2008. július 31., csütörtök

Mindennapi kultúránk

Szent Iván éjjelén, a múzeumok éjszakáján túl vagyunk.

Akkor kicsit megkeseredett szájízzel vettük tudomásul, hogy a kultúra bizonyos területei- bármennyire szeretnék is nyitni, egyesek számára zárva maradnak.

Történt ugyanis, hogy Ágnessel elindultunk felfedezni Debrecen legnagyobb kincseinek tárházait.

Tolongtunk a sorban, hogy bejuthassunk, amikor ismerősünk hívta fel a figyelmünket a kétezer forintos belépőjegyre.

Igaz, Ő úgy értette, mi az a pénz, hiszen három csodálatos múzeumba juthatunk el.

Riadtan álltunk ki a sorból, mert nálam egy jó ideje már „hónap vége van.”

Most is, kettőnk négy zsebében összesen volt kétezer forint.

Szerencsére a koncertek ingyenesek voltak, a sétáért sem kellett fizetni, a város látnivalóiért sem.

Így hát egy kellemes nyáresti sétával megelégedtünk, majd amikor már megengedhetjük magunknak, pótoljuk a látogatást.

A város legnagyobb lakótelepén, a Tócóskertben élünk.

Nap mint nap elsétálunk a Holló László Emlékmúzeum bejárata előtt, mindig későbbi időpontra halasztottuk, hogy átlépjünk a kapun.

Most, csalódásunk ellensúlyozásaként vettük a bátorságot, bizonytalanul beléptünk.

A biztonsági őr- mint egyfős személyzet fogadott bennünket, úgy nézett ránk, mint a fehér hollóra.

A százforintos belépőjegy igazán aránytalan volt a látnivalóhoz képest.

Senki nem zavart bennünket, élmény volt ismerkedni Holló László képeivel, munkásságával.

A rövid séta megalapozta elhatározásunkat, hogy többet is megtudjunk a város díszpolgárának művészetéről, a Déri Múzeumban kiállított többi festményéről.

Minden esetre, ma másként tekintünk a szomszédságunkban diszkréten megbúvó ház és kertje bejáratára.

Egy kicsit sajátunknak érezzük, büszkék vagyunk rá.

Életünk más területein sincs ez másként.

Rohanunk, de csak azt vesszük észre, ami rikít, orra esünk benne.

Ezek mellett, a diszkréten megbúvó értékek mellett elsétálunk és csalódottak vagyunk, hogy az értékek számunkra elérhetetlenek.

2008. július 30., szerda

Én speciális akarok maradni!

A minap egy közjáték zökkentett ki lelki egyensúlyomból.

Tulajdonképpen legyinthetnék rá, mégis úgy éreztem, tollat kell ragadnom, mert mindannyiunk- gyakran rossz közérzetének egyik jellemző megnyilvánulása, ami elkerülhető, mi magunk tehetünk ellene.

A délelőtti autóbuszra szálltam fel.

Óvatos voltam, mert agyvérzésemet követően még gyenge vagyok, gyakran szédülök, egyensúlyom bizonytalan.

Az első dupla ülésen egy idős hölgy fészkelődött.

Igyekeztem leülni, mert a jármű elindult.

A rándulás miatt a hölgy melletti ülésre huppantam, közben nekivágódtam.

Rosszallóan nézett rám.

Bocsánat! - rebegtem többször is.

Szégyelltem magam, de már csak ennyit tehettem.

A hölgy kisvártatva felpattant, leszállni indult.

Az ajtónál hátrafordulva fennhangon kelt ki magából.

Ez nem normális!

Elszomorodtam, de nem szóltam.

Magamban gondoltam csak:

Ha ez a normális magatartás, akkor nem akarok normális lenni!

Az, a morbidnak tűnő reklám ötlött fel bennem, amelyben egy dawn- kóros kisfiú hangsúlyozza:

Én nem akarok normális lenni, speciáális akarok maradni!

Aki nem ismer, annak alapján ítél, hogy farmerbe,, fekete pólóba öltözött, hosszú haját lófarokba összefogó, fülbevalót viselő ötvenes ember vagyok.

Bár látásom károsodott, nem tartok a kezemben fehér botot.

Ki kellene írnom magamra, hogy nem vagyok normális?

