" Édes Jézus légy vendégünk!"

"Édes Jézus, légy vendégünk"

Dobos Marianne: -- A rendszerváltás előtt nehezen lehetett külföldre utazni. Kisebbik fiam megtalálta a módját: sportoló volt, élvonalbeli, de érettségije után – egy időre – egyetem helyett artistának állt. Itthon soha nem lépett fel, annál többet külföldön. És nemcsak az akkor még fennálló Szovjetúnióban, hanem a svéd és a bécsi televízió adásában, Kolumbiában, és másfél évig járta – Tampától a nyugati partig és vissza – az Egyesült Államokat, a Ringling Brothers cirkuszvállalat művészeként. Ez ott az élvonalat jelentette. Engem is vendégül láttak egy hónapig, utazgattam velük, és meglátogattam San Franciscóban élő unokatestvéremet is. Náluk került kezembe az Új Világ, „az amerikai magyar családok lapja”. Az 1987. június 19-i számból, Fercsey János A Fekete Madonna New Yorkban című beszámolójából idézek:


Varga Béla, a Nemzetgyűlés volt elnöke
1990-ben a Parlamentben
(Heti Világgazdaság, Budapest, 2001. február 17., 92. oldal.)

Történelmi ünnepség keretében helyezték el május 28-án a NewYork-i St. Mary’s Home kápolnájában a czestochowai Fekete Madonna képét, amit Leon Sliwinski, a franciaországi lengyel ellenállás ezredese a Vatikánon keresztül hozott Msgr. Varga Bélához. Amerika területén ez az első czestochowai ikon; a lengyelek Varga Bélának ajánlották fel, annak emlékére, hogy balatonboglári plébános korában sok tízezer lengyel menekültnek nyújtott segítséget a második világháború alatt.

Varga Bélával együtt celebrált szentmisét öccse, Varga Andor, a jezsuiták egyik legmagasabb rangú papja, a Fordham egyetem professzora és Michael Zembrzuski pálos szerzetes. Az oltárral szemben térdelt Sliwinski ezredes. Az Isteni Szeretet Lányainak amerikai-magyar apácái áldoztak a szentmisén.

Az ezeréves lengyel-magyar barátságra angol nyelvű beszédben emlékezett Varga Béla.

A két szabadságszerető, sokat szenvedett nép a Szűzanya – Lengyelország királynéja, Magyarország Nagyasszonya – oltalma alatt áll. Visszanézett a drámai évekre, amikor a világ egyetlen lengyel középiskolája Balatonbogláron volt, ahol négy zászló lengett: a magyar, a lengyel, a pápai zászló és a francia trikolór, a német táborokból menekült francia hadifoglyok tiszteletére. Varga Béla kiemelte Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter döntő jelentőségű szerepét és áldozatkészségét több mint százezer lengyel menekült megsegítésével kapcsolatban. Végül elmondta, hogy a czestochowai Madonna mentette meg őt magát, amikor a Gestapo állomásain keresztül Svájcba kísérte Tadeusz Celtet, a lengyel ellenállás egyik vezéralakját, a londoni lengyel kormány vakmerő futárját.

Leon Sliwinskit is a Madonna mentette meg, amikor Franciaországban elfogta az olasz-német Gestapo: kiesett a zsebéből a czestochowai Madonna képe – és attól kezdve nem kínozták többé.

A Madonna képe 1382-ben került a monostorba. Egyes történetírók szerint Szent Lukács műve, de valószínűbb, hogy Krisztus után az ötödik vagy hatodik században festették. A Szűzanya arcképe valószínűleg füsttől megfeketedett. Arcán két mély vágás látható, állítólag ellenséges katona kardjával végigvágott rajta. A lengyelek hite szerint a Madonna mindig megvédte Lengyelországot ellenségeitől; a svédek pl. elmúlt századokban mindig megtorpantak Czestochowa előtt.

A lengyel nép meg van győződve arról, hogy a Fekete Madonna csodatevő; az is csoda, hogy a lengyel nép több mint száz évet túlélt Lengyelország feldarabolása után. Ma 37 millió Lengyelország lakossága és 20 millió lengyel él, valóságos diaszpórában. Minden évben négymillió lengyel zarándokol Czestochowába. Mióta betiltották a Solidarnoscot, a Fekete Madonna kicsinyített mása a lengyel szabad szakszervezetek ereklyéje, az összetartás és a passzív rezisztencia szimbóluma.

A czestochowai monostort 1380-ban magyar szerzetesek, a pálosok alapították. Tizenhat pálos ment akkor Budáról Czestochowába. Évszázadok alatt azonban a magyarországi pálos-rend – az egyetlen magyar szerzetesrend – elsorvadt. Ezért 1934-ben 16 lengyel pálos jött Czestochowáról Magyarországra, hogy megerősítse a rendet. Köztük volt Zembrzuski „Mihály atya”, aki kitűnően megtanult magyarul. Egész fiatal korában ő volt a pálos provinciális, aki Serédy Jusztinián bíboros-hercegprímás megbízásából a lengyel menekültek lelki-segélyakcióját szervezte és irányította. Gondosan őrzi a régi képeket, amelyeken a balatonboglári lengyel iskolában fehér reverendában, mint fiatal pap, áll Varga Béla mellett.

