2010. szeptember 30., csütörtök

Az Állatok Világnapjára


Szent Ferenc prédikál a madaraknak

(Jókai-kódex, 1430)

Eltére fráter Masseus Szent Ferenchez. Kit Szent Ferenc karitászságban* vevén, lábait megmosván, és eledelt csinálván. Étek vévén, fráter Masseust hívá erdőbe, és mezejtelen fővel s kolcsolott kezeivel térdre hajolván kér őtet, mondván: Mit akar mi Istenünk, Úr Jézus Krisztus, hogy tegyek? Felele fráter Masseus, hogy: fráter Sylvesternek és Szent Klárának és társának egy volt áldott Krisztusnak felelet, tudnimelt* hogy akarja, hogy elmennie prédikálnod, mert nem hívott tenmagadot teérted, de egyebeknek is idvességéért. És tehát vagyon Szent Ferencen Úrnak hatalma, és léleknek buzgóságában felkele, mindenestűl fogván felséges Istennek jószágával tüzesült. Mondá: Menjünk el Úristennek nevébe.

És fogadá magának társsá Angelust és Masseust, ez szent jámborokat. És hogy menne léleknek hamarságában, miképpen villamat, nem igyekezvén az útra avagy ösvényre, juta az várashoz, ki mondatik Kameriumnak*, és prédikála ottan ezenne buzgóságban, hogy mend az kameriumbeljek, férfiak, asszonyemberek is, elhagyván az várast, akarnak vala mend utána menni. De Bódog Ferenc mondá azoknak: Ne siessetek, és én megszerzem, mit kelljen nektek ti idvösségtekért tennetek. És tehát gondola tennie harmad szerzetet, hogy mendennek idvességet közönségest szerzene. És elhagyván őket igen vigan* és penetencére szerzetteket*, elmene onnatlan, és jöve Kameria és Beuania* közibe.

És a tartományon általmenvén az mondott buzgóságban eleve mondott társival, tekénte az út mellett való némi fákra, kiken áll vala különb-különb madaraknak ezenne soksága, hogy sonha azfélékben nem volt láttatott olyan sokaság. Még annak felette ez fölül mondott fáknak mellette való mezőben lakozik vala különb-különb madaraknak nagy soksága, mely sokaságot nézvén Szent Ferenc, és csudálkodván Istennek ihlésével rajta löttet, mondá társinak: Várjatok meg engemet ez úton, elmegyek, és prédikálok én húgimnak, madaracskáknak. És mene az mezőbe. Ki madarak lakoznak vala az földön, legottan, hogy prédikálni kezde, mend az fán lakozó madarak leszállának őhozzá, és egyetlenbe velek az mezőn megmaradának. De mikoron menne Szent Ferenc őköztük, sokat ő szoknyájával illet vala; sem egyik mindenestűl fogván indokoltatik vala*. Miképpen mondá Massai fráter Jakab, az szent ember, ki mind az felül mondottakat vallotta vala fráter Masseusnak szájából, ki az csudában volt Szent Ferencnek társa, az szent atyának.

Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron űtet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentűl timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot*, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.

Szegedi Piaristák

Szegedi Piaristák

Hálaima Zoltánért


Testvéreim!
Örömmel mondok hálaimát, amiért Zoltán Testvérünk műtétjéért mondott imáink meghallgatásra találtak:

Ima kérésünk meghallgatásáért
Alázatos lélekkel járulok hozzád, hatalmas pártfogóm, Szent Antal. Nincs nap életünkben, amelyen valami kellemetlenség ne érne bennünket. Testi és lelki javainkat állandó kár éri. El kellene menekülnünk a világból, hogy megszabaduljunk az eredeti bűn szomorú következményeitől, a csapástól. Bár lelkem tele van keserűséggel, mégsem veszítem el bizalmamat. Nincs okom a csüggedésre, amíg akkora pártfogóm van, mint Te, dicsőséges Védőszentem. Tebenned még senki sem csalatkozott. Ha kellett, csodával segítettél nyomorúságunkon és tehetetlenségünkön. Könnytől fátyolos a szemem, de bizalommal tekintek Reád, hatalmas Szószólóm. Hallgasd meg panaszomat, és segíts meg reám szakadt bajomban... (Itt mondd el saját szavaiddal, miben szorulsz Szt. Antal segítségére.) Bízom Benned, hogy meghallgatod bajba jutott híved kérését. Ígérem, hogy kérésem teljesítéséig is megjavítom életemet, és elkerülök minden bűnt. Ha meghallgattad kérésemet, egész életemet egyetlen háladallá teszem Isten dicsőségére és a Te tiszteletedre. Mindenkinek hirdetni fogom az Úr jóságát s a Te hatalmas pártfogásodat. Kedveltjeidet, a szegény embertestvéreket különösen fogom szeretni és alamizsnámmal támogatni. Egész életemben követni foglak Téged, hogy mindenki meglássa rajtam, mennyire tisztellek, s mily hálás vagyok a kapott jókért. Halálom után ékköve akarok lenni annak a koszorúnak, amely a Te közbenjárásod és hatalmad dicsőségét hirdeti az örökkévalóságban. Ámen.

Mindennapi választásom


Naponta állít választás elé életem.
Soha nem késlekedem a döntéssel.
Döntéseim meghozatalában, volt idő, amikor a hideg mérlegelés, számvetés játszotta a főszerepet.
Ma már nagyobb szerepet játszik hitem.
Még soha nem csalatkoztam, amikor a felülről jövő hangra bíztam magam.
Egy régi, keleti bölcs nálam szebben írja le:
"
Elmesélek hát, egy régi, keleti történetet:

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt,
a másiknak nem volt lába.
Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek.
A koldusok természetesen vetélytársak voltak
– ugyanazt a foglalkozást űzték, ugyanazoktól az emberektől kéregettek – szüntelen haragban álltak egymással.
Ellenségek voltak, nem barátok!
Amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkodott, egy pillanatra.
Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással,
de ez most vészhelyzet volt.

A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába:

„Egyetlen módon menekülhetünk meg: Ha felülsz a vállamra!
Te használod, az én lábamat, én pedig, a te szemedet!
Ez az egyetlen útja a menekülésünknek!”

Azonnal felfogták a helyzetet. Nem volt gond.
Mindketten intelligens emberek voltak, félretették ellenséges érzéseiket, barátokká váltak, és megmenekültek!

Ez egy keleti tanmese, az értelemről, és a szívről.

Semmi köze a koldusokhoz, HOZZÁD van köze!
Nem lángoló erdőről mesél, hanem RÓLAD, mert TE állsz lángokban.

Minden egyes pillanatban égsz, szenvedsz, gyötrődsz, szorongsz!

Az elméd, Önmagában vak!
Van lába, nagyon gyorsan tud futni, nagyon gyorsan tud mozogni, de
mivel vak, nem tudja kiválasztani a helyes irányt, amerre induljon.
Ezért kénytelen vég nélkül botladozni, újra és újra elesik, megüti magát, és úgy érzi, az élet értelmetlen.

Az értelmes emberek az egész világon ezt hajtogatják:
„Az élet értelmetlen!"

Azért tűnik számukra értelmetlennek, mert a vak értelem, igyekszik meglátni a fényt.
Ez lehetetlen!

Dobog azonban benned egy szív, amely lát, amely érez,
de nincsen lába, nem tud szaladni.
Ott marad, ahol van, dobog, és vár...!

Egy napon, az elme majd megérti ezt, és képes lesz használni végre, a szív „szemét”.

Amikor azt mondom, bizalom, a szív szemét értem alatta.
És amikor azt mondom, kétség, az értelem lábát értem alatta.
Ketten, együtt, ki tudnak jutni a tűzből, nem jelent számukra semmi gondot. De ne feledd, az értelemnek bele kell egyeznie,
hogy a szív a vállára üljön.
Muszáj!

A szívnek nincs lába, csak szeme, de az értelemnek hallgatnia kell a szívre, és követnie kell az útmutatásait.

A szív irányításával az értelem intelligenciává fejlődik.
És így az egyén nem intellektuális lesz, hanem bölcs.

A bölcsesség a szív, és az értelem találkozásából születik.

És ha már egyszer elsajátítod annak a művészetét,
hogy miként teremts összhangot a szívverésed,
és az értelmed munkálkodása között,
a titok a markodban lesz, megszerzed a kulcsot, amely kinyitja minden rejtély ajtaját!"
OSHO

2010. szeptember 29., szerda

Ferencesek emlékezete


KÁLMÁN PEREGRIN
A hét ferences vértanú élő emlékezete

Ferences szerzetes, a Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár gyűjteményvezetője, a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány tagja. Legutóbbi írását 2007. 10. számunkban közöltük.

Tíz év után is jól emlékszem arra a délutánra, amikor P. Károlyi Bernát unokahúga – a szovjet munkatáborokat is megjárt – Bende Jánosné becsöngetett a pasaréti rendházba, és nagybátyja meghurcolásáról kezdett beszélni. Kérdőre vont bennünket, mit tudunk ferences rokonáról, őrizzük-e az emlékét? E találkozás után néhányan megkérdeztük idősebb rendtársainkat, mi igaz azokból a történetekből, amelyek provinciánkban szóbeszédként élnek Károlyi Bernát és több meghurcolt rendtag vértanúságáról. Ezt követte a historia domusok fellapozása, a megmaradt perek, levéltári anyagok tanulmányozása és az a felfedezés, hogy a helyi egyházközségekben hét ferences papról is úgy tartják: hitükért haltak meg, csak a plébániákon nem gondoltak arra vagy tudtak arról, miként lehetne megkezdeni boldoggá avatási eljárásukat.1 Az is megdöbbentő tapasztalat volt, hogy az írott egyházi források, a kommunista diktatúra iratanyaga, valamint az élő emlékezet az alapvető vonásokban egységes képet mutattak: a 7 ferences szerzetest, akiknek boldoggá avatását rendtartományunk immár kezdeményezni fogja, 1944 és 1954 között egyházuk, embertársaik iránti hűségük miatt végezték ki, vagy adták halálra a rendszer börtöneiben.


