltam elhessegetni magamtól, mert az nagyon személyes dolog. Én helyette nem tudok választani. A felmerült lehetőségeknél többre úgy reagált, hogy túl fiatal. Szerintem a vezetőnél nem az életkor számít, hanem a személy lelki érettsége, hitelessége. A lelki vezető kiválasztásához kérni kell az Urat. Méghozzá gyakran. Ő meg fogja mutatni azt a személyt, akit Ő jónak lát. Ez nekem mindig „bejött”.

Más esetben az volt a kérdés, hogy ki lehet egyáltalán lelki vezető. Szerintem – és mások szerint is – lehet pap, szerzetes, de világi is. Mindenképpen nagyon fontos, hogy elkötelezetten élje a hitét, tájékozott legyen az Egyház tanításaiban. Lehet egyedülálló vagy házas. Mindkét esetben vegye nagyon komolyan a hitét. Ismerek több esetet, amikor FVR testvérnek FVR testvér/nővér/ volt a vezetője.

Nekem középiskolás korom óta mindig volt vezetőm, egy rövid időszakot kivéve. És mindig szerzetes volt, lévén hogy egyházi iskolába jártam.

A lelki vezetőkért fontos rendszeresen imádkozni. Ezt azért is meg kell tenni, mert a vezetőnk is imádkozik értünk. És az imádságban kapja meg Ő, hogy hogyan és miként vezessen.

Ha pap a lelki vezető, a vezetés rendszerint a szentgyónással egybekapcsolva történik. Amikor gyónunk, miután Krisztus nevében megbocsátotta bűneinket, a bűnökkel kapcsolatban tanácsokat adhat. Ha ez a pap nem lelki vezetőnk, de van kísérőnk, akkor a tanácsadás itt véget is ér. Amennyiben az atya jószándékúan más tanácsokat is adna, ezt jó átbeszélni a lelki vezetőnkkel.

Ennek létezik ellentéte is: amikor a lelki vezetővel való megosztás világítja meg bűneinket, amelyeket a szentgyónásban kell majd megvallani. Kaphatunk és kapunk tanácsokat a személyes megszentelődésünket illetően, de ez természetesen nem helyettesíti a kiengesztelődés szentségének kegyelmét.

A lelki vezető mindenek előtt az ima embere kell, hogy legyen. Akár pap, szerzetes vagy világban élő az illető, valójában csak az imaéletről, az Istennel való intim közösségből tud kegyelmet meríteni, hogy hordozzon és segítse a másik embert.
Végezetül csak bátorítani tudom azokat a testvéreimet, nővéreimet, akinek nem lenne lelki vezetője, éljenek bátran a lelki vezetésben rejlő kegyelmek elnyerésének lehetőségével. Évekkel ezelőtt, káptalanunkon vagy miniszterek képzési napján már szó esett ennek rendkívüli fontosságáról. És szívből kívánom, hogy találjanak rá erre a gyümölcsöző és lényeges útra.

2010. május 8. Wolsky Albert

ararat Amadyan- shat shat

e-Szó: Szent Péter és Pál

e-Szó: Szent Péter és Pál

Az örmény zenéről


’A duduk az én lelkem zenéje, egész életemben ezt kerestem’

Szabó László 36 éves hangmester, dudukos. Ükapja örmény volt.

„Egyszer az öcsém kapott egy barátjától egy örmény népzenei CD-t, és mondta, hogy nagyon jó, egészen különleges, hallgassam meg. Én akkoriban még semmit nem tudtam az örményekről. Bár a híradóban folyton ment, nem tudtam például, hogy a karabakhi háború az örményekkel volt kapcsolatos, vagy hogy nekem is vannak örmény gyökereim. Aztán egyszer unalmamban belehallgattam a CD-be, és azonnal kisírtam tőle a szemem.

Vatche Hovsepian játszott rajta – minden idők legcsodálatosabb dudukosa.Elképesztően finom stílusban játszik. Nem virtuózkodik túlságosan, hanem egyszerű dallamokat ad elő olyan hímzésékkel, amelyektől az ember egy életre függővé válik. Meghallgattam, és azt éreztem, hogy ez a zene az én lelkem zenéje, az a zene, amit egész életemben kerestem.

Addig a makedón népzene, az orosz egyházi kórusművek és a reneszánsz zene voltak nálam a csúcs. Az orosz egyházi zene a lelkemnek egy másik oldala – ó, azok a rettenetes kórusok! Az a zene spirituálisabb, az örmény zene pedig inkább a szívből jön.

Kutatni kezdtem az interneten, hogy mi is ez a duduk nevű hangszer. Én egy klarinéthoz hasonló, de kiöblösődő végű fafúvós hangszert képzeltem el, és amikor láttam, hogy a duduk csupán egy csövecske, benne egy furcsa náddal, nagyon meglepődtem. Néhány hónapra rá rendeltem egy hangszert meg nádat hozzá Amerikából, a www.duduk.com oldalról. Jó sokára meg is jött, de meg se szólalt. Hónapokig fújkáltam a nádat, repedt szét a fejem, de egyáltalán nem jött ki belőle zenei hang.


Pedig volt fúvós tapasztalatom, játszottam korábban kavalon. A kaval egy egyszerű cső, nincs sípja. Nagyon szép, levegős, a fuvolánál szerintem szebb hang jön ki belőle. Még csináltam is magamnak alumíniumcsőből kavalt: kiszámoltam, milyen méretű csőre van szükség, és hova kell rá lyukakat fúrni, hogy egy tiszta hangszer jöjjön ki belőle. Meg volt klarinétom is, régen zongorázgattam is magamnak, aztán basszusgitároztam tíz évig. Az édesapám pedig tubás, tőle is örököltem valami fúvós hajlamot. A dudukhoz technikai képzettségem azonban csak az ujjaimban volt, a számban semmi.

Amikor elkezdtem örmény zenét hallgatni, anyukám egyszer csak, úgy mellékesen megemlítette, hogy az ükapám örmény volt. Korábban soha nem beszélt erről, mert nem volt neki fontos, ki milyen származású. Számomra kulturális értelemben fontos és nagyon érdekes, de egyéb jelentősége persze számomra sincs.

Magyarországon nincs senki, aki a dudukhoz értene, nem tudtam senkitől tanácsot kérni, úgyhogy maradt az internet. Levelezgettem például egy magyar származású, Los Angelesi dudukossal, a végén már egészen az agyára mentem. Pedig először nagyon szerettük egymást, ő is, amikor először hallott örmény dudukzenét, a könnyeibe fulladt, tehát nagy volt a lelki egymásratalálás.

Aztán egyszer felhívtam az Örmény Kulturális és Információs Központot itt Budapesten, és ők ajánlották nekem Edvard Bahcsinyán klarinétost. Mondták, hogy dudukos nincsen Magyarországon, de ez az ember valamit ért a dudukhoz, keressem meg őt. Elmentem hozzá, bemutattam a teljesen rossz technikámat, de mivel nem tudta, hogyan kell játszani, csak azt hallotta, hogy örményesen szól, nagyon örült, hogy akadt valaki, aki az ő népe szimbólum-hangszerével próbálkozik.