Mihály atya, aki ma Brooklynban dolgozik, Hans Frank, a megszállt Lengyelország náci kormányzójának emlékirataiból idézett: „…amikor Lengyelországban minden fény kialudt, egyetlen fény maradt: a czestochowai Madonna és az Egyház…” Megrázó vallomás ez a volt ellenség részéről…

Varga Béla a szentmise után ebéden látta vendégül lengyel barátait: Leon Sliwinskit, Mihály atyát, Harry Z. Bau híres újságírót, aki a Fehér-tengernél volt szovjet munkatáborban és később Montecassinonál haditudósító lett, nagy magyarbarát lengyel hazafi, és Czeslaw Czaplinszki fényképészt, aki júniusban II. János Pál pápát kísérte Lengyelországba.

Magyar részről a templomi ünnepségen és az ebéden jelen volt: Kővágó József, a Magyar Bizottság alelnöke, aki rövid beszédben a lengyel-magyar szabadságharcokról emlékezett meg; Dr. Varga László és Tassy Jenő, a Voice of America New York-i tudósítója.

Majd nem sok idő elteltével már itthon is lehetett emlékezni, írni mindezekről, ünnepség keretében megemlékezni a két nép évezredes barátságának erről a tanújeléről. Az akkor induló 168 óra Viva Polska! címmel mondja el a történetet:

A héten jubileumi megemlékező ünnepséget tartanak Balatonbogláron az ott 1939-ben létesült lengyel gimnázium és líceum diákjai. Az ünnepségre meghívták az Egyesült Államokban élő Varga Bélát, aki a háború éveiben lelkipásztoruk és tanítójuk volt. (Később, 1945 és ’47 között ő volt a magyar nemzetgyűlés elnöke, a Kisgazdapárt egyik vezetője. Lapunk június 20-i számában Bolgár György szólaltatta meg.) Levelüket – amelyet az alábbiakban idézünk – július 8-án, Krakkóban keltezték. Varga Béla magnószalagon válaszolt. A meghívó és a válasz szövegét, exkluzív közzétételre, Lukács János philadelphiai professzor adta át a Gondolat-jel szerkesztőségének.

Drága Tisztelendő Atyánk! Monsignore Varga Béla!

A balatonboglári lengyel gimnázium és líceum tanulói igazi meghatottsággal gondolnak a szép Balaton partján töltött iskolás évekre. Nagyon jól emlékszünk Rád is, Atyánk! Körülvettél bennünket szeretettel, és a rólunk való gondoskodásban nem ismertél határt. A vezetésed alatt álló balatonboglári plébánián több száz lengyel polgári és katonai menekültnek adtál biztos menedéket. Megóvtad a német táborokból megszökött francia, belga, holland és angol pilótákat.

Ennyi év eltelte után is, mi mindnyájan Neked köszönjük iskolánk megszervezését és működtetésének lehetőségét a háború öt éve alatt. Nagyszerű tanulási és pihenési lehetőséget biztosítottál a számunkra. Lelkipásztorunk és tanítónk voltál. Ma is érezzük, hogy megfeszített erővel segítettél nekünk, s nem vetted figyelembe azt az óriási veszélyt, amely emiatt állandóan fenyegetett. Isten éltessen, erőben, egészségben!

Tisztelettel és hálával adóztunk ma Neked. Legnagyobb óhajunk, hogy találkozzunk Veled, Atyánk, Balatonbogláron, az ott 1989. szeptember 14-15-én rendezendő megemlékező ünnepségen. Nagyon kérünk, ha teheted, légy velünk személyesen ezeken a napokon. Ha valamilyen oknál fogva mégsem tudnál velünk lenni, kérünk, szólj hozzánk néhány szót. Nagyon boldogok leszünk, ha legalább néhány élő szavadat hallhatjuk. Ha nem élő szóval, legalább magnetofonszalagról.

Lelkiatyánk, tiszteletteljes köszönetünket küldjük Neked azért a szeretetért, mellyel körülvettél bennünket, és mindazért, amit értünk tettél. Fogadd sok szeretetből fakadó üdvözletünket és a lehető legjobb kívánságainkat.

Tisztelet és szeretet, megbecsülés és hála Neked.

A balatonboglári lengyel gimnázium és líceum tanulóifjúsága

És ugyanitt közlik Varga Béla magnószalagra rögzítve küldött válaszát:

Kedves lengyel és magyar testvéreim! Nagy a bánatom, hogy betegségem miatt személyesen nem lehetek jelen a balatonboglári lengyel gimnázium ötvenéves jubileumán. Mégis innen, messzi idegen hazámból örömmel állok be lélekben és teljes szívvel az ünneplők sorába. Fülembe cseng a lengyelek nagy pátriárkájának, Sapiecha bíborosnak az üzenete: „A lengyel nép legnagyobb kincsét, jövőjének biztosítékát, hazánk ifjúságát bízzuk gondviselő kezeitekre. Úgy sáfárkodjatok vele.”

1939. szeptember közepe táján Magyarország történelmében évszázadok óta először az ország északkeleti határán népvándorlás hullámai tornyosultak hirtelen. Olyan népvándorlásé, amellyel szemben a magyarság nem támasztott akadályt, sőt, együttérzéssel fogadta az ország felé áradó menekülteket. Lengyelországból akkor férfiak, aggok, asszonyok, katonák, polgárok, hivatalnokok, munkások, keresztények, zsidók egyaránt menekültek. Hitler hadserege elárasztotta hazájukat; végül szeptember 17-én Sztálin hadserege is bevonult az akkori Lengyelországba.