De kikről is van itt szó? Körösztös Krizosztom (1900–1944), Kovács Kristóf (1914–1944), Hajnal Zénó (1900–1945), Kiss Szaléz (1904–1946), Lukács Pelbárt (1916–1948), Kriszten Rafael (1899–1952) és Károlyi Bernát (1892–1954).2 Már a felsorolás is beszédes: a legfiatalabb harminc, a legidősebb hatvankét éves. Hárman a partizáncsapatok, négyen pedig a kiépülő szovjet-típusú hatalmi rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó csapatok és rendszerek számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a „vértanúk vére az egyház magvetése”.3 Szemben a Kádár-rendszerrel, amely már világosan látta: a vidámbarakk adminisztratív diktatúrája sokkal károsabb az egyházra, hiszen abban a jó és a rossz, az engedmények és megszorítások határvonalainak tologatásával mindenrelativizálható volt: „nem csinálunk magukból vértanúkat” – olvashatjuk több megkínzott rab visszaemlékezésében –, de olykor még a legnagyobb áldozatokat is korrumpálták.
A felsorolt személyek tisztelete, és mindazon áldozatok felkutatása, akik ebben az időben életüket vagy szabadságukat adták oda az egyházért, ezen a ponton a későbbi évtizedek eseményeinek értelmezése szempontjából is jelentőssé válik. Az ő életsorsuk mutat rá a Kádár-rendszer hazugságaira, hiszen az 1956 utáni adminisztratív diktatúrát éppen azok mozgatták, akik néhány évvel korábban a kivégzéseket parancsba adták, vagy cinkosként elfogadták.


Ugyanakkor, ha az egyháztörténet nagy korfordulóit vizsgáljuk, hamar érzékelhetővé válik, hogy a vértanúk példája messze túlmutat korukon. A krízisek, átalakulások idején gyakran az ő áldozatvállalásuk segítette hozzá az egyházat az új „szenttípus” kibontakoztatásához. Csak felsorolásszerűen említek néhány példát. Egyiptomban a vértanú eszmény lett a szerzetesség, a fehérvértanúság kialakulásának termőtalaja.4Páduai Szent Antal a marokkói vértanúk koporsójának hazaszállításakor határozta el, hogy ferences lesz, és újult meg általa a teológus-lelkipásztor eszmény egybekapcsolása.5 A barokk kor vér tanúkultuszában az ereklyetisztelet-központúság a Krisztushoz és a katolikus egyházhoz való hűség vizuális ösztönzője volt, miként eztNéri Szent Fülöp példáján is látjuk, aki a katakombákat járva lett papként a szegény ifjúság atyjává.6
A különböző korok példái jól szemléltetik a vértanúk tiszteletének jelentőségét. Azt, amit az egyház kezdettől fogva ünnepel bennük, és ami minden korfordulón az új típusú életszentség forrása volt: a hit és az embertársak iránti szeretet győzelme a belénk írt életösztön felett. Ennek prófétai megjelenítői a vértanúk, akiknek odaadása a szerzetesi, papi élet, a házasság, a testvéri szeretet küzdelmeiben erőt ad a hűségre, kitartásra, és leleményességre ösztönöz az „eredetiség” feltalálásában. Feltehetőleg az életszentség mai „típusának”, „kifejezésformájának” keresése azért (is) vajúdik annyira, mert miközben a 20. század a vértanúk százada volt,7 korunk egyháza keveset beszél a vértanúeszményről, gondolkodásunkból és életeszményünkből hiányzik ennek a prófétai képnek a jelenvalósága. Elfeledkezünk arról, hogy az egyház a multikulturális közegben a „leghatásosabban” mindig a karitásszal és a vértanúkkal misszionált!8 E különös feledékenység és bénultság orvoslására azonban mi, magyarok is találhatnánk egy-egy embert – az ország szinte minden nagyobb régiójában –, aki a Salus Mundi nyomában, életét adta testvéreiért, hivatásáért.9 A vértanú: püspök, pap, szerzetes, családapa vagy családanya, a tisztaságát védő fiatal példája, kellő jelentőségű tisztelete – feltehetőleg – ma is új oldalát bontakoztatná ki ezeknek az életállapotoknak, inspirációt adna a jelen kor életszentségre-törekvésének. Ezért emlékük felkutatása nem csupán történeti, hanem pasztorális jelentőségű (lét)kérdés. „Ezt az örökséget nem tékozolhatjuk el, hanem a hálaadás örökös kötelességével és követésük megújított szándékával tovább kell adni azt.”10


A hét ferences mártír életútjának felidézése előtt érdemes szemügyre vennünk a magyarországi ferencesség 20. századi helyzetét. A Szűz Máriáról nevezett Ferences Rendtartomány a trianoni békeszerződés következtében rendi központját (Pozsony) és valamennyi növendékházát (kisszeminárium, novíciát, teológia) elveszítette, így a két világháború között a kolostorok és templomok valamint az amerikai lelkipásztorkodás mellett ezeknek az intézményeknek az „újjáalapításával” volt elfoglalva. Ennek gyümölcse lett például az Esztergomi Ferences Gimnázium vagy a szombathelyi teológiai főiskola. A mariánus provincia missziókba is küldött testvéreket, a háború során pedig több frontvonalmenti kolostor volt menedékhely (például Nagyatád, Pest), és sérült meg súlyosan a harcok következtében (például Segesd). A Mariána Provincia tagjai ebben az időben főként helyi szintű, hitéleti tevékenységet folytattak, ezért a politikai átalakulás folyamatában nem szenvedtek olyan súlyos csapásokat, mint amit később, a szerzetesrendek feloszlatása jelentett számukra.11
A Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Rendtartomány bár több kolostorát elveszítette az I. világháború után, központi intézményei azonban az országhatáron belül maradtak. A provincia tagjai a húszas évek végétől kezdődően a hagyományos lelkipásztori munka kereteit új tartalommal gazdagították: játszóterek, kultúrházak építése, a búcsújárás és zarándokhelyek megújítása, ökumenikus folyóirat létesítése, a népmissziók, a missziósmozgalom és a kínai misszió indítása fémjelzi ezt a korszakot. Emellett az elcsatolt területek visszakerülésekor szinte azonnal új kolostorokat létesített a rendtartomány például Kassán, Újvidéken. A második világháború idején aktívan részt vett a zsidómentésben (például Kecskemét, Magyar Szentföld), a Margit körúti rendházban bujdosott néhány napig Göncz Árpád is. A kolostorok jelentős része szociális és közigazgatási központ, valódi menedékhely volt a front idején, a kialakuló kommunista rezsim pedig már az első leszámolások alkalmával ki akarta iktatni azokat, akik a provincia tagjai közül a társadalmi életre jelentősebb hatással voltak (példáulZadravecz István püspök, Károlyi Bernát, Faddy Othmár). 1944–1950 között a rendtartomány tagjai közül tizenhét személyt hurcoltak el.12
A két provinciának feltehetőleg ez a különböző mozgástere a magyarázat arra, hogy a hét mártír között miért tartozott hat a kapisztránus, egy – Hajnal Zénó – pedig amariánus rendtartományhoz.13


A déli országterületek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy a betelepített magyar lakosság lelkipásztori ellátása végett rendházat alapítson Újvidéken. A letelepedő ferenceseknek – miközben két év alatt megszervezték a környék katolikusainak szolgálatát (hitoktatás, népmisszió) –, már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.14 A partizánok számára – a Balkán ismert történelmi előzményei miatt – a katolikus egyház az egyik legnagyobb ellenség volt.
Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom volt, akit 35 éves kora ellenére és meggyötört kinézete miatt csak „öregbarátnak” hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!” A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. A partizánok a város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de az „öregbarátnak” még ők is felajánlották a menekülést. Krizosztom atya csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át a híveket gyóntatták, vigasztalták. Október 27-én reggel Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték át azzal, hogy majd a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap, 1944. október 28-án este 8 és 9 óra között katonazene mellett verték agyon az embereket. A foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszerítették, s közben puskatussal, zeneszó mellett ütötték. Mindenki azt mondta, az „öreg” ferences papot is agyonverték.
Úgy látjuk, Krizosztom atya helyben maradásával tudatosan vállalta a vértanúságot, a pásztori hűség következményét. A Bosznia Hercegovina-i Široki Brijegben néhány hónappal később, ugyancsak partizánok által megölt 34 ferences párhuzamos esete15pedig megerősíti álláspontunkat, hogy Körösztös Krizosztom halála nem csupán és elsősorban a nemzetiségi konfliktus, hanem az egyház elleni gyűlölet következménye volt.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf atya, aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabok között járkált, beszélgetett velük, ezért itt is mindenki becsülte emberségességért. November 1-jén rendtársával, P. Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. A katonák a továbbvonulások alkalmával „popovi napred” szólítással tudatosan kiemelték őket a tömegből. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték, puskatussal hátba szúrták. Homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!”A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.16


Nagyatád a II. világháború utolsó szakaszában, 1945 márciusában a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került.17 A front közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó, ferences házfőnök állt az élükre, az ő vezetésével vonultak ki az emberek Nagyatádról, hogy megmentsék életüket. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe, 1945 nagyhetében. Április 1-jén, húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. A lakosságot menetbe állították. A menetelés során megjelent egy lovas bolgár katona, aki elhaladt mellettük, de meglátva a két – habitust, reverendát – viselő papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből, majd pisztolyt rántott. Először MartincsevicsPált, azután P. Hajnal Zénót lőtte le, amikor pedig összerogytak, további lövéssorozatot adott rájuk. Csak ők haltak meg.18
Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.