Voltak viszont Örményországban dudukos barátai. Egyszer elmentem hozzá, vittem pénzt, hogy a jó drága hívás költségeit fedezzem, és akkor felhívott egy Lalik nevű híres, öreg klarinétos-dudukost. Ahogy a gyönyörű, temperamentumos örmény nyelven szinte kiabálva beszéltek egymással, egészen felforrósodott a lelkem. És akkor megbeszéltük, hogy nyáron kimegyek hozzá tanulni. Ő volt Lusine nagyapja.

Amikor eljutottam Örményországba, kiderült, hogy mindent újra kell kezdenem. Azóta is majdnem minden évben ez derül ki.

A duduk különlegessége, hogy olyan kajszibarack fájából csinálják, amely magas hegyekben él, ahol nagyon kevés az eső, és így nagyon lassan nő, sűrűn vannak az évgyűrűi, és ettől nagyon-nagyon kemény. És speciális technikával állítják elő a nádat is, amit fújni kell. Egy bizonyos fajta nádból készül, ami összesen csak 2-3 helyen nő. A legjobb nád Azerbajdzsán területén, egy bizonyos tóban nő. És aztán a nádat valamilyen titkos technikával lapítják el, és formálják úgy, hogy játszani lehessen rajta.

Az örmény kajszibarackfákon egyébként olyan gyümölcs terem, amilyenhez hasonlót, én korábban soha életemben nem ettem. Olyan, mintha egyenesen a mennyországból küldték volna. Egy tényleg ideális gyümölcsöt képzelj el! Ha olyankor megyek Örményországba, amikor már nincsen szezonja, akkor a belőle készült gyümölcslevet iszom naponta literszámra, és utána itthon 11 hónapig szomorkodom, hogy nem ihatom. Nagyon komoly függőséget okoz. Nem túlzok!

Van egy olyan álmom, hogy valamikor pénzt is keresek majd a dudukkal. Én nagyon érzékeny vagyok arra, hogy mit dolgozom, és egyedül a dudukban tudnám azt érezni, hogy nem a saját magam feladása árán keresek pénzt.”

Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel

Átváltozás


A szombati ferences konferencia sokáig emlékezetes marad számomra.
Legmélyebb élmény számomra Dr. Pécsi Rita előadása volt.
A lélekmozgásokról beszélt, Kentenach József Atya pedagógiája alapján.
Korábbi tanulmányaimban megismertem a gyermeklélektan, fejlődéslélektan legfontosabb jellemzőit hazai és külföldi pszichológusok szerint.
Most megismerhettem, hogyan gondolkodik erről egy szerzetes nevelő.
Bizonyára még sok érdekességet tartogat számomra.
Magával ragadott az előadás abban is, ahogyan összekapcsolódott Liszt Ferenc Les Preludes című zenéje, amelyre Galambosi László versei adtak irodalmi támogatást.
Elgondolkodtam, vajon nem én is most értem meg, hogy Isten fényének közelségébe kerülhetek?
Egész eddigi életem nem csak egy előjáték volt?

Gyermekként Isten előtt


Nevelés
legyen, - legalább is az éppen megfelelő hasonlóság értelmében, - tehát a lét egyenlősége és a Forrás:
Honlap olvasmány
Téma:
Megjegyzés:
"Kind sein vor Gott" - lelkigyakorlat előadásrészletének fordítása.
Szerző:
Kentenich atya
Ahhoz, hogy két lény egymást valóban szerethesse, szükséges, hogy közöttük valódi egyenlőség szellemi képességek egyenlősége.
Alkalmazzuk retethez; mi mindannyian - minden (lét)egyenlőség ellenére – különbözünk is egymástól. A természetesen pezsgő szeretet nem jön létre máról holnapra (csak úgy). Szalézi Szent Ferenc sezt most Istenre és magunkra. Mire van ahhoz szükség, hogy Isten mint apa atyailag szerethessen bennünket? Valamiféle egyenlőségre. Nyilván ebben az összefüggésben csak léthasonlóságról, létanalógiáról lehet szó. Miféle egyenlőség ez? Ez egy egyenlőtlen egyenlőség vagy hasonllító egyenlőtlenség. Végtelen távolság (Isten és teremtményei között), de mégis (bizonyos megfelelő hasonlóság is), mely a valódi szeretethez elégséges.
Tehát a lét és a szellemi képességek egyenlősége! Hallottuk ma délben az asztalnál, hogy pl.:ember és állat között nem lehetséges igazi szeretet, szellemi szeretet. Miért nem? Mert nincs meg közöttük a lét egyenlősége.
Sőt ez önmagában egyedül (t.i. a lét és a szellemi képességek egyenlősége) nem elég (az igazi szeretethez). Legalábbis Szalézi Szent Ferenc elmélete szerint szükség van még ugyanakkor egyenlőtlenségre is. De éppenséggel nem akármilyen egyenlőtlenség (különbözőség) kell előfeltételként az igazi szezerint ehhez olyan különbözőség is kell, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak Álljunk meg itt, s vegyük szemügyre az ezek mögött rejlő lélektani összefüggéseket
Példának okáért a barátság is - ahogy minden igaz szeretet is - természetszerűleg feltételez olyan különbözőséget, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak. E szerint ha kolerikus ember vagyok, akkor nagyon valószínű, hogy szangvinikussal vagy melankolikussal kötök barátságot. Mert a természetem egy másféle természetben akar kiegészülni. Ha tehát a szívemet egészen spontán odaajándékozom egy embertársamnak, akkor az biztosan egy másféle ember, vagy minden esetre nem az a fajta kolerikus, mint aki én vagyok…