Vagy elég lenne, ha egymással türelmesebbek, figyelmesebbek, megértőbbek lennénk?

2008. július 29., kedd

Amikor a hang rejtve marad

Vasárnap Ágnessel voltam szentmisén.

A hívek többsége máriapócsi zarándoklaton vett részt László Atya vezetésével.

A szentmisét András Atya celebrálta.

Először hallottam Őt beszélni.

Halkan, elcsukló hangon szólt hozzánk, mégis értettük Őt.

Arca, szemei, mozdulatai hangok helyett közvetítették felénk az Igét.

Emlékképeim jöttek elő egy évvel ezelőtti kórházi lábadozásom időszakából.

Magam is hatalmas erőfeszítések árán tudtam kapcsolatot teremteni környezetemmel.

Írtam, mutogattam, mert a torkomon csak sípoló zörejek jöttek át.

Félelem volt bennem, hogy vajon egész életemben némaságra leszek ítélve?

Hiszen annyi mindent szeretnék mondani az embereknek.

Azután, amikor halkan ugyan, de beszélni kezdtem, egy kórteremben feküdtem Mihály Bácsival, akinek az agyvérzés a beszédközpontot támadta meg.

Ő egyáltalán nem tudott beszélni.

Pártfogásba vettem.

Csodálatos volt, hogy én megértettem, közvetítettem másoknak.

Én lettem az Ő hangja.

Ezek az emlékek ösztönöztek arra, hogy hazatérve lázasan írni kezdtem, véletlenül se merüljön feledésbe egyetlen lényeges gondolatom se.

Igaz, a végeredmény időnként zavarosra sikeredett, de most, amikor már kezdenek letisztulni gondolataim, van időm rendbe tenni, érthetővé „fésülni” az írást.

András Atya vasárnapi miséje nekem erről szólt.

Mert lehetünk némák, Jézussal gondolatban is tudunk kapcsolatot létesíteni, ha fontos, képessé tesz bennünket írással kommunikálni, mozdulatokkal, gesztusokkal.

2008. július 28., hétfő

A gólyák visszatérnek, ugye?

Nem néztem el a naptárat, nem a tavaszvárás motivált.

Délelőtt egy középkorú hölgy csöngetett be hozzánk.

Az erkélyen méltóságteljesen mozgó gólya figura keltette fel az érdeklődését.

Leánya gyermeket vár, mondta, szerette volna őt egy ilyennel meglepni.

Hazaköltözésemkor függesztettem ki ezt a kedves figurát, amely tiszadobi éveim emléke.

Amatőr kertépítő koromban készítettem műhelyemben, egy gyermekjáték alapján.

Mindig csodáltam a házunk melletti villanyoszlopon fészkelő gólyapárt,

Az élet folytonosságát, szülő és gyermek elválaszthatatlanságát jelképezték számomra.

Elmeséltem a kedves hölgynek gólyám készítésének körülményeit, életemben bekövetkezett tragédiámat.

Szomorúan csak annyit ígérhettem, hogy ha talál megfelelő mesterembert, mintaként rendelkezésre bocsátom gólyámat.

Magam is szeretném, ha képességeim visszatérnének még, mint azok a tiszadobi gólyák minden év tavaszán.

2008. július 25., péntek

Lábnyomok

László Atyánál jártam, magammal vittem Ágnest is.

Mivel egy ideje nem találkoztunk, beszámoltam a velem történtekről.

Beszélgetésünk végén egy történetet kaptam Tőle, amelyet megosztok másokkal is:

„Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, miközben életének jelenetei villantak fel előtte az égbolton.

Közben két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva.

A sajátját és az Úrét…

Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a nyomokra.

És ekkor vette észre, hogy az út folxamán sokszor csak egy sor lábnyom volt látható.

Arra is felfigyelt, hogy az életének legkeservesebb szakaszainál fordult elő.

Bántotta a dolog és megkérdezte az Urat:

Uram, Te megígérted, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy követlek Téged, Te mindig velem jársz, életem útjain.

De, íme, a legnyomasztóbb esetekben csak egyetlen sor lábnyom látható.

Nem értem, hogy éppen akkor hagytál egyedül, amikor a leginkább szükségem volt Rád…..