A szovjet mintára szerveződő szocialista vezetés már 1945-ben megkezdte azoknak a személyeknek a likvidálását, akik akadályt jelentettek e totalitárius rendszer kiépítésében. Ennek egyik elsődleges célpontja a katolikus egyház volt. Mivel a ferencesek a világháború idején tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tekintélyre tettek szert, lelkipásztori működésük és társadalmi jelenlétük súlya is megnövekedett, az új diktatúrával azonnal szemben találták magukat.
Kiiktatásuknak leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Ezek egy séma szerint szerveződtek: egy általános problémát – például az erőszakoskodó szovjet katonák meggyilkolását – és egy politikai célt – például egy szervezetnek a felszámolását, megtörését – valamelyik egyházi személy állítólagos felbujtó tevékenységén keresztül összekapcsolták.
Így történt Gyöngyösön is, ahol P. Kiss Szaléz – korábbi amerikai és debreceni lelkipásztori szolgálat után – 1944-től volt klerikusmagiszter. A II. világháború idején felkereste a provincia azon kolostorait, ahol végigvonult a szovjet front, és részletes jelentést küldött a rendházak állapotáról a tartományfőnöknek. A gyöngyösi növendékházban az ő vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását, az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek, a rendház középkortól működő könyvtárát is megóvta. 1945-ben megszervezte Gyöngyösön a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe, de ez gyöngítette a kommunista szervezkedések erejét. P. Kiss Szalézt 1946. április 28-án tartóztatták le, azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilko lásának és egy fegyveres összeesküvésnek.19 A vallomás jegyzőkönyve szerint Szaléz atya előre megígérte, feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlotttársai. A per jogi vizsgálata bebizonyította, hogy a tanúvallomás jelentős része nem Szaléz atyától származik, hanem kom munista szlogenekből és vádakból lett összerakva az egyház hitelének, a gyónás szentségének lejáratása végett. Hiányzik az ilyenkor szokásos minden lapra kiterjedő aláírás, az csak a vallomás utolsó oldalán, ott sem a szöveg lezárásánál, hanem a lap alján található. Így valószínűsíthető, hogy egy üres lapot írattak vele alá, amit a jegyzőkönyvhöz csatoltak.20 P. Kiss Szaléz társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette, a jegyzőkönyvet a kínzásokban kikészülve írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák, megfelelő tolmács hiányában vezették le. P. Kiss Szalézt 1946. december 10-én a szovjet hadbíróság ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán. A szovjet hatóságok 1993. május 25-én rehabilitálták.21Provinciánkban halálhíre óta a gyónási titok vértanújaként tisztelték.
A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének központi kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet, Szaléz atya szenvedésvállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozatot.
A II. világháború után a kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945–50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból.
Közéjük tartozott P. Lukács Pelbárt, akit 1946 májusának első napjaiban tartóztatatott le az államrendőrség. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális esetté emelni. A vád szerint P. Pelbárt volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A jogi vizsgálat ugyancsak bebizonyította, hogy az ő tanúvallomása is a kommunista szervek által írt szöveg, számtalan ellentmondással.22 Jó példa erre, hogy P. Pelbárt arra hivatkozik: a gyilkos feloldozására P. Szaléznak felsőbb egyházi vezetőtől kellett engedélyt kapnia, mivel pap nem oldozhat fel ilyen vétket. Ez a szabály általánosságban valóban igaz, de a szerzetesrendeknek privilégiumuk volt a püspöknek fenntartott bűnök feloldozására,23 amely lehetőséget minden rendtag ismerte és élt is vele. Így a gyanúsított magától nem mondhatott ilyet, tehát ezt az állítást a per írója csak egy másik perből vehette át, vagy az egyházjog kivételeit kellően nem ismerő személy koholmánya lehet.
A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet ítélőbíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyal ták, mint P. Szalézét. Bizonyos források szerint a fogdában cellatársai lefüleltek maguk között egy besúgót, akit tettéért rabtársai meg akartak ölni, életét Pelbárt atya mentette meg.24 Rendtársunkat 10 év kényszermunkára ítélték, a Szovjetunióba, Finn-Karéliába hurcolták. Gyomorbeteg volt, ami szervezetét a láger körülményei között még tovább gyengítette. Rabtársai szerint embertelen kínok között halt meg gégerákban, 1948. április 18-án. A szovjet hatóság 1993. má jus 25-én rehabilitálta.25 Provinciánkban halálhíre óta vértanúként tisztelték, hiszen tudatosan fogadta el hatvani dispozícióját, és perének koncepciós, egyházellenes motívumai is nyilvánvalók.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben P. Kriszten Rafaelt, akinek korábbi működési területei közül érdemes kiemelni a Budapest Margit körúti rendházban 1941–1946 között eltöltött éveit. Házfőnök-plébánosként a zsidóüldözés idején – a menekítés érdekében – megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres útra indult – gyalogosan –, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.26 A II. világháború végeztével megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen kerül Hatvanba, házfőnökként egyik üldözött rendtársát bújtatja. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket és szalvátor nővéreket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit és az odahurcolt szerzeteseket pedig véresre verte. A négy ferences atyát az Andrássy út hírhedt gyűjtőhelyére szállították.27
A vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy a politikai rendőrség koncepciójának szüleményei, nem a vádlottak szavai, számos ellentmondást tartalmaznak.28 Rafael atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951. május 26-án jogerősen is életfogytiglani börtönre ítélték, azokat a családokat pedig, akiket likvidálni akartak a városból – többségük ott sem volt a tüntetésen – kényszermunkatáborokba hurcolták.
P. Rafael elhurcolása része volt az egyház megfélemlítésének, mert ebben az időben kezdődtek a kommunista állam és a magyar püspöki kar közötti tárgyalások. Ezt a folyamatot a szerzetesek elhurcolásával és a hatvani ferencesek bebörtönzésével akarta a politikai rendőrség befolyásolni.
P. Kriszten Rafael tudta, hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette 1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet, miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ingnélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet.” Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között. 2000 februárjában a budapesti bíróság ítéletét semmisnek mondta.
1954-ben, ugyancsak börtönben halt meg P. Károlyi Bernát, aki 1929 és 1938 között a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány kínai missziójának alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paokingkörnyékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatá sának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott.29 A zsidómentés idején habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti rendházba fogadta be, illetve felkereste a lágerbe hurcolt zsidókat. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyenkonyhát nyitott a Dél-Magyarországról vonaton érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt, amelyek kel a börtönbe vetetteket megalázták, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatják. Zsidóellenességgel, 1946-ban izgatással vádolják, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolják.30 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés ürügyén ítélik el, mindenféle bizonyíték nélkül. Perében ő és társai többször megemlítették, hogy az embertelen kínzások miatt tettek beismerő vallomást, mert mind fizikailag, mind pedig pszichikailag kikészítették őket. A bíróság ezt nem vette figyelembe. Az ítélet a diktatúra vezetőjének, Rákosi Mátyásnak, és a kecskeméti származású Molnár Erik igazságügyi miniszter közvetlen jóváhagyásával történt, vagyis az egyházellenes szándék itt is nyilvánvaló.
A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, verték, de P. Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott, mindenkit bátorított. Halála előtt a Városmajor utcai kórházban operálták meg. Az ápolónővér P.Galicz Töhötöm rendtársunkat orvosnak álcázva csempészte be a rab szerzeteshez. Az asszony az ávóssal udvaroltatott magának, ezalatt jutott P. Töhötöm Bernát atya közelébe, és látta el rendtársát a szentségekkel.31 P. Károlyi Bernát 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban. Provinciánkban halála óta a vértanúk között tartják számon, boldoggá avatási eljárásának megkezdését 700 kecskeméti hívő támogatta aláírásával. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar, a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett emlékére a kecskeméti ferences templom kertjében.
Bernát atya környezetéből többek nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt, és ezzel tudatosan vállalta a szenvedést, ami az igazságtalan és tudatosan egyházellenes ítélet következménye volt.


P. Magyar Gergely ferences tartományfőnök 2007-ben indította el azokat az előkészítő folyamatokat, amelyek az ügyek megkezdéséhez szükségesek. Ennek első lépéseként a provincia vezetése elhatározta: a hét személy boldoggá avatását nem külön-külön, hanem egy csoportban, Károlyi Bernát és társai névvel terjeszti elő. Ezután került sor Erdő Péter bíboros felkeresésére, aki elvállalta, hogy egy esetleges eljárás esetén az Esztergom-budapesti Főegyházmegye befogadja a per egyházmegyei szakaszát. E nyilatkozat birtokában a tartományfőnök arra kérte azokat az ordináriusokat, akiknek egyházmegyéje területén rendtársaink meghaltak, mondjanak le az egyébként őket megillető perindítási jogukról. 2009 őszén a tartományfőnök az Esz tergom-budapesti érsek jóváhagyásával a rend posztulátor generálisát, fr. Giovangiuseppe Califanot az ügy posztulátorává nevezte ki, ami a perindítás első hivatalos lépése volt.
A tanulmányunkban bemutatott hét személyről a jelenkor magyar ferencesei és a helyi egyházközségek úgy vélekednek, hogy Krisztusért adták oda az életüket. Közülük többen ugyanazt tették a nemzeti szocialista időszakban, mint a kommunista éra kiépülése idején: mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Helytállásuk és el nem menekvésük következménye minden esetben a meghurcolás volt, mely az odium fideiből, az Isten és egyház elleni haragból forrásozott. Meggyőződésünk szerint azzal, hogy ezek a lelkipásztorok elfogadták vagy kérték azt adispozíciót, ahová elöljárójuk küldte őket, és azzal, hogy kitartottak híveik mellett, tudatosan igent mondtak a vértanúság vállalására. Azt reméljük, hogy a helyi hívőközösségek és szerzetestársak meggyőződését az egyetemes egyház a boldoggá avatás kihirdetésével hitelesíti.
Reményeink szerint e processzus elindítása egy olyan múltfeltárás lesz, amely a jövőre, az életszentség új kihívásaira nyit meg bennünket, ferenceseket, és ebben inspirációt ad az egész magyar egyháznak. Ugyanis „ha a vértanúk vére a keresztények magvetése, akkor jogos az elvárás, hogy a harmadik évezredben felvirágozzék az egyház, főként ott, ahol a legtöbbet szenvedett a hitért és az evangéliumi tanúságtételért.”32