Gondoljunk az anyára és gyermekére; az apára és gyermekére! Ha lehetséges igaz szeretet anya és gyermeke ill. az apa és gyermeke között, akkor itt is megfigyelhetjük a fenti törvény igazságát. Itt is fel kell találnunk nemcsak a lét és a szellemi képességek egyenlőségét, hanem olyan különbözőséget is, mely megfelel a kölcsönös kiegészítésre való képességnek és rászorultságnak. Világos, hogy a bölcsőben a kis „bogárka” kielégíthető és rá is szorul anyja és apja kiegészítésére. De fordítsuk meg a kérdést: apa és anya is rászorul a gyermek általi kiegészítésre? De komolyan! Gondolkodjanak el egyszer azon, hogy mekkora apai ill. anyai figyelmességet és adakozókedvet ébreszt az apában és az anyában a gyermek gyámoltalansága. Figyeljék meg az életet, figyeljék meg önmagukat, figyeljék meg otthon a testvérüket, nővérüket! Milyen gyakran lehet hallani, hogy ezzel vagy azzal a személlyel nem lehet semmit sem kezdeni! De attól a perctől kezdve, hogy az illető apa ill. anya lett, új életerő tört fel benne. Miért? Mert a gyermek gyámoltalansága apai (anyai) erőt, figyelmességet, adakozókedvet és alkotóerőt ébresztett benne.
Feltételezem, hogy értjük egymást. Ez az a pont, ahonnan kiindulhatok, ahonnan most ki kell indulnom. Még egyszer tehát: mi az igaz szeretet előfeltétele? Egyenlőség, de különbözőség is a kölcsönös kiegészítésre való képesség és rászorultság értelmében.
Ha most azt kérdezik, hogy érvényes ez Istenre is, azt kell mondanom, hogy - kis megszorítással - igen! Isten esetében nem beszélhetünk rászorultságról, hanem csak kiegészítésre való készségről. Isten készséget, jóakaratot tanúsít (az ember általi kiegészítés iránt) akkor, amikor (a másik oldalon) mi rászorulunk (Isten) kiegészítésére.
Mit akar ez jelenteni? Ahhoz, hogy Isten kibontakoztassa alkotó erejét, formáló nevelő erejét, atyai jóságát, atyai gazdagságát, szükséges, hogy mindezt felébressze benne az ember gyámoltalansága és készsége, hogy kitegye magát Isten alakító-formáló hatásának. Nagy dologgal dobálózok most. Meg akarom ismételni, hogy megértsék Pestalozzi gondolatát. Ahhoz, hogy Isten végtelen gazdagsága, hogy a Mennyei Atya nevelő ereje kibontakozzon, szükség van az ember részéről az átalakulás és befogadás képességére.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Mély gyermeki lelkületre van szükség az ember részéről, különben a Jóisten nem tudja atyaságát kibontakoztatni.
Talán gondolatban álljunk meg itt kicsit, mert nagyon fontos, hogy ezt a gondolatot világosan megértsük.
Nézzék, Isten kész a kiegészítésre; azaz, a Jóisten minden olyan teremtménye számára kibontakoztatja formáló működését; a Jóisten ajándékozza és elajándékozza adományainak és kegyelmeinek egész gazdagságát, annak, aki alakítható, kicsi és alázatos. Isten kész a kiegészítésre! Az az ember, aki Istennel szemben elismeri kicsiségét; aki Istennel szemben megvallja és elismeri nyomorúságát, az az ember ebben az értelemben Istennel szemben „mindenható”, és a mindenható Isten ilyen értelemben az ember gyengeségével szemben „tehetetlen”. Az ember Isten előtt felismert és elismert gyengesége Isten tehetetlenségét és az ember mindenhatóságát jelenti. Isten tudja milyen sok bűnöm lehet, de melyik közöttük a legrosszabb? Ha bezárkózom Istennel szemben, ha megkeményítem magamat, - más szóval: ha Istennel szemben nem vagyok kicsi és gyermeki. A gyermeki-alázatos ember elér mindent Istennél, amit csak akar. Így mondják a szentek, így mondja a Szentírás – a kicsiket felmagasztalja. (Lk 1,52) Ennek az az oka, hogy a kicsik kicsinyek; és isten éppen csak a kis gyermekeket tudja használni, a nagyokat ki nem bírhatja. Így kell naiv módon ezeket a gondolatokat megfontolni.
Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a mai emberiség számára az elveszett gyermeki érzék a legnagyobb szerencsétlenség. Miért? Mert az elveszett gyermeki érzék nem ad Istennek lehetőséget, hogy lényének alapvető vonását, alapvető tevékenységét mint atya kibontakoztassa. Mivel Isten – atya, ezért – emberileg szólva - addig kell dolgoznia az emberiségen, amíg újra alakíthatóvá válik, amíg kicsivé lesz, amíg újra gyermeknek érzi magát. Egy olyan emberiség, olyan emberi társadalom, egyén, mely Isten előtt nem kicsi, vagy elveszett éspedig örökre, vagy pedig Isten jósága dolgozik azon, hogy az emberkék, akik annyira el vannak telve magukkal, lassan Isten előtt ismét kicsinek érezzék magukat és kicsikké legyenek.