Az Úr így felelt:

Drága gyermekem!

Én szeretlek téged, és sohasem hagynálak el.

A megpróbáltatás idején, amikor csak egy sor lábnyomot látsz- amikor úgy szenvedtél, akkor a karjaimba vettelek és úgy hordoztalak….”

Ma, amikor visszatekintek saját életem nehéz időszakára, én magam is kérdeznék így, a történetből tudom, hogyan vészelhettem át azokat a súlyos napokat.

Köszönöm László Atyának a szép történetet, ismét gazdagabb lettem.

2008. július 23., szerda

Tabula Rasa

otthonteremtésemben oda jutottam, hogy háziorvost választottam, segítségével elkezdem testem- lelkem rendbetételét.

Tiszta lappal indulhatok, másodszor életemben, szinte a nulláról.

Angéla- volt feleségem még próbálkozik ugyan, hogy maradék értékeimtől is megszabadítson, de bármilyen kétségbeejtő is a helyzetem, meg fogom mutatni, talpra tudok állni.

Elkeserítenek próbálkozásai, de nem maradtam egyedül.

Hálát adok Istennek, amiért segít nekem.

Apró kockákból kezdem építeni, de elhatároztam, piramist építek.

2008. július 21., hétfő

Litera- túrák

Előző írásom nem volt más, mint lecsupaszodásom története, amely válásomhoz vezetett.

Eljutottam Istenhez, ma már életem nem egy út a semmiben.

Az úton, amely ide hozott, apostoli vállalásként megfogadtam, hogy megírom történetem- ez befejeződött.

A következő lépés már nehezebb, szeretném minél több emberhez eljuttatni azt, hiszen tanúságtételem akkor nyer értelmet.

Írásom nem öncélú volt.

Másoknak szeretnék segíteni, hogy elkerüljék az én buktatóimat, tragédiámat.

Hiszem, hogy nem csak egy ilyen megpróbáltatás vezethet el bennünket az igaz útra.

Civisek címmel írt naplómban arról szeretnék írni, hogyan sikerül Debrecenben gyökeret vernem.

Leegyszerűsítve:Válásom története után, civissé válásom története következik.

Szeretném minél előbb megismerni, belakni a várost, mint amikor új otthonunkat elfoglalva lakásunkból igazi otthont igyekszünk kialakítani.

Litera-Túrának nevezem a megismerés egy- egy állomását.

Ma, kiindulópontomnak a Reformátun Nagytemplomot választottam.

Nem túristaként látogattam ide, hanem a vasárnapi szentmisén vettem részt Ágnes és édesanyja oldalán.

Római katolikusként sem éreztem magam idegenül.

A város történetét, kultúráját csak innen kiindulva lehet megérteni, megismerni.

Jól éreztem magam.

Azzal a százegynéhány emberrel, akik körülvettek.

Korábban milliók között is magányos voltam, ma éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van segítségem, tartozom valahová, biztonságban vagyok.

Mise után a vasárnap délelőtt kellemes sétával telt.

2008. július 18., péntek

Ami a profilomból kimaradt

Tizenöt évi, a Tiszadobi Gyermekvárosban töltött pedagóguspályát követően május közepén költöztem haza Debrecenbe.

A fő gyökereim soha nem szakadtak meg, most a hajszálgyökerek kialakításán fáradozom.

Örömmel tértem haza, életem jobbra fordulását várom új életemtől.

Jóleső érzés volt, hogy régi postásunk rám ismert, egykori kollégáim, szomszédaim is örömmel fogadtak.

Egyre több, új kapcsolat kezd kialakulni, szeretnék újra teljes értékű sebreceni polgárrá válni.

Szeretem a várost.

Értékei, hagyományai, lehetőségei fontosak számomra.

Legfontosabb teendőmnek tartottam, hogy megkeressem azt a katolikus közösséget, ahol jól érzem magam, elfogadnak, támogatnak.

A Szent Család Templom egyházközségében ilyenre leltem.

Otthon érzem magam.

Még legutóbbi, Kutya Világ címmel írt munkámat rendezem, de már vannak elgondolásaim a további írásra.

Ehhez használom fel blogomat.

Ha kíváncsi vagy rá, időnként olvass bele, írj véleményt róla!

Köszönettel:

Papijoe