Jegyzetek

1Valamennyiük vértanúságának eseményét emléktábla őrzi azon templomok környezetében, ahonnan elhurcolták őket.
2A kommunizmus idején, a vértanúság hírében meghalt ferencesek mártíriumának első összefoglaló feldolgozása: dr. Szántó Konrád: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája. Mécses, Miskolc, 1992, 13–14, 25, 3–47, 73–74.
3Tertullianus: Apologia 50,13.
4Sághy Marianne: Isten Barátai. Szent és szentéletrajz a késő antikvitásban.Kairosz, Budapest, 2005, 80.
5Kovács Kalliszt OFM: Ferences szentek és boldogok az év minden napjára.Sümeg, 2002, 167.
6Kovács Kalliszt OFM: i. m. 150.
7Vö. II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 37.
8Uo.: A szentek, a vértanúk ökumenizmusa talán a legmeggyőzőbb.
9Itt gondolhatunk például Kálló esperes, Vezér Ferenc és Kováts (Kapiller) Ferenc pálos, Martincsevics Pál veszprémi (kaposvári) egyházmegyés papok ra, akik az eddig meg kezdett boldoggá avatási eljárásokból méltatlanul kimaradtak.
10II. János Pál: Novo millennio ineunte, 13.
11A Mariána Provincia 20. századi történetének fontosabb állomásait is bemutatja Rácz Piusz OFM: Ferencesek az ország nyugati részén. Zalaegerszeg, 2004. A II. világháborút követő állapotokról részletesen beszámol P. Király Kelemen, aki 1945-ben a rendtartomány vizitátor generálisa volt. Vö. Király Kelemen OFM: Naplóm.Kárpát Könyvkiadó, Cleveland, 1974, 214–248.
12Vö. Kálmán Peregrin OFM: Igazi ferences munka volt. (kézirat) 2002, 18–28.
13A Kárpát-medence területén élő magyar ferencesek meghurcolását részletesen bemutatja Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillagárnyékában 1. Pécs, 1999, 363–640.
14A történelmi körülményeket elemzi Szántó Konrád: i. m. 22–29.
15Vértanúságukat összefoglalóan bemutatja: P. Jozo Zovko OFM: Kilenced a ŠirokiBrijeg-i vértanúkhoz (kiadó, évszám nélkül).
16P. Körösztös Krizosztom és Kovács Kristóf vértanú ságának körülményeiről P. Kamarás Mihály a nyilvánosság előtt már több alkalommal beszámolt és ezt a szakirodalom is idézi. A mi összeállításunk P. Mihálynak az ötvenes években írt naplója alapján készült.
17Nagyatád helyzetét és P. Zénó vértanúságának történetét összefoglalja Király Kelemen: i. m. 226.
18Vö. A gyékényesi római katolikus plébánia jelentése Martincsevics Pál halálának körülményeiről, 169/1947. sz. valamint Hetényi Varga Károly: i. m. 457–458, ahol a személyes visszaemlékezések megegyeznek a korabeli források híradásaival.
19Szaléz atya személyiségének és a gyöngyösi helyzet bemutatását lásd Szántó Konrád: i. m. 37–42.
20A korabeli ítélkezési szokások összefüggései között vizsgálja Szaléz atya perét Kahler Frigyes: A nagy tűzvörös sárkány torkában. Koncepciós eljárások ferences szerzetesek ellen 1945–1956. Kairosz, Budapest, 2009, 165–281.
21Az erről szóló dokumentum megtalálható a Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár (MFKL) rendezetlen anyagai között.
22Uo. 234–244.
23Vö. Fr. Pacificus Capobianco OFM: Privilegia et facultates Ordinis FratrumMinorum, ex Conventu S.M. Ange lorum Nuceriae Sup. (Sa lerno), 1946, 134–136.
24Vö. Szántó Konrád: i. m. 42–45.
25Az erről szóló dokumentum megtalálható a MFKL rendezetlen anyagai között.
26Vö. Historia Domus, Buda, 1944, XI. 4. MFKL.
27Kálmán Peregrin: Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet. Ferencesek a feloszlatás idején. Magyar Ferences Források, D. 4. 1. 2000, 177–191, 207–270.
28Kahler Frigyes: i. m. 107–165.
29Vö. Kálmán Pergerin – Vámos Péter: A Paokingi Apostoli Prefektúra rövid története. Magyar Ferences Források, D. 4. 2. 2000.
30Életútját és lelkipásztori, embermentő tevékenységét bemutatja: Kálmán: 2002, 37–57.
31P. Frajka Félix OFM szóbeli közlése, aki ebben az időben Töhötöm atyával egy kolostorban lakott.
32XVI. Benedek pápa beszéde 2005. április 25-én, a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában, http://www.vaticanradio. org/ung/Articolo. asp?c=35013

Napi evangélium

Napi evangélium

Harsányi Lajos: Apa és fiú


Az apa: mint a hold. A fiú: mint a nap.

A nagytemplomban ültek egymás mellett.
Az orgona dalolt, de ôk nem énekeltek,
Csak ültek egymás mellett elmerülten.
Én szemközt vélük kandi szemmel ültem
S tűnôdtem, mint a csendes esti tenger:
Hogyan hasonlíthat két földi ember
Egymáshoz ennyire? Az apa ötvenen túl,
A fiú húsz. Maholnap ô is harcba indul.
Egyforma két fej, teljesen hasonló,
De egyik ôsz, a másik, mint a holló.
Az apa-szem apadt és fényevesztett,
A fiúén két ifjú csillag reszket.
Az apa-arcon két kegyetlen vágás,
A fiúén friss rózsa tánca: csárdás.

Erôművek: egyikbôl lassan már elillan,
A másikban lefojtva még a villany.
Zászlók: az egyiket kiszítták hosszú marsok,
A másikon a friss szín szinte harsog.

Ki tudja, hogy e két egyforma fônek
Tűzkráterében milyen tervek fônek?
A békült szívben milyen érzés fészkel?
A fiú már harcolt-e a szerelmi vésszel?
Melyik a boldog: est-e, vagy a hajnal?
Melyik birkózik könnyebben a bajjal?
Min ment keresztül egyik s majd a másik
Min megy keresztül, míg az élet vásik?
Hol jobb: a hídon túl, avagy még innen?
A mérleg nyelve jobbra-balra billen.

Én nézem ôket. Szomjú szemem élénk
És nem tudom, hogy melyikkel cserélnék,
Mert együtt vannak bennem mind a ketten:
Fogyó hold és a felkelô nap egyben.
Mellemben két szív egy ütemre dobban
És nem tudom eldönteni magamban,
Hogy melyiket szeressem jobban?

Hogy melyiket sirassam jobban?

A szeretet példaképei


XVI. Benedek pápa vasárnap délben a Castel Gandolfo-i Apostoli Palota belső udvarában köszöntötte a zarándokokat, akiknek az evangéliumi részletből, vagyis a Lázárról szóló példabeszédből kiindulva a szombaton boldoggá avatott olasz lányról, Chiara Luce Badanóról, és a 350 évvel ezelőtt elhunyt Páli Szent Vince alakjáról mondta el gondolatait. A Szentatya a hagyománynak megfelelően a hívekkel elimádkozta az Úrangyala imádságát, amelyet az idén utolsó alkalommal tett meg Castel Gandolfo-ban, ugyanis csütörtökön visszatér a Vatikánba.

A Lázárról szóló példabeszéd két fontos dolgot közöl – magyarázta a Szentatya: az egyik, hogy Isten szereti a szegényeket és megvigasztalja őket a megaláztatásokkor, a másik, hogy sorsunk és örök életünk viselkedésünktől, döntéseinktől függ. Az Isten által kijelölt út a szeretet útja, amely Krisztus szeretetében az embertársak szolgálatában nyilvánul meg. Az egyháztörténelem kétezer éve folyamán számos szent életútja tükrözi ezt: Páli Szent Vince az 1600-as évek Franciaországában útjára indította a „Szeretet Leányai” Kongregációt, az első olyan női közösséget, amely a „világban”, az emberek között teljesíti szolgálatát a betegek, szükséget szenvedők ellátásával.

Boldog Chiara Luce Badano, a fiatalon elhunyt olasz leány pedig napjainkban tett tanúságot arról, hogy mit is jelent valóban kereszténynek lenni. „Adjunk hálát Istennek, mert ahogy Chiara is megmutatta számunkra: Isten szeretete erősebb a rossznál és a halálnál. Köszönjük meg a Szűzanyának, hogy a fiatalokat még a legnagyobb kihívásokon keresztül is Jézushoz, az élet szépségének felfedezéséhez vezeti” – mondta XVI. Benedek pápa vasárnapi gondolataiban.

Chiara Luce Badanót szeptember 25-én, szombaton avatták boldoggá a Rómához közeli Divino Amore kegyhelyen, ahová mintegy 25 ezer hívő és fiatal gyűlt össze. A szertartást követően szombaton este 8000 fiatal ünnepelte együtt Chiara Luce Badano boldoggá avatását a vatikáni VI. Pál teremben és a Szent Péter téren.

Vasárnap délelőtt, Chiara Luce boldoggá avatása alkalmából Tarcisio Bertone vatikáni bíboros államtitkár mutatott be hálaadó szentmisét a római Falakon kívüli Szent Pál Bazilikában, amelynek során a következő szavakkal fordult a fiatalokhoz: „Chiara példáját követve megértitek az Evangéliumot: ne fojtsátok el a fiatal kor vágyakozásait az igaz életre, amely nem elégszik meg a mindennapok szükségleteinek teljesítésével, hanem Isten végtelen szeretetének megismerésére törekszik”. Bertone bíboros a szombat esti ünnepségre visszaemlékezve – amelyen zenés, színházi előadásokkal és tanúságtételekkel emlékeztek Chiara Luce Badanóra, aki rövid életével csodálatos példát adott Isten iránt érzett végtelen szeretetéről – ezeket mondta: „Chiara mosolygós és boldogságot árasztó fotója állt a fiatal közönség előtt. Olyan volt, mintha annak örülne, hogy együtt ünnepelhet barátaival, akikért felajánlotta életét”.

Rádiónk munkatársa az est folyamán több fiatalt is megkérdezett, hogy mit jelent számára Chiara Luce alakja, életszentsége: Chiara fájdalmai ellenére is elfogadta és teljesítette amit Isten kért tőle. A fiatalok számára csodálatos tanúságtétel az övé. Manapság jellemző, hogy a szentekre, mint tőlünk távoli, múltbeli személyekre gondolunk. Chiara élete azonban megmutatja mindannyiunk számára, hogy a mai világban is van lehetőség úgy élni, mint a szentek” – magyarázta egy fiatal.

(hh)

2010. szeptember 28., kedd

Regisztráció aktiváció | Tollal.hu

Regisztráció aktiváció | Tollal.hu

A Világ legszebb imái - Magyar Család

A Világ legszebb imái - Magyar Család

Rendezvényeink, programjaink

Rendezvényeink, programjaink

Nem baj, ha elesünk, csak keljünk fel újra!