2010. június 28., hétfő

Kövess engem!


Kt.
A mai evangéliumi szakasz második felének fő gondolata a Krisztuskövetés. A követésnek, mint a keresztény lelkiség magvát kifejező szónak a gyökerei mélyen az Ószövetségbe és az antik görög-római világba nyúlnak vissza. A szó kezdetben sokféle követést jelentett: például a karavánvezetőt követte az utazó, az urat az udvartartása, a mestert a tanítványa, a pásztort a nyája. Hosszú fejlődési folyamat után kapta meg a követés azt a vallásos értelmet, ami a keresztény lelkiségben helyét kijelöli.
Az Újszövetségben a követés szorosan összetartozik a tanítvány-léttel. Az evangéliumok elbeszélései szerint a Názáreti Jézus a kiválasztottakat meghívta a maga követésére. Az evangéliumok beszélnek a 72 tanítvány, illetve a 12 apostol meghívásáról. Igaz, ebben nincs semmi rendkívüli, látszólag a kortárstanítókhoz, rabbikhoz hasonló eljárást tükrözi. Ez azonban csak külső hasonlóság; Jézus követését ugyanis Messiás-volta határozta meg, ami lényegesen megkülönbözteti őt minden más mestertől. Hiszen Ő nem egy a többi mester, vagy tanító közül, hanem Ő a Tanító, Ő a Mester, ahogy ő maga fogalmaz: „egy a ti mesteretek… egy a ti tanítótok, Krisztus”.(Mt. 23, 8-10)
A követés feltétele már Jézus nyilvános működése idején a messiási küldetésbe vetett hit volt, ami lényeges különbség az ószövetségi próféta illetve a korabeli vallási és filozófiai iskolákkal szemben.
Jézus követése életközösségre, nyilvános működése alatt sorsközösségre, halála és feltámadása után pedig az idő és tér fölötti életközösségre vezet a megdicsőült Úrral a Szentlélekben.
Jézus felszólítása: „Kövess engem!” ma is érvényben van és vonatkozik minden megkeresztelt emberre, sőt minden jó szándékú emberre.
Kt. Az Úr föltámadása után ugyanaz az életközösség már nem lehetséges, ami Jézus földi működése alatt volt. Halála és mennybemenetele a földi életközösséget, különösen a mester-tanítvány kapcsolatot természetfeletti életközösséggé alakítja át a Szentlélekben. Jézus tanítványából a megdicsőült Krisztus tanítványa lesz. Ez a változás a Krisztus-követés gondolatának elmélyítéséhez vezet és a lelkiélet központjává lesz.
A keresztény hit és igehirdetés történetében a követés, tanulási folyamattá lesz, amiben iránymutató és egyben egyedüli tankönyv a Biblia, és a vonzó példát az Úr Jézus, illetve a szentek élete szolgáltatja.
Ennek a tanulási folyamatnak első követelménye az, hogy Krisztus tanítványának meg kell szabadulnia az emberi és anyagi kötődésektől. Mert a mai szentleckében, Pál apostol szerint: „a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal”(Gal 5, 13). Ez éppúgy vonatkozik minden fajta emberi kapcsolatra, mint az anyagi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásra. Csak a kötődések feladásával tud Krisztus tanítványa eleget tenni annak a hivatásnak, ami a meghívásában rejlik, és amely örök üdvösségét szolgálja.
Az imént hallott evangéliumi szakasz beszámol egy emberről, aki követni akarja az Úr Jézust. Jézus válaszában arra emlékeztet: „a rókáknak odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét”. (9,58) Két másik ember ugyancsak hozzá akar csatlakozni, előbb azonban haza szeretnének menni, hogy otthoni kötelességüknek eleget tegyenek, és elbúcsúzzanak hozzátartozóiktól. Jézus az elsőnek ezt válaszolja: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat." – A zsidó szokás az volt, hogy még az nap eltemették halottaikat, ebben az estben még élt az apa, tehát a meghívott meg akarta várni, hogy apja meghaljon, utána eltemesse, és csak aztán kövesse az Urat, ez késedelmeskedést jelentett volna. – A másiknak pedig ezt mondja: "Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára”. (9,62)
Valóban életünk alapvető feladatával kapcsolatban nem bizonytalankodhatunk, nem késlekedhetünk. Mi hívő emberek ismerjük Jézustól életünk nagy igazságát: Az örök életre vagyunk hivatalosak, az a döntő feladatunk, hogy ennek a meghívásnak szellemében éljünk. Ennek akkor teszünk eleget, ha életünkkel Jézust követjük.
Ez olyan alapvető döntést tételez fel mindnyájunk életében, amelyben így életünk értelme mellett kötelezzük el magunkat egész életvitelünkkel. Ehhez a felismeréshez kapcsolódnak azok az elhatározások, amelyek életünk vezetésére vonatkoznak. Ezért csak olyan célokat, terveket állíthatunk magunk elé, amelyek összhangban vannak végső célunkkal. Amikor ezeknek a céloknak teljesítésén fáradozunk, egyben az örök élet útján járunk.
A legjobb példa erre Krisztus élete. Az Ő életét az evangéliumok úgy beszélik el, hogy bemutatják, minden cselekedetével küldetésének teljesítését szolgálta. Ezzel együtt minket is mindig az üdvösség követelményeivel szembesítenek, amelyekkel teljes komolysággal kell szembenéznünk.
Jézus szabad ember volt – mindenki felé nyitott. Nem kötötték merev törvények. Mindenki számára elérhető volt és senkit sem utasított vissza, miközben a Mennyei Atya akaratának a megvalósításán fáradozott. Hogyan volt képes ennyire szabad és elérhető lenni, és mindenkit elfogadni? Mi volt a titka?
Az, hogy földi-életének középpontjában az Atyja állt. Atyja kedvében élt és ez tette öt szabaddá. Minden igyekezetével azon volt, hogy az Atya akaratát valósítsa meg, így nem volt önmagával elfoglalva. Ő nem aggodalmaskodott, még akkor, sem amikor kijelenti: hogy „a rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Ennek ellenére a Mennyei Atya akarata iránti teljes kiszolgáltatottságában, engedelmességében, tökéletes békét talált a szíve és kiegyensúlyozott, stressz mentes volt az élete.
Szent Pál beszél arról, hogy az általános meghívás mennyire sokféleképpen valósítható meg: házasságban és házasságon kívül az Istennek szentelt életformában, a különböző lelki adományokkal, szolgálatokkal, és erőkkel. A megvalósítás sokfélesége különösen abban mutatkozik meg, hogy Krisztus parancsa szerint mindenkinek a saját keresztjét kell hordoznia.
A vagyon elhagyásának parancsából is a követés sokfélesége adódik. Jézus nem ad szegénységi parancsot Egyházának, de az egyes embereket meghívja rá. A szegénység parancsa mindig akkor hangzik fel, amikor a tanítvány a vagyonhoz való ragaszkodás miatt elveszíti belső szabadságát, és ez akadályozza, vagy lehetetlenné teszi számára a Krisztus követését. Evangéliumi példa a gazdag ifjú története, aki nagy vagyona, illetve az ahhoz való ragaszkodás miatt, nem engedelmeskedik a „Kövess engem!” felszólításnak, és szomorúan távozik a Mestertől (Mt 19,16).
A vagyontól való elszakadás időközönként a Krisztus-követés egyetlen, kizárólagos jele lehet az egyes ember életében. Példaként idézhetjük remete Szent Antalt, aki a gazdag ifjúról szóló történetet hallva úgy érzi, hogy az befejezetlen, és azt neki kell befejeznie, eladja mindenét, amit örökölt gazdag szüleitől, árát szétosztja a szegények között és követi Krisztust.
E felszólítás pozitív hatásai bizonyítják, hogy a követésre való felhívás Isten válasza lehet sok bajra és nyomorúságra. Így nyer óriási jelentőséget az egyes szenteknek, rendalapítóknak vagy rend-reformátoroknak adott kegyelmi ajándék, az újra felfedezett szegénység.
Ezek közül idézhetjük Szent Ferenc atyánkat, aki pontosan akkor lesz a szegénység szerelmese, amikor a világi, és az egyházi elöljárók igen nagy gazdagsággal, vagyonnal rendelkeznek. Ő életével és társainak életével bizonyítja, hogy minden vagyoni biztonság nélkül, egyedül a Gondviselő Istenre hagyatkozva is lehet szép, boldog és kiegyensúlyozott életet élni.
Kt. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy a Krisztus-követés a keresztény élet alapfeladata. Ami Isten szavának meghallgatásában, a krisztusi tanúságtételben, és erényeinek átvételében áll. Mindez csak a szentségekből merített erővel lehetséges. A keresztségben mindenki felé elhangzik a követésre szólító felhívás, ez ismétlődik meg a bérmálás szentségének felvétele alkalmával.
Kt. az ilyen Krisztus-követés nem légüres térben, hanem mindig konkrét feltételek között történik. Jézus a követést az élet konkrét feladataiban várja, ott, ahol a mindennapi életünk zajlik: a kolostorban, a családban, a munkahelyen, az utcán. Ez az a terület, ahol az igazságot – ami Ő maga – bátran képviselni és megélni kell. Ez egyszerre lemondást és odaadást igényel. A Krisztus-követés az élet elveszítésének és megnyerésének ellentmondásos törvénye alatt áll. Ebben nem kevesebbről van szó, mint – a Szentlélek ajándékaként – az Úr életében való részesedésről, ez viszont énünk és környezetünk újjászületését célozza.
Éppen ezért a Krisztus-követés ma sok súlyos kérdéssel szembesül, de tudja jól, hogy senki és semmi nem mentheti föl az alól, hogy minden pillanatban megtegye a tőle telhetőt és szükségeset.

Galambosi László: Számvetés


„Riadtan dobban a szív.
Riadtan. Valaki hív.
Halál toppan küszöbömre.
Minden percem tündökölt-e?
Ködbe buktam. Szirten háltam
csontdermesztő hófúvásban.
A fény útján meg-megálltam
Égi kúthoz eltaláltam.
Halál toppan küszöbömre.
Minden percem tündökölt-e?
Nagyszerű halál, magához ölelő hatalom vár.
Lángol az égi liliom.
Minden ragyog. Beteljesül az Élet.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.
Isten-köszöntésre kísérnek a fények.”