A II. világháború első áldozata Lengyelország volt. De másfajta áldozat, mint a múlt századok háborúi során. A zsarnok célja ezúttal nem csupán egy ellenséges hadsereg legyőzése volt, hanem egy egész nemzet leigázása, meggyalázása, rabszolgasorba kényszerítése. A magyar nemzet jó része ekkor már érezte mindezt. Nemcsak a hagyományos lengyel-magyar barátság késztette a lengyel menekültek befogadását. Földrajzi és más adottságok következtében az akkori Magyarország sok minden vonalon kénytelen volt alkalmazkodni hatalmas német szomszédjához: ennek ellenére a lengyel menekültek iránti szimpátia, nemes érzelmekből fakadó befogadásuk a II. világháború tragikus és szomorú magyar történelmének egyik igen szép fejezetét alkotja.

Más ország is volt, amelynek kormánya és népe a lengyel menekülteket beengedte. De távoli – francia és angol – szövetségesein kívül Magyarország volt az egyetlen ország Európában, ahol nemcsak hogy hely akadt a lengyel menekültek számára, hanem a befogadó ország gondozta és támogatta életszükségleteiket is, anyagiakat és szellemieket egyaránt. Balatonbogláron lengyel iskola, sőt gimnázium jött létre: így a magyarok gondoskodtak a lengyel gyermekek és a lengyel fiatalság erkölcsi és szellemi szükségleteiről. 1939 és 1944 között – a II. világháború vérzivatarai közepette és az állandóan növekvő német követelések ellenére – a magyarországi balatonboglári epizód, más hasonló jelenségekkel együtt, még inkább összeforrasztotta a magyar-lengyel barátságot. Ennek emléke a lengyel nemzet gondolatvilágában a mai napig él. Jóleső tudni, hogy ötven esztendő múltán a balatonboglári epizód megünneplése éppen a lengyelek soraiból indult meg.

Én magam – egyszerű parasztok gyermeke – akkoriban plébános voltam Balatonbogláron, a Független Kisgazdapárt egyik országgyűlési képviselője. Máig is hálát adok a gondviselő jó Istennek, hogy rám ruházta ezt a kötelességet, hajlékot, anyagi és szellemi táplálékot nyújtandó üldözött és menekült testvéreimnek. Életem egyik legszebb, lelkiekben leggazdagabb fejezete volt ez. De egyedül én nem tudtam volna mindezt megtenni. Jó magyarok, barátok, és az akkori magyar belügyminiszter, boldog emlékű Keresztes-Fischer és kollégái, nyíltan vagy burkoltan mellettem álltak, megsegítették munkámat, amelyet – minden emberi szimpátián belül – a Szentlélek illetett.

Ötven év óta kapok híreket, leveleket, néha újságcikkeket volt lengyel barátaimtól és hozzátartozóiktól. És most, amikor újból bizonyos párhuzam alakul ki a két nemzet történelmében, mély öröm és köszönet tölt el annak láttára, hogy az akkori események mily mélyen élnek továbbra is a két nemzet emlékezetében. Mintha csak zálogai lettek volna a két nép ma is kifejezett barátságának, összetartozásának és nem utolsósorban szabadságszeretetének.

Szent kötelességemnek tartom a történelem számára is – itt, hivatalosan, az ünnepség lelkeket emelő, melengető örömében – kijelenteni, hogy azok, akik ezt a szép központi épületet emeltük, nemcsak a háborús menekülteknek szántuk, hanem minden idők lengyeleinek. Lelki szemeink előtt lebegett a jövő, amikor ezt a területet és épületet tulajdonba veszik majd azok, akiknek szántuk – a lengyel ifjúság –, és benne időtlen időkig ápolják majd a lengyel-magyar barátság szent örökmécsesét. Ezt az álmot többen közülük vérükkel pecsételték meg Hitler rabságában. Ezen az épületen Sapiecha bíboros áldása nyugszik, megszentelve annak minden darabját.

Mindörökre éljen a lengyel-magyar barátság! Viva Polska! Isten áldjon meg Benneteket!

D. M.: -- Arra kérlek Bogdan atya (minorita szerzetes, plébános), gondolkodjunk el közösen a felidézett írások kapcsán a világháború és a vészkorszak borzalmai között is megmutatkozó irgalomról. Talán meg fogsz lepődni azon a megközelítési módján ennek a kérdéskörnek, mely bármilyen naivnak és egyszerűnek tűnik, de amelynél meghatározóbbat, még sem tudnék ezzel kapcsolatban felvázolni.

A magyar kis gyermekek talán elsőként azt az imádságot tanulják meg, amit jobbára csak egy étkezés előtti imának tekintünk. Nagy kapkodva elrecitáljuk, valahányszor asztalhoz ülünk, miközben szemünkkel már az előttünk álló falatokat vizsgálgatjuk. Pedig, mit is tettünk az ima szavaival? Vendéget hívtunk. Magát Jézust, de arra már nem igen gondoltunk, hogy Ő el is fogadja meghívásunkat. Ha pedig a társaságunkban, velünk, mellettünk ül, akkor szolgáló szeretettel kell, hogy fogadjuk. De hogy is kéne ezt tennünk, és hogyan tették ők, a mi idősebb testvéreink, akiknek a történelem nehéz viharaiból sokkal bőségesebben jutott ki, mint a teli tányér ételből.

Bogdan Adamczyk: -- Bizony sokan voltak ők, a szolgálat emberei, a felebaráti szeretet hősei, akik életükben ezért, nem kaptak jutalmat és elismerést, az utókor sem emlékezik többségükre, s akikre a kortársaik még gondoltak, mára őket is lassan elfelejtik. A történelemben ritkán valósul meg, a „mondjátok el fiaitoknak!” Pedig a példa és a példakép nem nélkülözhető. Valóban kevesen és keveset tudnak erről az iskoláról is, amely abban az időben az egyetlen lengyel középiskola volt Európában. Azt pedig, hogy milyen légkör uralkodhatott ebben a liceumban a menekültek, a diákság és a befogadóik, nevelőik, tanáraik között, ezt az ötven évvel későbbi megható levélváltásból világosan kiolvashatjuk.