A nagybányai Krisztus Király plébánián tartották a hatodik nagybányai Háló-találkozót, melynek Seregély István nyugalmazott egri érsek volt a vendége.

Sík Sándor idézetet választottak az idei találkozó mottójául: „Embernek lenni!/Csak embernek, semmi egyébnek,/De annak egésznek épnek/Föld-szülte földnek/És Isten-lehelte szépnek” - ennek a Sík Sándor-idézetnek a szellemében gyűltek össze a nagybányai Háló-tagok szeptember 25-én, szombaton a Krisztus Király templomban.

A rendezvény elején Uglár Sándor nagybányai „főbogozó”, Szmutku Róbert plébános, illetve Konrád Katalin partiumi „főbogozó” mondott köszöntőbeszédeket, majd Bayer Róbert budapesti hálós résztvevők bevonásával mutatta be a mozgalom céljait, lényegét.

Seregély István nyugalmazott egri érsek előadásában kifejtette: meglátása szerint a hatás és ellenhatás világában a bűn, vagyis az ember tévedése – főleg pedig gonoszsága – magával hozza annak büntetését. „Olyan ember aki nem téved, vagy nem lehet hamis útra terelni, eddig nem született és nem is lesz. De Isten nem teremtette volna meg a világot, ha nem lenne rá megoldás. Ez a megoldás a megváltás, amelyben a tévedés javítható, a rossz helyrehozható. Nem baj az ha esem, nem baj az, ha újra elesem, csak föl tudjak kelni. Senki nem veszíti el az életét, aki elbukik, aki bűnt követ el. Senki nem kárhozik el, aki bűnt követ el, csak az, aki nem tart bűnbánatot. Akkor igazságos az Isten velünk szemben, ha irgalmas, és akkor irgalmas ha igazságos, mert mérlegeli minden mentségünket, minden hiányosságunk okát. Ha pedig az irgalmát elfogadjuk – és ez a döntő, mert az ember szabad volt és szabad marad, másképp nem lehet hasonló az Istenhez – az Isten felénk nyújtott kezét fogadjuk el.”

Később kiscsoportos beszélgetések következtek, melyek után hárman a teljes hallgatóság előtt vallottak a Háló mozgalom életükben betöltött szerepéről. Szerintük „hálósnak” lenni egy olyan közösséghez való tartozást jelent, amely a keresztény- és nemzeti értékek ápolása mellett segítséget, támaszt, bátorítást is jelent egy olyan világban, melyben már egyre nehezebb ezeket az értékeket felfedezni. Ahogy a mozgalom találkozásain megszokott, ez alkalommal is teret kaptak a kulturális programok, mesével és verssel, Petőfi-gondolatokkal, majd Gallov Rita adott orgonakoncertet.

A VI. Nagybányai Háló Találkozó zárásaként Seregély István Schönberger Jenő szatmári püspökkel és egyházmegyés papokkal celebrált szentmisét.

(Seregély István nyugalmazott egri érsek előadása és prédikációja meghallgatható a Szatmári Egyházmegye honlapján.)

Szatmári Egyházmegye/Magyar Kurír

Zoltán Testvérünkért imádkozom


Gyermeki bizalommal szólok Hozzád, nagyhatalmú védőszentem, csodatevő Szent Antal. Az eredeti bűn sebet ütött testi egészségemen, és most erőmben megfogyatkozva, betegségben sínylődöm. A Te életed példájából tanulom értékelni az életet, és örömmel vállalni a földi élet küzdelmeit. Ez az életkedv él bennem, amikor pártfogásodat kérem gyógyulásomért, és közbenjárásodért esedezem. Esdd ki nekem azt a kegyelmet, hogy az Úr szolgálatában ép testtel és ép lélekkel álljam meg helyemet, érdemszerzésem idejét növeljem, embertársaimnak s a reám bízottaknak őre, gyámolítója és fenntartója legyek. Mindenekelőtt mégis legyen meg az Úr akarata. Örömmel fogadom el Isten kezéből az egészséget és a betegséget, a jólétet és a keresztet. Örömben, bánatban, egészségben, betegségben, életem minden körülményében áldott legyen az Úr neve. Ámen.

2010. szeptember 27., hétfő

KONTRASZTKIÁLLÍTÁS ®

KONTRASZTKIÁLLÍTÁS ®

Meghívó


Újságírók országos zarándoklata Máriapócsra

A MAKÚSZ és a Magyar Görögkatolikus Egyház október 9–10-én országos újságíró zarándoklatot tart Máriapócsra, hazánk nemzeti szentélyébe. A zarándoklatot - melyben Pócspetritől Máriapócsig 4 km gyaloglást, törődést (esőt vagy zord időjárást) is vállalunk a Kegykép Zarándokútján - hazánk ifjúságáért, családjainkért ajánljuk föl. Ehhez a szándékhoz kapcsolódnak szombati programjaink. A zarándoklat költségeit támogatóink biztosítják.

Szeretettel várjuk, hogy hit- és egyházélményben együtt gazdagodjunk, gazdagítsunk!

Szikora József, elnök, MAKÚSZ Kondás Sándor
média referens, Görögkatolikus Egyház
06-30-637-3258; sandor.kondas@gmail.com
A szálláshely biztosítása érdekében kérjük, jelezze részvételi szándékát! Az oda utat ki-ki saját maga szervezze!

***

Újságírók zarándoklata
Nyíregyháza – Máriapócs
2010. október 9-10.
Szótlan könnyek – beszédes követek

Szombat

12:00 – 13:00
Érkezés személyautóval a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola mellett lévő parkolóba (Egyház u. és Síp u. közötti terület). Résztvevők fogadása a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán

13:00
Résztvevők köszöntése, bemutatkozás
Előadás: Az alapításának centenáriumára készülő Magyar Görögkatolikus Egyház

14:00 – 16:45
Állófogadás

KONTRASZT KIÁL(LÍ)TÁS a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola mélygarázsában.
A rendőrség és a református egyház közös család- és ifjúságmentő programja. Multimédiás eszközökön keresztül mutatják be a fiatalokat érintő problémákat. Végig járjuk az abortusz, a családon belüli erőszak, a szenvedélybetegségek, a válás, a kozmopolitizmus, az öngyilkosság kálvária útját. Garantált a másnapi gyalogos zarándoklat motivációja.

16:45 – 17:30
KONCERT (görög-bizánci énekek)
A görögkatolikus gimnázium és a kispapok kórusa segít a kiállításon szerzett élmények feldolgozásában.

18:00 – 20:30
Vendégségben egy fiatal, közösséget és templomot építő egyházközségnél. Mire számíthatunk itt? Különleges egyház- és gasztronómiai élményre.

20:30 – 21:00
Utazás a szálláshelyre (Lelkigyakorlatos- és Zarándokház, Máriapócs). Elhelyezés két ágyas szobákban.

Vasárnap

07:00 – 08:00
Reggeli a Zarándokházban

08:00
Autóbusz viszi a zarándokokat az indulás helyére

08:30 – 09:15
Gyalogos zarándoklat - hazánk ifjúságáért, családjainkért - Pócspetrin keresztül Máriapócsra.

09:15 – 09:35
A Kegytemplom és a könnyező Kegykép történetének rövid ismertetése

10:00 – 11:10
Görögkatolikus Szent Liturgia

11:00 – 11:30
„Hiszek a szóban” (előadás és hitvallás)

11:30 – 12:30
Látogatás a Nagy Szent Bazil Rend Monostorában

12:30
Ebéd a Zarándokházban és búcsúzás

nyugalom kertje

Puszta Sándor: Egyszeregy


Szemben van a nagy iskola velem,
Hatvan-hetven apró kis fejen
Az egyszeregynek szörnyű titka jár.
Nyitott ablakon figyelem,
Hogy vergôdnek szabad kis fiúk,
Mint kalitkába zárt madár;
Apróka, szöszke lányfejek
Siratják, hogy elfutott a nyár...

Egyszer egy az egy! -- kiáltja
Kórusba sok gyerektorok.
A végtelenség ajtói mögött
Ezer kis huncut angyal mosolyog!
Mert nehéz, nehéz a számtan titka,
Pedig a számoknak lelke van!
Oh mit ér az, mit ér az, ha
E kis fejek elôtt rejtve van.

Egyszer egy az egy! -- kiáltja
Kórusba mind, valahány
S szűrôdik a hangegyveleg
Az utcán át, szobám ablakán.

Fejem lehajtom. Töprengve töröm.
Bizony nem értem, hogy szaladhat
A Föld, a Nap s a többi bolygó
Biztos és örök körökön...
Bizony nem értem én sem, én sem,
S velem nem értik sok nagyok,
Hogy mért vannak gazdagok, szegények,
Mért vannak jó és rossz napok?
Bizony nem értjük mi sem a sorsnak
Kuszált és néma titkait,
Az élet, nádpálcás vén tanító,
Mindennap új titokra tanít...

Fejem lehajtom: a számnak lelke van?
Oh e tétel hamis, hazug,
Szörnyű képlet kifejezni
Számokban a háborút!
A számokban ott nincsen lélek,
Gsak millió és millió halott,
És vérben áznak az utcafrontak,
Gyárak, tetôk és balkonak...

Oh, nekünk, nekünk is nehéz a számtan,
Kiszámolni, mily messze van az ég
S életünknek elgyújtott gyufája,
Mily mondhatatlan gyorsasággal ég!
Szörnyű kín, kiszámolni békén,
Hány ember hal meg éhesen,
Hány ember hal meg bűnnel lelkén,
Eltorzult arccal, rémesen...

Oh, szörnyű, kín a kétszerkettô:
Ma te halsz meg, holnap én!
És nem fáj sorsunk senkinek sem,
Ki sem mereng majd sorsunk kövén...

Élet, Élet, nagy tanító,
Porosak, sárgák a padok,
Mire minden titkodat megtanultam,
Úgyis tudom, hogy meghalok.
Mert soká tart, míg megtanuljuk
A sírás és az öröm dalát,
Soká tart, míg kijárjuk szépen
Az ezerosztályos életiskolát.
Saká tart, míg rájövünk, magunktól
A szelídség, több, mint az erô,
Az alázat a legszebb virág,
S a tisztaság, a legszentebb tetô!