Kentenich Atya pedagógiájából


A győztesnek mindig van egy terve –
a vesztesnek mindig van egy kifogása.
A győztes: „Engedd, hogy segítsek neked!” –
a vesztes: „Nem az én feladatom.”
A győztes minden problémára talál megoldást –
a vesztes minden megoldásban talál problémát.
A győztes összehasonlítja teljesítményét a céljaival –
a vesztes összehasonlítja teljesítményét a másikéval.
A győztes: „Ez nehéz, de nem lehetetlen.” –
a vesztes: „Ez lehetséges, de nehéz.”.
A győztes mindig egy része a válasznak –
a vesztes mindig része a kérdésnek
(Ismeretlen szerző)

Országúti ferencesek


Buda - Országúti ferencesek
Trueknight, 2010.jan.25. h, 17:36 Mária-kegyhely
Buda 1686-os fölszabadítása után az Ágoston-rendi kanonokok
engedélyt kaptak, hogy újra letelepedhessenek Budán, a régi
országút mellett. Először egy kis templomot építettek 1707-ben
és hozzá egy kis kolostort, majd 1753- ban a jelenlegi szép nagy
barokk templom építését kezdték meg.
1770-ben a „Két" Szent István tiszteletére szentelte föl a
bosnyák fer ences püspök. Híres festők is dolgoztak a szép
templomban. így pl. Maulbertsch is. 1785-ben az egyháznyomorító
kalapos király, II. József elűzte az Ágoston-rendi szerzeteseket,
és templomukat, kolostorukat a Fcrenc-rendieknek „ajándékozta",
ők örökölték a híres kegyképet is, amely a jótanács Anyjának
arany sugaras, barokk keretbe foglalt gyönyörű ábrá zolása. A
jótanács Anyjának tisztelete nagyon régi. Az eredeti híres
kegyképet Genezzano városában, Olaszországban őrzik. Legendás
eredete hirdeti ma is azt az erős hitet, melyet a Szent Szűz
jóságának és pártfogói hatalmának ténye igazol. Albániából,
ahol 1950 óta „megvalósították" Isten és az
Anyaszentegyház ellenségei az „ateista államot", vagyis a
vallás nélküli társadalmat ! Tehát Albániából a török
beözönlésekor hét jámbor fiatalember menekült az
Adriai-tengeren át Genezzano városába. Itt az Ágoston-rendi
szerzetes kanonokok templomának belső falára helyezték a szép
festményt 1467. április 25-én. Ekkor kezdődött meg a kegykép
diadala, diadalútja.
1682-ben a vatikáni bazilika káptalanja ünnepélyesen
megkoszorúzta. Ekkor nev ezték el a kegyképet a „Jótanács
Anyjáról". 1789. szeptember 18-án VI. Pius pápa a Jótanács
Anyja ünnepét, zsolozsmáját és miséjét kiteijesztette az
Ágoston-rendi atyák valamennyi templomára, és az ünneplést
április 26-ára tette át. A korettói litániába a Szent Szűz eme
kedves megszólítását: Jótanács Anyja, könyörögj érettünk!
XIII. Leó pápa vette föl. Ma, amikor annyiféle ideológia akar
bennünket az égi útról eltántorítani, nagy on időszerű, hogy
mi minden ügyünkben tanácsot kéljünk a Jótanács Anyjától.

Mária Út rendszer

2010. június 27., vasárnap

Különös reagálás az árvízkárosultak megsegítésére


A napokban levelet kaptam egykori kollégámtól, akivel a régi hadseregben szolgáltam együtt.
Azért nem írtam, hogy barátom, mert az ilyen ember távol áll tőlem.
Íme a levél:
Kedves Ismerőseim,Barátaim !!

Nem lettem árvizkárosult,de saját hibámból elég rossz anyagi helyzetbe kerültem.
Eveszitettem /ellopták?/ a pénztárcámat a múlt hónapban,melyben nagyobb összeg volt.
Ez igen nagy veszteség számomra mert szinte semmimet nem tudtam kifizetni.
Nincs autóm,nincs lakásom semmim sincs.Egy családnál lakom,még dolgozom is 4 órában,de nem tudom,hogy
meddig ,ugyanis egyenlőre a betegségem nem tudják gyógyitani.
Nem tudok mindent leirni mert képtelen vagyok.
Az a kérésem,hogy a lent megadott számlaszámra /OTP / aki tud segiteni kérem küldjön legalább
500-tól 1000- forintot. Kb. Januártól szépen vissza küldeném mindenkinek,folyamatosan.
Számitásaim szerint megtudnám oldani jelenlegi helyzetem.
Hitelt felvenni nem tudok mert már igy is sok a tartozásom.Nagy szégyen ez nekem mert a saját hibámból
kerültem ebbe a helyzetbe,de megszeretném oldani!!!TALPRA SZERETNÉK ÁLLNI !!
Ha nem jön össze legfeljebb meghúzom magam egy hajléktalan szállón.

Ha nem ismerném, megszánnám.
Nem akarom népszerűsíteni ezt a mentalitást.
Csupán azt szeretném bemutatni, hogy ne legyenek illúzióink a mai magyar társadalom szolidaritását illetően.
Mondhatnám, hogy egyedi a példa.
Nem az, mert ez már a második hasonló tartalmú levél.
Mit lehet mondani erre?
Beteg a társadalom, beteg az ember, akinek mások nyomorúságáról ez jut eszébe.
Amikor a bajban valaki annak örül, hogy nem csak ő nyomorog.
Az emberi butaság, gonoszság szemléletes példája.
Én továbbra is azon az úton járok, hogy nézzem, kinek hol segíthetek.
Bemutatom a jó példákat, de nem megyek el szó nélkül az ilyen riasztó esetek mellett.
Kívánom Bélának és mindenkinek, soha ne kerüljön bajba.
Soha ne találkozzon érzéketlenséggel!

Mórus Szent Tamás: Ima humorért



Bölcsesség
Mórus Szent Tamás: Ima humorért
Adj Uram humorérzéket, hogy jókedvű lehessek,
hogy megértsem, ha csupán viccről van szó.
Add, hogy érjenek kis örömök az életben,
s ezeket tudjam megosztani másokkal.
Adj tiszta lelket, érzékenyt minden iránt,
ami tiszta és nemes.
Olyan lelket, mely a gonosz láttán nem retten meg,
hanem keresi az eszközöket mindent újra helyrehozni.
Olyat, mely nem nyafog és sosem panaszkodik.
S végül add, hogy jó legyen az emésztésem,
de legyen is mit emésztenem.

Tillmann Atya: Miért olyan nehéz megtalálni Istent


Már nem akarunk olyan Istent, akit imádunk. Olyan Istent akarunk, aki erőt ad nekünk. Azon a helyen akarunk lenni, ahol az Ég megérinti a földet.
Szentélyünkben egy üzenet fogalmazódott meg, a Szűzanya azt mondja: „Ajándékozzál nekem a kegyelmi tőkéhez hozzájárulásokat!” Akar valamit tőlünk! Ez az ember már nem az, aki hagyja magát Isten által elkényeztetni, hanem az az ember, aki tesz valamit. Ez azt jelenti, hogy kimegyünk a szentélyünkből és azt mondjuk: újra nekilátunk! A Szűzanya megérint minket és azt mondja: Akarok tőled valamit! Vannak emberek, akiknek szüksége van rád!
Ez a szellemek megkülönböztetése, s aki ezt nem akarja, az járja a saját útját. Schönstattban csak azoknak van helye, akik tenni akarnak valamit. Természetesen gondoskodunk a betegekről is, de a mi „városunkban” fontosabb a sportpálya, mint a kórház. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy azoknak, akik éppen „gyengélkednek”, nincs köztünk helye, és nem adunk nekik segítséget, de olyan korban élünk, melyben sokan játszanak a betegségükkel és szívesen betegek.
Schönstatt az erősek mozgalma, az általános légkör nálunk nem a panaszkodásé, hanem a munkáé. Akarunk valamit, és nálunk a sírás és panaszkodás nem helyettesíti a munkát!