Az ember legnemesebb, legnagyobb, és olykor a szeretet hősi fokban való gyakorlását is megkívánó feladata az életben, hogy a szolgálat útján járjon.

Szent Maximilián Kolbe atya életének a mottója szerint „az Isten iránti szeretetből következik a felebarát szeretete. Add felebarátodat Istennek és felebarátodnak Istent az igazi szeretetet”. Az Isten szeretete a felebarát igazi és őszinte szeretetének egyetlen forrása. Az idézett kor szentté avatott mártírja ifjúságától kezdve buzgón tanulta ezt a fontos és egyúttal nehéz igazságot, hogy az emberek közti kapcsolat leghelyesebb formája, melynek egyben az egyetlen lehetségesnek is kéne lennie, a szeretet. Megértette ennek a szeretetnek az értékét még a háború kitörését, a letartóztatását és az auschwitzi rabságot megelőző időszakban. A táborban ennek a magatartásának gyümölcseit nyerte el, mert ott is, mindenki számára nyitott volt a szíve, hiszen az, aki igazán szeret – írta a Szeplőtelen lovag című munkájában – nem korlátozza szívét csak magára, családjára, rokonaira, barátaira, munkatársaira, hanem megöleli az egész világot, mindenkit külön-külön, mert mindenki kivétel nélkül megváltott a Krisztus vére által, ezért természetesen mindenki testvér. Ezt érezték a magyarok is, amikor kitárt karral fogadták a lengyeleket, akárcsak, mint az ’unokatestvéreiket’.

Őszinte szívvel, erős hittel bíztak a szeretet erejében és örökké tartó voltában. Állandóan új értelmet, új jelentőséget és mélységet keresve, tették, amit hittek, annak a kedvéért, akiben hittek. Érdemes tehát tőlük nekünk is példát venni, szorgalmasan és kitartóan tanulni a Szeplőtelen Anya iskolájában, okosan használni az idő minden pillanatát, az órák minden percét. Az érkező Édes Jézust -- akit, mint olyan gyermeki egyszerűséggel, fogalmaztad az imént, meghívtunk magunkhoz -- nehogy ne vegyük észre. Őt, aki magával hozza az autentikus bölcsesség adományát. Azt az adományt, amelyet azután tovább is kell adni. Sapiecha bíboros kérése, egyben felszólítása megszívlelendő: „A lengyel nép legnagyobb kincsét, jövőjének biztosítékát, hazánk ifjúságát bízzuk gondviselő kezeitekre. Úgy sáfárkodjatok vele.” Ezt tartották szem előtt a pedagógusok, nevelők, amikor arra irányították a rájuk bízottak figyelmét, hogy kuporodjanak le, abban a ’speciális betániai házban’ az oda meghívott Mester lábához, mert csak azokról, akik így cselekszenek, mondhatja majd Jézus, hogy a legjobb részt választották, amelyet nem is veszíthetnek el soha.

A Szeplőtelen Szűz nagy kegyelméből élni, Jézus lábai mellett felnövekedni, miközben az életfeltételeket az Isten gondviselése biztosítja. A Szeplőtelen Szűz bátorítja a fiatalság mindenkori nevelőit arra, hogy továbbadják a tapasztalataikból szerzett tudást, miszerint a nehézségek a kegyelmek által viselhetőek csak el. Éppen ezért, ezek miatt a kegyelmek miatt is, hálát kell adni mindenért, mert a hálaadás újabb sok kegyelem forrása lehet. A hálaérzés a legkellemesebb az erények közül, de egyúttal a legnehezebb is. „A hálaérzés másodlagos megtapasztalás, mely meghosszabbítja az első benyomást, mint az öröm visszhangját, a megtapasztalt örömet, mint a boldogság felhalmozódását.”

Megvallom, melegíti a szívemet a levél, melyet ötven évvel később írtak honfitársaim, a valahai diákok. A hála kifejezése az. A háláé, amely olyan természetes és annyira szükséges, és egyszerű emberi érzés, amely pedig mégis tulajdonképpen az emberiség történetében, a kezdetektől napjainkig hiánycikk.

D. M.: -- Maximilián Kolbe atya, akire utalsz beszél ilyen nagyon világosan a háláról, és annak fontosságáról?

B. A.: -- Igen. Ahogyan a balatonboglári iskoláról kérdeztél, az ő életáldozata jutott azonnal eszembe, a háborúval, és a vészkorszakkal kapcsolatosan. Valóban elgondolkodtam mindazon, amit a háláról mondott, mert az illik a menekült sorsra ugyanúgy, mint az életünkre. Hiszen átutazóban vagyunk a földön, útban az örök haza felé. Éppen ezért nem ajánlatos úgy berendezkednünk a világban, mintha ez lenne a végleges otthonunk.

Annak a belátása követeli meg az emberi hálát, hogy elfogadjuk azt, hogy életünk minden pillanatában más emberektől függünk, bölcsességüktől, munkájuktól, jóságuktól és gondoskodásuktól, hogy mindent, ami az élethez szükséges és értékes, azt ajándékba kapjunk.