Szemben van a nagy iskola.

Az egyszeregy még kórusban cseng.
Száz kis arcon, száz kis szívben,
Virraszt az ismeretlen csend.
Az értés csendje. Az értelemben béke költözött.
S napsugár-ruhába, hófehéren
Az Isten jár a vén padok között...

Megaszar, pont hu


Jobb elfoglaltság híján, szombat estémet az idézett tehetségkutató műsora előtt töltöttem.
Már a megelőző, nagy felhajtás gyanút ébresztett bennem.
Korábban a műsor weblapját keresve elütöttem a billentyűket.
Azt írtam be:
www.megaszar.hu
Az oldalon megtaláltam az előválogatás legriasztóbb, legröhejesebb nagyjait.
Mit mondjak, csalódottan tértem szombat éjjel nyugovóra.
Annak idején, Oláh Ibolyánál, Rúzsa Magdinál még csettintettem, ez kell nekünk!
Ma, csak kérdezem:
Ez kell nekünk?
Összecseng a vasárnap esti Naplóval.
Zacher Gábor azt mondta, amikor a parti drogok netes terjesztéséről esett szó:
„Az arcátlanságnak nincs határa, ha pénzről van szó!”
Azt már csak sajnálni tudom, ha számomra is elismert művészek nevüket adják hozzá!

e-Szó: Udvarisság

e-Szó: Udvarisság

A magány pokla


Ádám Atya vasárnapi szentmiséjében új megvilágításba helyezte számomra a pokol fogalmát.
Bár magam sokszor éreztem azt, hogy pokollá vált az életem, az a kép élt bennem, amit Dante Isteni színjátékában lefestett, vagy a mesékből rám ragadt.
Emberek főnek tüzes katlanban.
Az ördög villával igyekszik visszalökni a fortyogó lébe, a menekülni vágyó embert.
Ádám Atya megvilágította, hogy sokkal közönségesebb, egyben ijesztőbb a valóság, hiszen naponta megtapasztaljuk ezt a poklot.
A magány az, amely ránk vár, ha tetteinket nem a szeretet, az egymás iránti felelősség, tenniakarás vezérli.
Az igazi ősz beköszöntével nem a depresszió lett úrrá felettem, csupán több alkalom nyílt az elmélkedésre.
Néhány hete kaptam kézhez egy szűkszavú értesítést arról, hogy Antal nagybátyám hamvait a család jelenlétében az Új köztemető szóró parcellájában adják vissza a teremtőnek.
Nem lehettem jelen, de szomorúság töltött el.
Feleségét régen eltemette.
Gyermeke nem volt.
Barátja sem sok.
Életének utolsó szakaszát magányosan élte.
Belegondoltam.
Nem szörnyűbb- e minden tűznél ez a pokol.
Bennem is nagy a félelem attól, hogy egyedül ne maradjak.
Megtévesztő lehet az, amit az internet kínál.
Hús- vér emberi kapcsolatok kellenek!

2010. szeptember 26., vasárnap

Reményik Sándor: Hamu a kandallóban


Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.
Most bolygassatok: hűlten, holtan.
Találjátok ki, hogy mi voltam!
Lehettem balzsam, sebre szánva,
Szerelmes levél, bolti számla, -
Lehettem összeesküvés.
Most bolygassatok - rajta, rajta hát!
Mulattat ez a késő keresés.
Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.
Hidegen nézek földre, égre,
A feszületre, két gyertyára,
És a bírák hideg szemébe.
Hamu vagyok, egy maroknyi hamu.

Imádkozzunk együtt!


Kedves testvérek az ország minden szegletében!

Örömmel értesítjük minden testvérünket, hogy
a Szent Páter Pióról nevezett Ferences Világi Rendi közösségünkben
2010. október 3-án, vasárnap délután 4 órakor

Tóthné Major Ágnes
nővérünk befogadására kerül sor,
Beke Márton és felesége, Gyenis Kata
testvérünk pedig örökfogadalmat tesz.

A Klotildligeti Plébániatemplomban tartandó ünnepi szentmisén
továbbá hálát adunk Szent Ferenc atyánk boldog haláláért, ”Tranzitusáért”
és azért, hogy 10 éve az Oltáriszentségnek is hajléka lehet
a Ferences Világi Rend közösségi házának kápolnája.

Az együtt ünneplés reményével szeretettel hívunk és várunk.
Amennyiben nem ünnepelhetünk személyesen együtt,
kérjük imádkozzatok fogadalmazó testvéreinkért.

Örömmel és szeretettel: Paczolay Balázs
Pio közösség szolgája

Kaplonyi Barátok a Szentírásról


Kt.
A minap beszélgettem egyik ismerősömmel, aki római katolikusból lett Jehova tanúja. Többek között azzal vádolta az Egyházat, hogy tagjait nem ösztönzi a Szentírás olvasására. Pedig, ő, aki ennek az egyháznak volt több mint 40 évig tagja tudhatta volna, hogy minden évben van egy nap, amikor rendkivülibb figyelmet fordítunk a Szentírásra, s ha netán máskor nem is de legalább ekkor arra buzdítjuk a híveket, hogy törekedjenek minél inkább megismerni a Bibliát, s annak tanítását beépíteni az életükbe.
Igen, Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulni keresztény módon hinni, imádkozni és élni. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17), a hívőnek belőle kell élnie (Róm1,16-17) – mondja Pál apostol. Azonban a Biblia csak annak tárulkozik fel, azon ember számára válik értékké, forrássá, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje.
Mert a Szentírás nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek a szava, az emberhez. Ugyanis a Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Isten üzenetével találkozhatunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít minket.
Az Egyház két asztalról beszél, amiről táplálni akarja lelkiéletünket. Az Ige asztalánál, az ambonál a hívek, a kinyilatkoztatott Isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az oltárnál, az eucharisztikus asztalnál, „a hit szentségében”, az Oltáriszentség vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát azaz állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel kell tennünk! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be, valahogy úgy, mint az égő csipkebokrot, amikor az égi hang arra figyelmeztette Mózest, hogy vesse le a sarúját mert „szent ez a hely”.
A Szentírás tehát „Valaki”-nek, mégpedig Istennek a jelenléte közöttünk. Benne a mi Istenünkkel találkozhatunk, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet minket – ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre szükségünk is van. Hanem mindig az Úrral való kapcsolatot kellene keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megismerhetjük, megszerethetjük Őt, hogy a Szentírás olvasása által egyre inkább elmélyülhet a Vele való személyes barátságunk.
Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat bennünket, akkor meg fogjuk hallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba, vágyaiba, és ezáltal, egyre jobban megfogjuk Őt ismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust – figyelmeztet Szt. Jeromos.
Ha figyelünk Isten Igéjére, ez hatással lesz választásainkra és döntéseinkre. Vágyni fogunk arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ô tanításával és az Ô vágyaival. Ha hittel elmélkedünk Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ô Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.”
Kt. Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet. Ennek segítségével tanított Ő szeretni és hinni a szeretetben. Ha már előfordult velünk, hogy elbuktunk, és lelkünket nagy sötétség borította el, akkor visszaemlékeztünk talán a tékozló fiúról szóló példabeszédre, amely lehetővé teszi, hogy elhiggyük, Ô soha nem szűnik meg szeretni minket. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélhetjük benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja. Vagy amikor viharok dúlnak életünkben, eszünkbe kell jusson a vihar Tibériás taván. És ismét tudatosíthatjuk magunkban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy „alszik” most a mi szívünk bárkájában is, de jelen van, és amíg Ő jelen van, semmi rossz nem történhet velünk. Vagy az anyagi javakhoz való viszonyulásunkban a szívtelen gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd add eligazítást, amit az imént olvastunk fel. A példabeszéd nem a gazdagságot kárhoztatja, hanem a gazdagsággal való visszaélést és az ezzel járó veszélyt: az emberi érzéketlenséget.
Testvéreim találkozásunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal segít felfedeznünk Istent a környező világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezhetjük az Ô jelenlétét a természetben, sőt a civilizáció és a kultúra területén is. Vianney Szent Jánost például a bárányok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti őt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott. A hegyi patak zúgása az örökéletre szökellő „élő víz” forrását juttatta eszébe a Szentírásból. Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény Krisztus szimbólumává vált számára.
Kt. befejezésül had mondjuk el, hogy a szentírásolvasás titka abban áll, hogy Isten szavából igazi erő árad. Isten szava maga, Jézus. Az Ő örökkévaló, szellemi lénye megtestesült, látható és érinthető lett. De Isten örökkévaló Fia bizonyos értelemben nemcsak Jézusban testesült meg, hanem szavában, a Bibliában is. Itt személyesen találkozhatunk a kinyilatkoztató Istennel és Fiával, Jézussal, aki szívünkhöz szól, bensőnkben akar megérinteni bennünket.
Ha megengedjük, hogy személyesen szóljon hozzánk, akkor erő árad Belőle. Lelkünket megerősíti szava. Jézus szava által nemcsak benső éleslátást, új bátorságot kapunk, hanem bizonyosságot is, hogy jobb legyen az életünk!
Testvérem, ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást és elmélkedjünk rajta lehetőleg naponta. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni! Olvassuk rendszeresen, mert segítségével tanulunk meg hinni, és életünket a hit fényében élni!

2010. szeptember 25., szombat

Harsányi Lajos: Örök kettősség


A test kígyózó foglalat,
Ezer titkos szabályt követ
És lelkedet úgy fogja át,
Mint drágalátos ékkövet.

A test törékeny lámpa csak,
Üvegbôl van, hideg, kemény,
De minden este fellobog,
A lelked benn: a fény.

A test piros vagy kék virág,
Szirma fakulva hullana,
De esténkint fölzáporoz
Kelyhébôl lelked illata.

A harang egyszer meghasad,
Lezárul a rövid kaland,
De a világűrt felveri
Elszárnyaló lelked: a Hang.

2010. szeptember 24., péntek

Mosolyogj!


Állok az utca forgatagában és nézem a rohanó, hangoskodó, morcos arcú embereket.