Sík Sándor: Bocsásd meg


Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy jobban szerettem nálad
A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,
Felhők mesekönyvét,
Apró gyerekek gügyögését,
Fiúk-lányok mosolya lobbanását,
Férfiak írott homlokát,
Kezed játéka műveit.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy szorgosabban látogattam
A Sixtusi Máriát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulya-dalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.
De mondd meg, Uram:
Behúnyhattam-e szemem előlük,
Mikor belőlük Te néztél reám?
Bedughattam-e szavukra fülem,
Amikor Te búgtál bennük
Kimondhatatlan sóhajtásokkal?
Nem mindegy-e az óceánnak,
Hogy kádba merik-e vizét,
Vagy metszett billikomba,
Vagy akár egy horpadt gyűszűcskébe is?
Emlékszel, Uram? a háborúban
Egy rossz talpas pohárból osztogattam
A hallgatag népfölkelőknek testedet,
És eltöltötted őket Tenmagaddal!
Engem is eltöltöttél számtalanszor
Csodálatos poharaidból,
Millió poharaidból,
S az oltárnál a Szent Kehely előtt
Úgy térdelek, mint hétpapos misén
A füstölő diákonus:
Szolgál, térdel és lóbálja a tömjént,
De a Testet és a Vért már órákkal előbb
Magához vette egy csendes misén.
Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!

Gondolatok a XX. Magyar Szabadság Napja apropóján


Konferencián vettem részt tegnap, melynek címe:
Noé új bárkájában.
Mindenek előtt megemlékeztünk a szovjet kivonulás 20. évfordulójáról.
Minden magyarnak mást jelent az évforduló.
Számomra, a szovjetektől való gazdasági, politikai, katonai függőségtől való elszakadásnál többet jelent a lélek szabadsága, amely nélkül nem lehet igazi ünnepről beszélni.
Pálfordulás címmel jelent meg egyházmegyénk újságjában cikk Csík József testvéremmel, aki tanúbizonyságot tett rendszerváltás utáni pálfordulásáról.
Ahogyan az egykori párt és KISZ- titkárból hithű katolikus, ferencessé lett, szerintem érett.
A cikk egyenlőre elektronikusan nem elérhető számomra, nem idézhetem.
Amint tehetem, közreadom.
Ám egy gondolat mégis:
A kommunizmus embertelensége mérhetetlen károkat okozott.
Nemcsak a testet, de a lelket is megnyomorította, istentagadásra kényszerítette, kit erőszakkal, kit csábítással.
Az elmúlt húsz év alatt sokan megtértek, visszatértek az egyházhoz.
Számtalan esetben váltott, vált ki felháborodást bennünk hívőkben, ha megpillantjuk őket a templomban.
Mit keres itt?
Teszik fel a kérdést felháborodva.
Mert alig van család, aki ne tudna mesélni fájdalmas történeteket azokról az időkről.
De Isten irgalma fölötte áll az igazságosságnak, és a megítélés sem a mi tisztünk.
Nem tudhatjuk, kiben milyen változás, küzdelem ment végbe.
Megtérésüknek örülni kell.
A lélek szabadságát mutatja, hogy ezt ma, szabadon megteheti.
Magam is Józsi Bácsihoz hasonló életpályát jártam be.
Egyazon közösség tagjai vagyunk.
Nem vagyunk hittérítők, de mindketten a saját környezetünkben életünkkel, szavainkkal, tetteinkkel teszünk tanúbizonyságot Isten végtelen irgalmáról, szeretetéről.
„ megkövetek mindenkit, akinek ártottam!”
Mondja Józsi Bácsi.
Mert a lélek szabadságához ez is hozzátartozik.
Nem csak ezen a napon, hanem mindennapjainkban.
Hogy Noé új bárkájában otthon érezzük magunkat.
Bármilyen víztömeg vesz körül, bármilyen sokszínűség is jellemzi a bárkában együtt utazókat.

Szent László király ünnepén


Wass Albert - SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY (1077-1095)