Végtelenségig lehetne sorolni a hála motívumait, amelyeket elfelejtünk. Szent Pál apostol is levele címzettjének szigorúan a lelkére köti: „Legyetek hálásak! Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa!” (Kol 3,15.17). A hála semmit nem vesz el a hálástól. Ajándék az, melyet másoknak nyújthat, semmit sem veszítve. A hála a kellemes érzésen kívül, hogy valamit kaptunk, mást nem ad, és nincs boldogabb és szerényebb erény, könnyebb és szükségesebb kegyelem, mint éppen Istennek, a közeli és távoli embereknek hálát adni, megköszönni az élet különféle ajándékait. A szeretettől irányítottan, mert a szeretet gyakorlására jól megtanították őket, barátságos lelkű és meleg szívű emberekké nevelődtek, akik ötven év múlva is készek voltak hálásan viszonozni azt a szeretetet, melyben kamaszkoruktól nevelték őket magyar barátaink.

D. M.: -- A két nemzet kölcsönös barátsága valóban hosszú múltra tekint vissza.

B. A.: -- A története ezeréves. A magyar és lengyel államok körülbelül ugyanabban az időben alakultak. Hasonló, de nem ugyanolyan körülmények és feltételek mellett. Közép-Európában évszázadokon keresztül azokat a területeket foglalták el, ahol a keleti és a nyugati civilizációk kereszteződtek. Már ezek a feltételek és körülmények is befolyásolták és irányították a magyar és lengyel nemzet jövő sorsát. Ezek nagymértékben forrásává váltak annak a csodálatos fenoménnak a nemzetközi kapcsolatokban, amit magyar-lengyel barátságnak nevezünk. Erről a barátságról sokat írtak, kifejezésre jutottak mindkét nemzet művészetében, irodalmában, történelmi munkákban és a publicisztikákban. Sőt, a magyar-lengyel barátság szilárd, de nehezen mérhető elemmé vált a Visztula és a Közép-Duna közt élő népek köztudatában. A XIX századi költő, Arany János egyszer azt írta: A magyar szívesen üdvözli a lengyelt, az ismeretség új, de a barátság régi. A század lengyel publicistája, Stanisław Worcell pedig ugyanezt a gondolatot a következőképpen fejezte ki: Magyarország és Lengyelország két ősi tölgyfa, mindegyikük külön és önálló törzzsel rendelkezik, de gyökerei szélesen szétterülnek és összefonódnak a föld felszíne alatt, láthatatlanul összekapcsolnak egymással. Innen van léte és frissessége az egyiknek, valamint élete és egészsége a másiknak.

Worcell gondolatait folytatva meg kell említeni a magyar-lengyel barátság történetében azokat a momentumokat, melyek jellemző és meghatározó szerepet játszottak.

A régi Magyar- és Lengyelország történetét elemezve hasonló társadalmi szerkezetet találunk, hasonló politikai és szociális rendszert, és közel azonos állami problematikákat, ezzel a dilemmával szemben szilárd centrális hatalom vagy anarchiává változó szabadság áll. Később a függetlenség elvesztése, a fogság hosszú évei, a szabadság elvesztése, a szabadságharcok, a külföldi száműzetések, a függetlenség jelszavai a két ország legtipikusabb politikai és szociális problémái közé tartoztak. Ezenkívül a két ország gazdasági struktúrájában is vannak hasonlóságok. Magyarországot és Lengyelországot a múltban a gazdasági fejlődés gyenge dinamikája jellemezte: belső és külső kereskedelem, nehézipar, és ami ezzel jár, a városok gyenge fejlettsége. Amikor még a középkorban a két országot lendületes gazdasági fejlődés jellemezte, ez nem tartott sokáig. Jött a gazdasági regresszió, amely a feudalizmus végéig tartott, a XIX. század feléig.

A két nemzet kultúrájában még feltűnőbbek a hasonlóságok. Függetlenül az idegen inspirációktól és a nyelvi és mentalitásbeli különbségektől, a lengyel és magyar kultúra formában és tartalomban a legközelebb állnak egymáshoz Közép-Európában. Ez vonatkozik az irodalomra, a szellemi kultúrára és a magatartásformákra. Például említhető a templomok, várak, nemesi kastélyok, városházák építészeti stílusa. A kultúrában is tapasztalhatók kölcsönös áthatások. A Kárpátok nem jelentettek akadályt, nem elválasztották, hanem összekapcsolták népeinket, és manapság még kevésbé választanak el minket, amikor már nem töltik be a határ szerepét.

A közelmúlttól pedig a magyar-lengyel együttműködés még szorosabban fogja át a politika, gazdaság és kultúra minden területét. A barátságot szimbolizáló „két tölgyfa gyökerei” továbbra is egybenőve, összekapcsolódva alkotják az erős, tartós, és hagyományos magyar-lengyel barátságot.

Persze arról a körülményről sem szabad megfeledkezni, hogy Lengyelország életerős érdekei gyakran a magyartól eltérő irányúak voltak. Az akkori Lengyelország politikája a Balti-tengerrel és a keleti határral volt összekapcsolva, a magyar érdekeltségek pedig Dél és Dél-kelet Európához fűződtek. Oda vezetett a magyar politikai expanzió, és onnan jött a halálos veszély a magyar állam létére. Hosszú fogság közelített mindkét nemzethez.

Nem tartoznak közös nyelvcsaládhoz. Másképpen alakult nemzeteink államszervezete is.

A barátságot a politikai uniók, a királyi családokon belüli házasságkötések és a közös szentjeink szilárdították meg. Ez a barátság ne legyen csak történelmi, és pusztán csak hagyományos, ne csak az ismert mondást ismételgessük: „Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát.”, hanem tegye kapcsolatainkat is éltetővé, gazdagítsa imáinkat és emelje Istenhez szívünket.