Én egyedül állok és mosolygok……….. majd visszamosolyog egy kisgyerek, aki megértett engem. Engem, ki még mindig ott állok és mosolygok……..


A MOSOLY ÉRTÉKE


Semmibe se kerül, de sokat teremt.

Gazdaggá teszi azokat, akik kapják, és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.

Egy pillanatig él csak, de emléke néha örökké megmarad.

Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.

Táplálja a jóakaratot az üzleti életben, boldogságot teremt az otthonban és mindenütt a barátság biztos jele.

Pihenés az elfáradt embernek, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben.

Nem jelent földi javakat senki számára: nem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni – csak önként odaadni.

Ha már valaki túl fáradt, ahhoz, hogy mosolyogni tudjon, akkor legalább te nézz rá derülten.

Senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már – nem tud Mosolyogni!

Ha meg akarod kedveltetni magad az emberekkel, akkor MOSOLYOGJ!!!


(D. Carnegie)


Szüntelenül mosolyogjatok a férjetekre, feleségetekre, gyermekeitekre – válogatás nélkül

Mindenkire - , ezzel segítetek kibontakoztatni egymás iránti szereteteteket!


(Teréz anya)

Magyar Kurír - Sajtóapostolok találkoznak Debrecenben

Magyar Kurír - Sajtóapostolok találkoznak Debrecenben

Az élet

Imádkozz Értem - Magyar Család

Imádkozz Értem - Magyar Család

e-Szó: 26 évközi vasárnap

e-Szó: 26 évközi vasárnap

Mihály Testvér Szent Ferenc stigmatizációjáról


Krisztusra Emlékeztet
A kereszt mindennapi életűnk tudatos, vagy éppen véletlenszerű tartozéka. Ott van a szobánk fa-lán, íróasztalunkon, néha szeműnkbe ötlik egy egy hegytetőn, templomtornyon, - nyakunkban hordjuk, vagy pedig éppen ima előtt magunkra rajzoljuk - keresztet vetünk. Mindannyiunkat elér, megérint a ke-reszt árnyéka, viszont kevesen vannak akik a kereszt látható nyomait is viselik, mégpedig úgy, hogy az üdvösségűkre váljék.
Szent Ferenc atyánk elsők között lehetett ilyen lelkileg és fizikailag egyaránt„megjelölt - stigmatizált" Évenként visszatérő évfordulóján megingadhatatlanúl ismételjük szent Bonaventura szava-it: „ Ő valóban a legkeresztényibb férfi volt, aki élve az élő Krisztushoz, haldokolva a haldoklóhoz és ha-lálban a halotthoz akart tökéletesen hasonló lenni, amely külső hasonlósággal valóban fel is ékesíttetett" Legenda Maior 14
Mennyire fontos lenne, hogy e külső hasonlóság szent Ferenc atyánk testén tudatosan is ráirányítsa figyelműnket egy lényeges üzenetre: a kereszt jele és annak nyoma az életűnkben nem válhat üres jelkép-pé - hanem arra vár, hogy felfedezzük igazi életszerűségét, mélységét, és tartalmasságát.
Szent Ferenc élő képe annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és nekünk Krisztus követőknek - keresztényeknek, kisebb testvéreknek milyen irányba kell haladnunk. Aki eljutott szent Ferenchez, annak Krisztusra kell gondolnia. Krisztus arca néz ránk az övéből. Krisztus mozdulata válik láthatóvá az övéből - sebhelyei Krisztus sebei miatt sajognak-véreznek.
„Lám aki vidám lélekkel járta az Úr parancsolatainak útját, az az erények minden fokát megjárva végül feljutott a csúcsra, és mint hajlítható érc a sokféle megpróbáltatás pörölycsapása alatt tökéletesen kiformálódva elérte az elérhető legnagyobb tökéletességet." 2 Cel 214
Megkeresztelt emberként, szent Ferenc példájára, fogadalmaink révén mi is Krisztus szorosabb követésére vállalkozunk. Viszont bevallottan, vagy nem, gyakran találjuk úgy, hogy nincsenek meg mind-ehhez a megfelelő körülményeink. Sokan vannak körülöttünk, gyakorta beléjük botlunk, zavarnak. Szűk a szobánk, korlátozott az életterűnk, nincs ahol imádkoznunk. Nem jutunk hozzá megfelelő könyvekhez, nem ismerjük eléggé az elmélkedés technikáit. S miközben egymásután soroljuk a kibúvókat és kifogáso-kat pillanatról pillanatra szalasztjuk el a felkínálkozó lehetőségeket. Így életűnk keresztje csak a felszínen jelöl meg, nem hoz üdvösséget, hanem kínzó eszköznek találjuk, amely csak akadályoz.
Viszont elfelejtkezünk arról, hogy naponkénti küszködésűnk Isten nem a lehetetlent megvalósítására hív, de azt feladatul tűzi ki, hogy a jelen élet körülményeit szenteljük meg. Arra igazán nagy szűkség van, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Észre kellene vennünk életűnk üdvösséget hozó mindennapi keresztjét amely megjelöl: a naponkénti bosszankodást, a jelentkező betegséget, a jó-cselekedetre felkínálkozó alkalmat, a feladatok terhét. Nem kirívó nagy dolgok, de mindennap jelen van-nak. Ezekből szövődik az életűnk, s ha tudatos vállalással nem színezzük egyszerűen sima, dísztelen és szürke lesz minden.
Szent Ferenc atyánk elmondhatta, hogy „én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell ten-netek arra tanítson meg Krisztus" 2 Cel 214
Ez egy egyszerű felhívássá is minősülhet: álljunk be mi is a Krisztus - követők hosszú sorába, akik szent Ferencet követendő példának tartjuk, legyűnk mi is megjelölt emberek, akik Krisztusra emlékeztet-nek.
Fr.Mihály

2010. szeptember 23., csütörtök

erdély ma - Ma van Pio atya halálának évfordulója

erdély ma - Ma van Pio atya halálának évfordulója

A Dalai Láma üzenete


Az "Út az értékes élethez" című könyvében a dharamsalai száműzetésében élő XIV. Dalai Láma őszentsége derűs és játékos szellemiségével átitatva nyújtja át saját józan és nagyon is gyakorlatias meglátásait az emberi lélekről és mindarról, ami összeköt bennünket.


Változás és változtatás

Ha meg akarod változtatni a világot, először próbálj valamit jobbá tenni, megváltoztatni magadon.

Ez segít megváltoztatni a családodat, a barátaidat, aztán így kell folytatni egyre nagyobb körben.
Minden, amit teszünk, hatással lesz
valamire és valakire.





Önvizsgálat és jellemfejlődés

Ebben az örökké változó világban van két fontos dolog, amit mindig érdemes szem előtt tartanunk. Az egyik az önvizsgálat. Mindenkor, minden helyzetben felül kell vizsgálnunk a viselkedésünket, állandóan ellenőriznünk kell magunkat, hogy vajon helyesen, megfelelően cselekszünk-e.

Mielőtt másokra mutogatunk, figyeljünk magunkra. A másik fontos dolog az, hogy mindig készen kell állnunk a hibáink beismerésére és kijavítására.




A türelem gyakorlása

A türelem gyakorlásával nem pusztán a helyes, objektív megismerés birtokába jut az ember, hanem jó közérzetet is teremt magának.

Ez a mindennapi életben nélkülözhetetlen.
A türelem gyakorlásával válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és a türelem gyakorlása teremti meg azokat a körülményeket is,
amelyek között örömteli életet tudunk élni.





Erőszakosság nélkül

Kívülről nehezen ítélhető meg, hogy erőszak mozgat-e valamely cselekedetet, vagy más motiváció. Ugyanis negatív motiváció esetén is látszódhat egy cselekedet szelídnek, finomnak, pedig az azt irányító érzés mélyén erőszak rejlik.
De fordítva, durva tettek és szavak mögött is lehet őszinte szándék, pozitív motiváció, amely nem erőszakos.
Bármiképp nyilvánul is meg, az erőszakosság romboló erő, az erőszakmentesség építő.



Tisztességes eszközökkel

Akár magányosan álló palotában, akár városok embersűrűjében élünk, ugyanazokért az alapvető emberi célokért dolgozunk és küzdünk.

Közben azonban nem vesszük észre, mennyire fontos, hogy e célok eléréséért tisztességes eszközökkel harcoljunk.
Az eszközt, a módszert mindig úgy kell megválasztani, hogy lehetőleg ne romboljunk vele.




Leszokni a sértő viselkedésről

Ha egyetlen hibádat felismered, többet ér, mint ezernyi hibáját felismerni másnak. Ahelyett, hogy rosszat mondanál az emberekről, ütköznél velük, és nyugtalanságot keltenél az életükben, szemléld őket teljes valóságukban.

Gondolj inkább a jó tulajdonságaikra. Ha mégis örömödet lelnéd valaki becsmérlésében, azonnal képzeld azt, hogy rohadt gyümölcsbe haraptál. Így elég gyorsan leszokhatsz a sértő viselkedésről



A mosoly forrása

Fontosak a barátok - ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok - ez is nyilvánvaló. De milyenek a mosolyok? Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly.
Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem.

Ám a valódi mosoly reményt adó, bíztató, üdítő.
Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon,
meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását.

Puszta Sándor: Vagy vagy


Vagy-vagy!
S legbelül bennem roppant valami.
Vagy elérni a Végtelent,
Vagy egy szó tövébe roskatag omlani.
Vagy kigyúlni szikrázó Csodának,
Vagy mihaszna szélben
Elégni kis család-parázsnak!

Vagy-vagy!
Itt két út van és nincsen harmadik.
Vagy űzött leszel, egyedül, magános,
Vagy olyan, mint minden századik
Ember, kisszerű, cél-hôs, hűhós, sietôs,
Kis kert, kis szoba, asszony megigézett foglya.

Vagy megállsz szent
Fáklyának a legmagasabb Ormon
S dideregsz, ha meztelen virágok
Illatát csapja rád a szél,

Korbács lesz kezedben
S hű kutyaként,
Szűköl benned a vér!

Vagy-vagy!
Tán már századszor mondom.
Az Isten ment az éjszakán keresztül

S vállaltam a sorsom!