Árpád-házi László, magyarok királya nem csak testi erejével, szálfa termetével tűnt ki kortársai közül, de tudásával, művészi érzékével és lelki jóságával is. Isten kegyeltje volt. Nevéhez csodák főződnek és a mondák végtelen sora. Az ő kívánságára avatták szentté István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt. Halála után szentté avatták őt magát is. Egy alkalommal László király és serege napokig nem leltek vizet a
sziklás, kietlen karszti tájon. Szomjúság gyötörte a hadat, az emberek kiszáradt torokkal, elgyöngülve vánszorogtak, és a végpusztulás árnyéka
nehezedett reájok. Végül is aléltan megállt a menet a sziklás, száraz
pusztaság közepén, az emberek eldőltek, halálukra vártak.
László király félrevonult a katonáitól, s térdre borulva hosszasan
imádkozott Istenhez segítségért. Majd lábra állt megint, megmarkolta
súlyos harci dárdáját, s minden erejét összeszedve beleütötte a fegyver
acél hegyét a sziklába.
- Isten nevében vizet fakassz! - kiáltotta.
Abban a pillanatban, ahol a dárda hegye a sziklára ütött, tiszta vizű,
bugyogó forrás eredt, gazdagon öntve Isten áldását az elcsigázott emberek számára.
Egy másik alkalommal betegség tizedelte seregét. Hulltak az emberek,
akár a legyek. A királyi sereg tábora haláltáborrá változott. László
király sátrában imádkozott, majd fogta íját, kiment a tábor szélére, s nyilát kilőtte a mező irányába. Az őszi napfényben csillogva szállt a királyi
nyílvessző, majd széles ívben földet ért megint, egy jelentéktelennek tetsző, kis növényke levelét szúrva keresztül. A király parancsára zsákokba gyűjtötték annak a növénynek a leveleit, amennyit csak leltek belőle a környékbeli mezőkön, megfőzték vízben, s a vizét megitatták a betegekkel. A járvány azonnal megszűnt. Ezt a kis növényt a nép ma is
Szent László füvének nevezi.
Kelet felől a kunok nyugtalanították abban az időben a megtelepedett
magyarokat. Újra meg újra betörtek a keleti gyepűn, és hiába mért rájok
a királyi sereg véres vereséget Cserhalomnál, továbbra is portyázták Erdély földjét, dúlták, rabolták a népet.
László király többször is kiverte őket az országból.
Egy ilyen alkalommal a fosztogató kunok, hogy életüket mentsék, kiszórták futás közben a rabolt arany tallérokat, arra számítva, hogy kapzsiságukban a királyi vitézek abbahagyják az üldözést, és rávetik magukat az aranypénzre. De László király imája kaviccsá változtatta nyomban az aranyat, és a menekülő kunokat egytől egyig fogságba ejtették vitézei. Erdélynek azon a részén ma is találni lehet kis, lapos, kerek, sima kavicsokat, amit a nép kun talléroknak nevez.
Egy másik alkalommal az erdélyi KERLÉS község közelében csapott le
László király a fosztogató kunokra, akik nyomban futásnak eredtek a közeli hegyek felé. Üldözés közben a király megpillantott egy kun lovast,
aki sikoltozó magyar leányt cipelt magával a nyeregben. A király üldözőbe vette a leányrablót, de nehéz páncélos lova hamar fáradni kezdett, és látni lehetett, hogy nem bírta a versenyt a könnyűlábú kun lóval.
- Szép húgom!- kiáltott oda a király a leánynak. - Százszorta jobb a
halál, mint a rabszolgaság! Rántsd le a gonoszt magaddal együtt a lóról,
s a többit bízd az Úr-Istenre!
A leány megfogadta a tanácsot, s megkapaszkodva elrablójába, oldalra
vetette magát egész súlyával. A ló kiszaladt alóluk, s mindketten a
földre zuhantak. Leugorva lováról, a király párviadalban megölte a
kunt, és megmentette a szépséges hajadont.
Egyszer Torda közelében, kunokat üldözve megint, László király elszakadt
csapatától és egymagában kergetett a dombokon át egy menekülő
portyát. Azok azonban hamar észrevették, hogy csak egy magányos
lovas üldözi őket, és szembe fordultak vele. Mikor felismerték
benne a magyarok királyát, nyomban üldözőbe vették, hogy élve kerítsék
kézre. Már majdnem el is érték célukat, amikor a menekülő László
király hangosan felkiáltott:
- Isten, segíts!
Abban a pillanatban megremegett az üldöző kunok alatt a föld, hatalmas
dördüléssel megnyílt a hegy, és mélységes szakadék támadt üldözött
és üldözők között, melyen ló nem ugorhatott át, s melynek meredek
falait ember nem mászhatta meg. László király megmenekült.
Így keletkezett a nevezetes TORDAI HASADÉK. Szikláin ma Erdély legszebb vadvirágai nőnek, s lent a mélyben, ahova csak délidőben süt be
a napfény, sűrű páfrányok rengetegében kicsike csermely csobog. Néha
csontokat mos ki viharok után a szakadék aljából. A királyt üldöző kunoknak és lovaiknak a csontjait, akik halálukat lelték a földindulásban.
Halála után Nagyváradon temették el Árpád-házi Lászlót, s a róla elnevezett templom előtt, ahol bebalzsamozott teste nyugszik, lovas szobrot állított emlékezetére a nemzet. Erről a szoborról mondják, hogy amikor a törökök ellen harcolt Nagyvárad alatt egy maroknyi magyar sereg, s már a törökök javára fordult a csata sorsa, egyszerre csak megjelent valahonnan hatalmas lovon egy sisakos, páncélos óriás, és mázsás buzogányával, rettenetes kardjával rávetette magát a pogányra. Tucatjával kaszabolta le a törököt. Lepattant róla a nyílvessző, megcsorbult rajta a kard, s még az ágyúgolyó sem tehetett kárt benne. Esze nélkül menekült előle az ellenség, százával adta meg magát. Mikor
a győzelmes magyar sereg bevonult Nagyváradra, döbbenve látták,
hogy a templom előtt Szent László érc-lovát hab takarta tetőtől talpig.
Rohantak a városi urak a templomba, s lám, a szent király testét is izzadtság borította az üvegbúra alatt. Az éjjeli őr pedig eskü alatt vallotta,
hogy a templom előtt a szobor alapzata egész éjszaka üresen állt, a szobor nem volt sehol. Nagy híre és dicsősége volt László királynak az egész világ előtt. A középkori lovag mintaképeként tisztelték mindenütt. Mikor Európa lovagrendei összefogtak, hogy visszafoglalják a szent földet a pogánytól, és a pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot, László királynak ajánlották fel a fővezérséget, amit ő el is fogadott. De mielőtt a keresztes hadak egybegyűltek volna, meghalt László király és ez az oka annak, hogy nem az ő vezérlete alatt indult el a szent föld felszabadítására az első keresztes hadjárat.
Az első világháború után az Erdélybe becsődülő és az őslakó magyarságot
gyilkoló oláhok megcsúfolták Nagyváradon a szent király szobrát
is. De a feljegyzések szerint mindazok, akik kezet emeltek a szoborra,
különös és titokzatos halállal haltak meg, rendre és egyenként, s tíz év
teltével már egyetlenegy