D. M.: -- Most megleptél ismét, mert nem valószínű, hogy ilyen gyorsan és szépen el tudtam volna én mondani mindezt.

B. A.: -- Hogy ne szégyenkezz, és ne dicsérj emiatt érdemeimen felül, bevallom, ezt egy régebbi összeállításomból idéztem a „Tysiąc lat przyjaźni” alapján.

D. M.: -- De a lengyel-magyar kapcsolatokról beszélve nem lehet persze figyelmen kívül hagyni a konfliktushelyzeteket sem. Hadd idézzem ide nagy nemzeti költőnk fájdalmasan keserű kétségbeesését, amikor éppen a magyarok segítőkészségét akarták egy változott világ sötét erői befeketíteni, a párizsi béketárgyalások előtt szembeállítva a két népet. Illyés Gyula az 1946-os Válasz című folyóiratban kesereg erről, az ironikus Dialektika címmel.

„A lengyelek jóvátételi igényeinek – mit tehettem? – már örültem. Ez volt a pont az i-n, ahogy a franciák mondják. Ez volt a szerencsés plusz, amelytől egy alkotás jelkép lesz és – ahogy a művészek mondják – többet mond önmagánál. Igen, így már én is bűnös vagyok, így már én is fejet hajtok és megnyugszom. Jöhet, aminek jönni kell.

A budapesti lengyel ügyvivő magyarázata következett. A kártérítés azért jár, mert 1939-ben néhány lengyel hadosztály Magyarország felé menekült. Befogadni befogadták ugyan őket, de felszerelésük azóta szőrén-szálán eltűnt. Mind a mai napig nem kaptak róla elszámolást. Hibátlan, klasszikus okfejtés. Valami mégis billen benne? Az ügyvivő mélyen sajnálja, hogy a magyarok nem »fejtettek ki kellő propagandát« a lengyelek felé, hogy felvilágosítsák őket, tettek közben némi szívességet is nekik.

Márványba ezt is.

Íme a pillanat, amikor a mennyiség minőségbe csap át, a víz gőzzé forr, a gyászoló özvegy fölkacag. Az igazság és igazságtalanság egyensúly-játéka finomabb, mint a patikamérlegé, titokzatosabb, mint a pohár peremén túldagadó s már-már lekívánkozó vörösboré. Ez volt a csepp, amitől parasztian szólva a pohár, költőien szólva pedig a teli szív kicsordul s az ember kutyajókedvében térdére csap.

Mérj csak egy legyintéssel többet a bűnösre annál, amit pontosan megérdemel s az igazság menten átugrik az ő oldalára, most már holmi őrangyalként áll elébe; a bűnös már áldozat, a vádlott már üldözött. Így működik a lélek, de csodálatosképpen így működik a világ is. Így nyertem vissza lelkem egyensúlyát a világban a lengyelektől; nem tréfából mondom, hogy őszintén hálás vagyok nekik.”

B. A.: -- De ezek a következő nemzedékeknél gyorsan feledésbe merültek! Például a közös sötétségből, amire a költő már akkor ráérzett, egyszerre akart a két nép kilábolni 1956-ban.

D. M.: A poznani események előjátékai lettek az október 23-i budapesti forradalomnak. Az újabb magyar szabadságharcnak. 1956 egyik jelszava volt: „Lengyelország utat mutat, / csináljunk egy magyar utat”.

B. A.: -- Amire pedig mi lettünk nagyon büszkék.

D.M.: -- Itt ülsz velem szemben a miskolci Nagy Boldogasszony minorita templom plébániáján, de mondjuk el az olvasóinknak azt is, hogy hogyan is kerültél ide?

B. A.: -- Jól van, kezdjük hát akkor egészen az elején. 1965 július 13-án születtem a Krakkótól 70 km-re délre fekvő Limanowa nevű kb. harmincötezer lakosú kisvárosban. Szüleim a környékéről származnak. Később Krakkóba költöztünk. Édesapám, bár földműves családból való, a Krakkói Kohászati Kombinátban dolgozott, mint fizikai munkás. Édesanyám háziasszonyként nevelt két fiútestvéremmel. Amikor felnőttünk, varrónőként helyezkedett el. A bátyám két évvel idősebb nálam, magyarul Györgynek hívják. Lelkipásztor ő is, világi pap. Öcsém, Pál, aki tizenhárom évvel fiatalabb nálam, nemrég céget alapított. Őt évvel ezelőtt nősült meg, a kislánya az én szép unokahúgom. Érdekességként említeném, hogy bátyámmal egyszerre szenteltek fel, és egyszerre volt a prímiciánk is.

Tanulmányaim első nyolc osztályát Krakkóban végeztem, ezután hároméves szakmunkásképző következett. (Szakmai végzettségem építőipari gépszerelő). Középiskolai tanulmányaimat esti-tagozaton folytattam. Lengyelországban ez szakképzés után mindössze három év. Délelőtt dolgoztam, délután, háromszor hetente, jártam iskolába. Érettségi után jelentkeztem Krakkóban a minorita rendbe. Az egyéves noviciátus után 1987--1991 között végeztem Krakkóban a teológiát.

1991. július 15-én jöttem Magyarországra. A rend magyarországi tartományfőnöke arra kérte a lengyel tartományfőnököt, hogy segítsen ujjá éleszteni a minorita rendet. Két társammal érkeztünk Miskolcra, az 1990-ben visszakapott rendházba. Rendtársaink nagy-nagy örömmel és szeretettel fogadtak. Még abban az évben tovább mentünk azután az Egri Szemináriumba. Magyar nyelvtanfolyam után még két évig teológiai tanulmányokat folytattunk. 1993 június 20-án Miskolcon szentelt pappá az egri érsek, Seregély István. Első állomáshelyem Nyírbátor, a körülbelül tizenötezer lakosú város volt, A lakosság egyharmada volt abban az időben katolikus vallású. Nyolc miséző helyet láttunk el a plébános úrral. Főnökömmel jól megértettük egymást és testvériesen osztoztunk a feladatokon.