Keresztény Magyarország Portál - Főoldal - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek

Keresztény Magyarország Portál - Főoldal - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek

pio atya

pio atya

e-Szó: Szent Pió

e-Szó: Szent Pió

Szent Ferec Fioretti/ Részlet/


CVIII. fejezet – Szent Ferenc jövendölése Bernát testvér haláláról

Egyszer, Szent Ferenc látván Bernát testvér nagy tökéletességét, a következőképpen jövendölt róla néhány testvér előtt: „Mondom nektek, Bernát testvérre több nagy és agyafúrt ördög szabadult, hogy kipróbálják, és ezek sok szenvedést és kísértést fognak neki okozni, de az irgalmas Isten élete vége felé kiragadja minden külső és belső gyötrelemből és kísértésből, és testét-lelkét oly nagy békében, nyugalomban és vigasztalásban részesíti, hogy minden testvér, aki csak látja és hallja, nagyon fog rajta csodálkozni, és nagy csodának tartja majd. Ő pedig ebben a békében, nyugalomban és vigasztalásban fog ebből a világból az Úrhoz költözni.” A testvérek, akik ezt Szent Ferenctől hallották, nagyon elálmélkodtak, mert szóról szóra, pontról pontra beigazolódott, amit a Szentlélek által mondott róla. Bernát testvér ugyanis halálos betegségében a léleknek oly nagy békéjébe és nyugalmába jutott, hogy nem akart feküdni, vagy ha feküdt, akkor is inkább ült, nehogy a földnek csak a legcsekélyebb kipárolgása is a fejébe szálljon, s képzelődésre, alvásra vagy más olyasmire vigye rá, ami nem tartozik az Istenről való gondolkodáshoz. Ha azonban ez néha megesett, rögtön fölugrott és a mellét verte, mondván: „Mi volt ez? Miért gondoltam ezt így?” Sőt, mivel szívesen szagolgatott rózsavizet, hogy erősödjék, amikor egészen közel érezte magát a halálhoz, már ezt sem akarta, hogy így állandóan Istenről elmélkedhessen. Ezért annak, aki odavitte hozzá, így szólt: „Ne tarts fel!” Hogy pedig még szabadabban, még nagyobb békében és nyugalomban halhasson meg, lemondott arról is, hogy ő maga gondoskodjék testi szükségleteiről, és egy orvos testvérre bízta, aki kezelte, mondván: „Nem akarok azzal törődni, hogy mit eszem vagy mit iszom. Rád bízom. Ha adsz, elfogadom, ha nem, nem. „ Attól kezdve pedig, hogy betegeskedni kezdett, azt akarta, hogy halála órájáig mindig legyen mellette egy pap testvér, és amikor eszébe jutott neki valami, amivel lelkiismerete vádolta, rögtön meggyónta és bevallotta bűnét. Halála után teste megfehéredett, hajlékonnyá vált, és úgy látszott, mintha mosolyogna. Ezért holtában szebbnek tetszett, mint előtte, és aki megtekintette, jobban gyönyörködött látásában, mint amíg élt, mert olyan volt, mint egy szent, aki mosolyog.
Mi tagadás, meglehetősen furcsán néznek arra manapság, ha valaki ördögökkel, méghozzá agyafúrt ördögökkel példálózik, vagy azokat, mint lehetséges lényeket komolyan szóba hozza. Elvilágiasodott gondolkodásunk, természettudományos ismereteink birtokában tiltakozunk ennek a számunkra ismeretlen világnak még a lehetőségével szemben is. Világunk annyira fél a rossztól, a gonosztól, hogy csak a másikban meri felfedezni, szembenézni vele – különösen önmagában – nem mer.

Nekem elég, hogy Jézus nem „világosította fel” tanítványait és kora embereit arról, hogy nincsenek is ördögök. És Ferencnek is hiszek. Nem a szarvas és patás ábrázolásban, hanem abban, hogy Bernát testvérnek nagy megpróbáltatásokat kellett kiállnia, és ennek okai az ördögnek nevezett lények voltak.

A kicsiket védő (de talán saját magunk sajnálatából kiinduló) reflexeink helyett inkább Ferenc bizalmát kellene megszereznünk. Nem szörnyülködik, hogy „Az a jó Bernát testvér hogy kerülhet ilyen helyzetbe”, vagy hogy „Hogyan engedheti meg az Isten, hogy egy ilyen derék testvér ilyen kísértéseknek legyen kitéve!” Nem. Istenben él, és ezért

bízik Isten irgalmában. Szinte „látja” az irgalmas Isten mindent legyőző, újjáteremtő kegyelmét, vigasztalását. És ismeri testvérét is…

Elképzelhetetlen mai gondolkodásunkkal Bernát testvér viselkedése is: „Bernát testvér ugyanis halálos betegségében a léleknek oly nagy békéjébe és nyugalmába jutott, hogy nem akart feküdni, vagy ha feküdt, akkor is inkább ült, nehogy a földnek csak a legcsekélyebb kipárolgása is a fejébe szálljon, s képzelődésre, alvásra vagy más olyasmire vigye rá, ami nem tartozik az Istenről való gondolkodáshoz.” Ő sem akar másról tudni, csak az Istenről való gondolkodásról. Orvosának is azért engedelmeskedik, mert nem akar mást, mint Istenről elmélkedni. Nem a föld élteti, hanem az Ég! Az örökélet bizonyosságában már csak a találkozásra vár.

Azt, hogy egy pap járjon mellettünk, hogy minden vétkünket, bűnünket azonnal meggyónhassuk, valószínűleg senki sem kívánná magának, sőt, azt, aki ilyent kívánna, bizonyára mindenki bolondnak nézné, de legalábbis együgyűnek. Bernát bízik a szentség erejében! Szentségre „adta a fejét”, és mint az okos sáfár, minden eszközt felhasznál célja elérésére.

Halála után így látták: „Ezért holtában szebbnek tetszett, mint előtte, és aki megtekintette, jobban gyönyörködött látásában, mint amíg élt, mert olyan volt, mint egy szent, aki mosolyog.”

Nem tudhatjuk, (de sejthetjük,) hogy kiben mi zajlik az utolsó pillanatokban. Az azonban bizonyos, hogy sok halott arca inkább megnyugvásról, mint harcról árulkodik. Holtukban meg tudnak szépülni a szenvedő, megkockáztatnám: a korábban csúnyának tűnő arcok is. Békéről, beérkezésről, beteljesedésről vallanak.

Mi hogyan várjuk utolsó földi perceinket? Miben, kiben bízunk? Mi éltet? Az öröklét melyik „felébe” kapaszkodunk?
NB

Napos Oldal Alapítvány

Napos Oldal Alapítvány

2010. szeptember 22., szerda

BARATOK

Puszta Sándor: A Szentlélek himnusza


A Lelket várom, a Nagyszerűt,
Mi Szépségekben szíven üt.
A Lelket, ki az Atyától lett
S a vizek felett lebegett.
A Lelket, akiben élet forr,
És rózsáival teleszór...
A Lelket, mely gyújt, csodát mível,
És betölt kegyelmeivel.
Mi föntrôl, egekbôl árad át,
Az örök élet áramát.
Mi telít, ürít és újra tölt
És újjászületik a Föld!

A Lelket várom, az Ihletôt,
Ki megvigasztal szenvedôt,
Ki megihleti az alkotót,
Akartat velünk minden jót!
Ô áll mögötted, ha verset írsz,

Ha víg vagy és ha sírva sírsz.
És rádcsorog, mint hű, szende fény,
Mint piros szárnyú költemény.
A Lélekre várok, lesem én,
Mely örök ifjú, sose vén.
Ifjabb, akár e zengô tavasz
És szirmaival behavaz.

A Lelket várom, dús égi Szél,
Ott fú, hol akar és beszél.
Mond kimondhatatlan szavakat
És kormányoz világokat.
Mint Isten zord villáma repül,
Pápák szavára települ.
Zúgó Vihar, mi úgy rohan át,
Hogy elgörbülnek a koronák.
Mint irgalmas szellô lengedez,
Békéjével simít, legyez.
Megkérem, mondjon majd értem szót,

Védje az egyedülvalót.
Velem, veled, és vele legyen,
Hogy minden ember szent legyen!
Legyen, aki víg s ki bús, az is,
S legyenek mind a holtak is...

A Lelket várom, Vigasztalót,
Hogy szóljon és mondja azt a Szót,
Mi tisztán a Lélekbôl való,
S egyedül örökkévaló!
Amely minden szóba beleszól,
Melyre a cédrus meghajol,
Amely száll a Libanon felett,
És Kérdés is, meg Felelet!
Amely zengve zúg és zúgva zeng,
Magasságban s a mélyben lent!
Ki az Infernókban s Poklokon,
Az egyedüli Hatalom!
És ki egyedüli Úr csupán,

Pecsét, az Isten trónusán!

Francois Villon Faludy György átköltésében


BALLADA A MÚLT IDŐK DÁMÁIRÓL

Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárné,
aki előtt fél Róma térdepelt,
s hol a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

És aztán, napszálltakor, újra kérdem,
hogy szőke volt, vagy barna volt a lány,
kinek fehér válláért minden éjjel
felsírt a ciszternából Johanán?
Hol van a melle, mely kígyózva táncolt,
hol van az öle, melyen aranylánc volt,
és hol van teste, mely olyan halvány volt,
mint ezüsttükörben a liliom?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól narancs szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

Hol vannak a tébai királylányok,
s mellbimbóikról hova lett a rúzs,
s ámbrától még illatos múmiájuk
fehér csontjáról hova lett a hús?
S a szír nők, kik görög hajósok ölében
feküdtek tarka bambuszágyakon,
s a hetérák, kik kis mellüket nézve
álltak a korinthusi várfalon?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól sárga szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?

Hol van Heloise, kiért a szarkofágban
Abelard szíve még most is dobog,
s hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s csak egyszer tudnék vele végigmenni
az alkonyattól lila réteken...
De nyomukat hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?


TANULSÁGOS UTÓIRAT

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz,
és nem tudod, hogy Pláton vén szamár,
s ha a parkban csiklandó nevetése
mögött nem érzed meg, hogy mire vár,
akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd,
hogy hova lett és kivel merre jár?
Mert megtudod, hogy a szerelmi szó
számodra volt - mint a tavalyi hó.