2010. június 25., péntek

Vélemények tüzijátékokról


Kedveseim!
Élvezem a vélemények kifejtését és megoszlását is! Persze, hogy nem vagyunk, vagytok ellenségek! Kinek jutna ilyen az eszébe? Hadd szólaljon meg mindenki akinek mondanivalója van, azt reakciónak, dialógusnak, kommunikációnak tekintsük, ne győzködésnek!
Hogy én is tovább gondoljam (nem győzködési, hanem "hangos gondolkozási" szándékkal) - szóval: nekünk Jánossal tetszik az ötlet. Miért? Mert a kérdés az (bár nekem nem), hogy a tüzijátéktól ünnep-e aug. 20-a? Szerintem a kelleténél többen vannak, akik elfelejtették, vagy nem is tudják, hogy ez bizony lényeges tartalmát tekintve Szent István királyunk, a keresztény állam megalapítójának az ünnepe! Ettől ünnep! Illetve attól persze, hogy egy szent ünnepén mindig az Örök Élet győzelmét ünnepeljük, tekintve, hogy az ő halálának napját, vagyis az égi születésnapját ünnepeljük. Hitünket fejezzük ki, hogy ő már üdvüzült! Mellékes körülmény, hogy Szt. Istvánnak aug. 15-én lenne ez a nap, de azt egy nagyobb ünnepp felülírja, ezért - elismerve Szt. István nagyságát, külön ünnepet rendelt el számára az egyház. DE! Az Ünnep Istennek, a halál felett is győzedelmeskedő, a földi halálon átívelő szeretetének az eseménye. Találkozási pont Ég és Föld között. Természetes, hogy az ünneplés módja elsősorban a hálaadó és hazánkért könyörgő szentmise. Hitvalló formája a Szent Jobb körmenet. Harmadsorban - és egyben a legköltségesebb formában - a tüzijáték. Ami szép, nagyon jó össznépi esemény, nem is törölném el.
De Attila jó szülipani példájának mintájára és is azt mondom: le lehet mondani szeretetből, szolidaritásból az arany karóráról, ha azzal az éhező testvéremet tudom segíteni. Most szerintem is erről van szó! Mert ilyen helyzet azért nem adódik hála Istennek minden évben! Ez egy hirtelen és váratlan, ráadásul hosszú ideig tartó katasztrófa.
Az ünnepről pedig szerintem sem szabad lemondani, csak most más módját lehetne találni.
Szeretettel. Mária
Kedves Attila!
Én azt gondolom, hogy kettőnk véleménye olyan távol esik egymástól, és ez a kérdéskör alapvetően más alapokon való értelmezésből fakad, hogy értelmetlen dolog egymást győzködnünk..
Én elfogadom, hogy valódi megoldásnak gondoljátok az ötleteteket, nektek is van lehetőségetek elfogadni, hogy én pedig mást gondolok erről. Természetesen nem várom el, hogy el is fogadjátok, de függetlenül attól, hogy elutasítotok, vagy elfogadtok, az én véleményem az, ami.
És nem gondolom, hogy ettől még ellenségek volnánk.
Amúgy pedig Böjte Csaba idézett gondolatai szerintem nincsenek összefüggésben az általunk kétféleképpen értelmezett helyzettel.
"Van kiút az önzés láncreakciójában túl-hevült és felrobbanni készülő világunk számára!
A szeretetből tudatosan vállalt lemondás, és szeretetből vállalt szolidaritás.
Az evangéliumi egyszerűség, szegénység útja mindannyiunk számára nyitva ál!"
(Böjte Csaba: Kevesebb pátoszt és több áldozatot)
Ezzel együtt teljesen egyetértek Veled, hogy az ünnepekről nem szabad lemondani.
Meg kell ünnepelni, de én sem nem rendeznék "candel light dinner"-t ahogy puccosan mondják, a szülinapomra,
ha tudnám, hogy a Nővéremék közben otthon éheznek. Más megoldást keresnék.
Szeretettel
Egyetértek az adakozással, hogy ne mondjunk le az ünnepekről, és talán az említett összeget egyéb területekről is el lehetne vonni, viszont úgy érzem, ezekben az időkben nem helyénvaló félórás tűzijátékra közel negyed milliárdot szánni. Szerintem ez jelenleg luxus kategória, és igazi, erőtadó ünnepi ajándék lehetne vidék számára ez Budapesttől.
Nekem meglepő, hogy így magadra vetted a beszélgetést és felmerült benned,
hogy más azt gondolhatja, ellenségek lehetnénk más véleményünk miatt. De
ebben a csoportban még akkor sincsenek ellenségek, ha máshol már rég "állna
a bál". Keresztény embernek - olyan kereszténynek, aki értik mi a valódi
kereszténység és nem "csak templomba járók" - egyértelmű a lemondás és az
önkorlátozás, különösen olyan helyzetben, amikor a közvetlen közelükben
vannak emberek - akik egyébként nem önszántukból, de - látványosan
nélkülöznek. Ott nincs ellenségeskedés, hanem összefogás, szolidaritás,
együttérzés van. Ekkor bár az adott ünnep külsőségei eltűnhetnek (ld.
tűzijáték), az ünnep viszont mégsem veszít egy cseppet sem értékéből. Miért?
Mert ezek az emberek magukban is ünnepként élik meg az ünnepet. Az nem
csupán parádéból, nem tűzijátékból, táncból, más kultúrából áll, hanem
személyes találkozásból. Ebben egy tűzijáték csak szemfényvesztés
milliókért. Ebből a hozzáállásból könnyű lemondani.
Azt mondod, hogy "Jövőre is lesz olyan gond, aminek nevében le lehet mondani
pl. a tűzijátékról, vagy valami másról, és máskor is. Mindig. És az emberek
hajlamosak sanyargatni magukat, vagy hagyni, hogy mások sanyargassák őket.
És sanyargatásból van elég." Valóban igazad van, eleget sanyargattak
bennünket, ahelyett, hogy a létező reális problémákat egyiket a másik után
orvosolták volna. az így felhalmozódott problématömeg már-már
elviselhetetlen. Így joggal érezheted, hogy hagyják meg azt a kis
szórakozást, vidámságot, ami még elérhető számunkra.
Viszont itt két gondolat jut eszembe:
1. Pár éven belül olyan válsághelyzet fog előállni a világban, amilyet
még nem láttunk soha, mióta ember az ember. Nem kell majd azzal törődni mit
vesz el a kormány tőlünk, mert világunk működtetéséhez szükséges erőforrás-,
nyersanyag-igény és a rendelkezésre álló erőforrások közötti hiány veszi
majd el tőlünk a létfenntartáshoz nem fontos elemeket. Utalok itt az MTI
egyik nem régi hírére, ld.: A vártnál előbb olajhiány köszönthet a világra
Idézet a
cikkből: "... az amerikai védelmi minisztérium egy friss tanulmánya, amelyet
a hétvégén ismertetett a Defence Talk katonai hírportál" szerint "a világon
2015-ben már naponta 10 millió hordóval kisebb lesz a termelés a
szükségesnél, a 2030-as években pedig, az akkori napi 118 millió hordós
igénnyel szemben csak 100 millió hordót fognak kitermelni". Ez a hiányzó
mennyiség 2015-re a mai magyarországi olajfogyasztás valamivel több mint
50-szeresét teheti majd ki, amit nem kell ecsetelnem, hogy mit jelenthet
Magyarország számára.
2. Ezért a kormány olyan intézkedéseket léptet életbe, amelyek
egyértelműen a fosszilis függőségünket hívatott csökkenteni. Pl. januártól
program.html> indul az épületkorszerűsítési program, amely százezer lakás
energiahatékonyságát fogja javítani. Ez még csak a kezdet, mert ők is érzik
a fenyegető veszélyt.
A fentieket figyelembe véve pár év múlva nem lesz lehetőségünk "úri
huncutságokért" felemelni szavunkat, az ünnepek nem pénzköltésről fognak
szólni. Akkor majd nem csak a borsodiaknak lesz egyértelmű, hogy mit jelent
az önkorlátozás fogalma és nem csak ők törekszenek majd együttérző közösségi
megoldásokra. Remélem.
Viszont engem nagyon érdekelne, hogy Te miért gondolod úgy, hogy véleményünk
különbözik. Nálad miért nem kelti fel a szolidaritás érzését egy több
százmilliós spórolás egy olyan ünnepen, ami mindannyiunknak Szent Istvánról,
államalapításról, kenyérről szól? Mielőtt úgy éreznéd, hogy támadlak a
kérdésemmel, szeretném megerősíteni, hogy tényleg érdekel! Lehet, hogy mi
vagyunk elvakultak és érzéketlenek milliók szórakozása iránt, csak ezt nem
látjuk.
Konkrétan a kérdésre válaszolva a kezdeményezés nem marad kormány visszhang
nélkül. Bizonyára hallottátok, hogy a kormány megfontolás
tárgyává teszi az ilyetén
spórolást, mert pár nap alatt százezres virtuális tábora lett az ötletnek.
Üdvözlettel:

Egy gondolat a Hit és tudás Szabadegyetemből


Csókay András agysebész többek között arra hívta fel a figyelmet: míg a család, a haza a teremtmény, addig az Isten a teremtő szintjén van. Soha ne cserélődjön ez fel, hiszen a haza éppen ezért tudott fennmaradni. A főorvos megkérdezte: vajon képesek vagyunk-e hirdetni az evangéliumot úgy, hogy nemcsak az orvostársadalom, hanem egy egész ország kiégett; ahol egy nővérre öt kómás beteg jut, ahol az emberek elvesztették Istent, ahol tönkremennek a családok. S ahol tönkremegy a család, ott előbb-utóbb tönkremegy a haza is.
Csókay András úgy véli: fel kell állni a háztetőkre és hirdetni az örömhírt, ám a magyar emberek jelentős része ragaszkodik fogva tartóihoz: az ateizmushoz és a médiához. Ebből az állapotból pedig a maguk akaratából nem tudnak megszabadulni, csak Isten segítségével. Ezt a harcot azonban nem lehet indulatosan, gyűlölködések közepette vívni. Csak szeretettel közeledhetünk társainkhoz. Ha hitetlen az illető, akkor a lelkiismeretére, ha maradt benne valami hitmorzsa, akkor pedig az evangéliumra hivatkozva juthatunk előrébb. Az agysebész tapasztalata szerint hatékony ez a "stratégia"; a lelkiismeret élesztésével automatikusan éled fel a hazaszeretet és a család iránti vágy.
Lőrincz Sándor