Másfél évig, 1995 januárjáig szolgáltam itt, ezután újból Miskolcra helyeztek. Kezdetben káplán, majd később plébános lettem. Szolgálatom alatt indítottuk el a plébánia újságját, amely kezdetben csak az egyházközség életét-híreit mutatta be, később a minorita plébániák lapjává nőtte ki magát, olvasható lett Miskolcon kívül a nyírbátori és egri hívek számára is. Soha sem gondoltam volna, hogy újságot fogok írni és szerkeszteni, valamint könyveket adok ki, és nem is az anyanyelvemen. Példaképem ebben is Maximilián Kolbe atya. A szó hatalma. Verbum Dei caro factum est. Tőle tanultam, életművére figyelmesen, hogy milyen nagy súlya van a misszióban a média kommunikációs lehetőségeinek is.

Könyveim magyarországi tartózkodásom idején íródtak, jelentek meg. Az első Miskolcon, 2002-ben. Ferences lelkiség a címe, ami természetesen a magam ferences életeszményét is tükrözi. A másodikat egy évvel később adtuk ki, Pap vagy te címmel. Azokat az írásaimat gyűjtöttem egybe, amelyek a már említett kiadványokban -- Miskolci Értesítő, Hírlevél, Egri Levél, Minorita-értesítő -- láttak napvilágot. Talán ezek is mutatják, hogy az eddig itt töltött tizennégy esztendő milyen fontos volt az életemben.

Lengyelországban – mint krakkói -- már korán megtanultam Szent Hedviget, aki Nagy Lajos király második leánya volt, és lengyel királynő lett tisztelni és becsülni. Hazámban, már sokkal azelőtt, hogy II: János Pál pápa szentté avatta, szentként tisztelték. Kapocs volt személye a magyar és a lengyel nép közötti barátságban. Szinte természetes tehát, hogy Magyarországra kerülve kutatni kezdtem ennek a kapcsolatnak más sajátos vetületeit is. Hiszen már a kereszténység felvétele is egy időben történt. Ne feledjük, hogy Szent Istvánnak a pápa által adományozott koronája is eredetileg a lengyel fejedelem számára készült. Az Árpád-házi királyok idején több lengyel herceg vett feleségül magyar királylányt, akik nem hoztak szégyent országukra, nemzetükre, származásukra. Közülük többet boldoggá és szentté avatott az egyház. A magyar trónkövetelő hercegek is a közeli Lengyelországban „húzták meg” magukat. Ottani menedékükből figyelve a magyarországi eseményeket, hogy visszatérhessenek.

Külön kiemelném a történelem során kialakult magyar-lengyel perszonáluniót, ami Nagy Lajos magyar király idején valósult meg első ízben, aki édesanyja révén örökölte a lengyel trónt is. De megemlíthetjük I. Ulászló lengyel királyt, akit meghívtak a magyar trónra. Kár, hogy ez a sikeresnek induló összetartozás a szerencsétlen kimenetelű várnai csatával, és a fiatal király halálával véget ért. De megemlíthetjük Báthory István erdélyi fejedelmet is, aki dicső királya volt Lengyelországnak is.

Az uralkodókon kívül a két nép között is állandóan létezett kapcsolat, rokonság és ismeretség. Lengyelország hármas felosztása után azok, akik nem akartak idegen nagyhatalmak igája alá kerülni, Magyarországra menekültek és itt találtak megélhetésre és második hazára. Közülük sokan elmagyarosodtak, asszimilálódtak. Csupán idegen hangzású neveik, a szóvégén a ’szki’, ’szky’, ’cki’ és hasonló végződéssel idézi fel lengyel származásukat.

D. M.: -- Nem tudom, értesültél-e arról, hogy Miskolc mindeddig legnagyobb szülöttjének, a klasszikus magyar költőnek, Zygmunt Krasiński Pokoli színjátékának magyar fordítója, Szabó Lőrinc édesanyja is lengyel menekültek leszármazottja, Panyiczky Ilona. A költő nagy összefoglaló életmeditációja, a Tücsökzene idézi fel az anya visszaemlékezését ősei földjére, szabadságszeretetére, felidézve a lengyelek szent énekét, amely egy kicsit a mi Szózatunkra emlékeztet:

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt -- szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.
És belesírja ebbe a gyermeki emlékbe a költő a nemzet megalázottságát az orosz megszállás idején. „Legfájdalmasabb zenei emlék a lengyel himnusz volt csakugyan; még inkább az lett számomra, amikor ezt a verset írva ’46-ban a saját helyzetünkre gondoltam. A verset Nyíregyházán egy parasztpárti gyülekezetben felolvastam. Tudtam, hogy közben könnyek gyűltek a szemembe, de azt hittem, senki nem látja. Tévedtem. Évek múlva egy ottani ember, nevét már nem tudom, megsúgta, hogy ő látta azokat a könnyeket.”

B. A.: -- A két katolikus nemzet történelmében a reformáció, különbözőképpen hódított teret. Magyarország földrajzi és történelmi helyzetnél fogva, itt jelentősebbet, mint Lengyelországban, amely meggyőződéses katolikus maradt a mai napig. Ezen a kommunista rendszer sem tudott változtatni, így jelenleg Lengyelországban a lakosság 93%-a katolikus, míg Magyarországon csak kb. 60% vallja magát annak.

Összegezve mindezeket, nyugodtan állítható, hogy a két nép történelme, vallása és mentalitása közös, lelki világának rokon vonásai vannak. Nagyon jó az, ha két nép egymás között testvéri szívre talál. Mi lengyelek nemcsak barátoknak, hanem rokonoknak is tekintjük a magyarokat, akiket bratanek (rokon, unokatestvér)-nek nevezünk, és így is szeretünk.

Én a béke embereként jöttem hozzátok, hisz a ferencesek köszöntése is „Béke és áldás.” „Pax, et bonum!” Kezdettől fogva igyekeztem kizárni az esetleg ellentéteket kiváltó okokat, és így megszűnt, azaz létre sem jöhetett maga az ellentét. Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy én a Minorita Rend tagja és papja vagyok, engem ez kötelez. 1993-ban tíz évre szegődtem arra, hogy a magyar minorita rendtartományban fogom a rend érdekeit szolgálni. Azóta, bár az idő letelt, de feletteseim úgy döntöttek, hogy továbbra is maradnom kell. Bár megvallom, nagyon vágyódom haza, Lengyelországba, de kötelez az engedelmesség, alá kell vetnem akaratomat rendem irányítói döntéseinek. Ezért tehát maradok, és igyekszem a Jóisten és a hívek egyszerű, szerény és hűséges szolgája lenni.

D. M.: -- A pap, alter Krisztus. Ilyen minőségedben is tisztelünk, szeretünk, és hálásak vagyunk nemcsak Neked, de érted is a mennyei Atyának, hogy a meghívást, küldetést elfogadtad hazánkba. Sőt elöljáróidnak is, hogy nem rendeltek vissza a megbeszélt idő leteltével, Remélem, hogy nem vendégnek érzed már itt magad, hanem második otthonodnak is tekinted ezt a várost, és megszeretted a magyar népet.

B. A.: -- Tudod, hol zártam nagyon mélyen szívembe a Te honfitársaidat? Aradon. Ott a kisebbségi sorsban élők között. Csiszoltam is minden módon a magyar tudásomat, akkorában még sokkal inkább. A templom az a hely, ahol ők, akik az anyaországtól elszakítottan kénytelenek élni, az anyanyelvükön hallgatják a szentmisét, a prédikációt, éneklik a népénekeket. A Boldogasszony Anyánkat, a második magyar himnuszként gyakorta könnyes szemmel. Komolyan gondolják a hazaszeretetet, fájdalmat éreznek a hazájuktól őket elválasztó határok miatt. Milyen meghatóak a nemzeti ünnepek alkalmából, hosszú kitartó lelkesedéssel előkészített, lebonyolított események. Akkor a haza vendégének érzik magukat, és egyben a hazát látják vendégül.

Édes Jézus légy vendégünk -- kezdted, s hogy ezt hogyan is kell, lehet egészen szó szerint érteni? Karácsonyos beszélgetéskötethez kérted az interjút, legyen hát valóban annak szellemében is a befejezés. Valamennyien szeretnénk, ha életünk minden napja karácsony lenne. S, hogy valóban az lehet, azt beláthatjuk, ha arra az éjszakára emlékezünk, melyen Szent Ferenc atyánk hívta meg a neki készített parányi jászolba az Édes Jézust, miközben az Édes Jézus az oltáránál vendégelte meg őt. Kegyes Megváltónk, Aki nagyon szerette övéit, és nagyon szereti övéit, és a világ végezetéig szeretni is fogja, a feledékeny emberiség, az ember számára megalapította az erre a szeretetre emlékeztető Szentséget, a Szeretet Szentségét -- az utolsó vacsorán --, az Eucharistiát, ’éhes lelkünk táplálóját’

A szent hagyomány szerint a jászol melletti oltáron, ahol a szentmisét mutatták be, amikor a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig véréve változott, a jelenlévők csodálattal pillantottak meg a jászolban egy édesdeden szunnyadó kisdedet. A szent karjába vette a csecsemőt, míg a Krisztus testtévé változott kenyérrel táplálkozott, a megrendülten körülállókkal együtt, fogadva szívébe az Isten első karácsony éjszakán megváltásunkra, mennyből leszállott Fiát.



Édes Jézus, légy vendégünk. Lám csak, milyen szép kép ez! Azt illusztrálja, a mi Urunk elfogadja a meghívást, és mint földi életében is tette, betért barátai, de a farizeusok, tehát ellenségei házába is. Mert mindenkit egyformán szeret. A különbség abban van, hogy az ember, hogyan szereti viszont Őt, ’aki előbb szeretet’? Mennyire veszi komolyan Isten meghívását a ’Krisztus nevével ékesített’ keresztény életre, és mennyire tartja komolynak, azt a meghívást, melyben élete társául kéri Jézust, meghívva, hogy vegyen öröklakást nála. Édes Jézus, légy vendégünk halálunk órájáig, és utolsó útravalónkként kísérj át bennünket az ’Atyád házába’, melyben helyet készítettél nekünk, és amelyben sok lakóhely van.

Az ilyen igaz hitben és szeretetben élték a keresztény remény életét a történelmi tragédiák közepette ők, akikre emlékeztetnek az írások, melyeket a beszélgetés bevezetőjében adtál közre.

„Mindörökre éljen a lengyel-magyar barátság! Viva Polska! Isten áldjon meg Benneteket!”--csak toldjuk meg, még ennyivel: És Bennünket a késői utódokat is.”

D. M.: -- Bogdan atya, ezt nagyon szépen mondtad. Kívánjuk is így, végszóként, együtt, hogy úgy legyen! Amen!
Forrás: Magyar- Hon- Lap