2009. július 31., péntek

Reményik Sándor: Sors- váró madár


A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, -
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.
Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.
Félénken kinyujtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, - legalább megsímogatom.
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.
Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani -
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!

Irány Dombrád!


Az imént beszéltem Arankával.
Gond nélkül haladnak, gyönyörű vidéken.
Dombrádhoz közelednek, ott töltik az éjszakát egy kempingben.
Eszembe jut egyik motoros országjárásunk, amikor bepakolt bennünket a Pannónia oldalkocsijába.
Ott mentünk át Cigándra, a pontonhíd túloldalán szalonnát sütöttünk.
Boldog Békeévek!

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Látogatás a sírnál


Arankával tegnap akkor beszéltem, amikor a temetőtől a komp felé siettek.
Gyertyát gyújtottak Anya, Nagymama sírjánál.
Én, most azzal a verssel gondolok Rájuk, ami Apa temetésén hangzott el.
Nyugodjatok Békében!

2009. július 30., csütörtök

Irány Kistárkány


Aranka, az előbb hívott telefonon, a záhonyi Tisza- híd lábától.
Útjukat Kistárkány felé vették.
Isten óvja Őket!

Reményik Sándor: Fekete pille



Fekete pille: örökálom,
Mily könnyű vagy - és mily nehéz!
Úgy ülsz a csukott szempillákon,
Te kapuvédő, bús vitéz,
Mint aki felröppenni kész.
És mégsem röppensz fel soha.
Ahova egyszer telepedtél:
Vaskeményen tapadsz oda,
Elűzhetetlenül keményen,
Pille, te fekete csoda.
Fekete pille: örökálom,
Te őr a csukott kapuban,
Aki mögötted szunnyad mélyen,
Annak már könnyű dolga van,
Neki minden súly súlytalan.
Mint gyermek, lepkét-kergető:
A bölcs utánad úgy szalad,
S te szállsz megfoghatatlanul,
És viszed komor titkodat, -
Míg a vadász szemére szállsz le.
Mert lepkét ejt meg Szép Ilonka
És Szép Ilonkát a Vadász, -
Csak téged, titkos éji pille,
Nem ejt meg senki, semmi láz,
Mert vadból Te leszel vadász.

2009. július 29., szerda

Madarat barátjáról, embert tolláról..


„ Madarat barátjáról, embert tolláról ismerni meg.”
Így szól kifordított közmondásom.
Azért találtam ki, mert tegnap felfedeztem az erkélyünk dzsungelében egy feketerigót.
Nagyon megörültem, mert hiányoznak az engem körülvevő állatkák.
Egész életemben kerestem a barátságukat.
Meg is találtam, meg is őriztem.
Kutyáimat a mai napig látogatom, ugyan így teszek azzal a hófehér galambpárral, akiket Angéláékra hagytam.
Olyan társaim voltak Ők, akikkel beszélgettem, mint egy elmeháborodott.
Talán így vélekedett egy felületes szemlélődő.
Mert, aki ismer, tudja, hogy ez vagyok én.
Mint ahogyan a tollam nyomán megmaradó írásaimból is rám lehet ismerni.
Mások véleménye nem annyira fontos, mint ez a kis feketerigó, akinek vizet, élelmet adok reggelente.
Nézz fel az erkélyemre.
Ha gyönyörű virágok pompáznak, gólya csapkod a szárnyaival, feketerigó röppen fel, tudod, hogy itt élek.

Záhonyi emlékek


Régi képek után kutatva, ez volt, ami legelőször beugrott.
Aranka újra láthatja, én emlékeimből idézem fel.
Gyermekkoromban, szinte minden nyarat itt töltöttünk Nagymamánál.
Édesanyánk halálát követően néhány hónapot itt jártam általános iskolába.
Barátommal, Kajli Józsival a mai napig is tartom a kapcsolatot.
Édesanyja, Hilda Néni, a drága, mintha az anyám lett volna.
Szeretett volna, de apám nem akart hallani sem róla.
Így azután úgy jártam Hozzájuk, mintha Haza mentem volna.
Záhonyról mára nem a temető, ahol édesanyám, Nagymamám, nagybátyám nyugszik, szóval nem ez jut eszembe, hanem az első szerelem, a füzesben tett hatalmas séták, szederszedés, fürdőzéseim a folyóban, életmentésem, hiszen egy fuldokló kislányt sikerült kimentenem.
A Tisza- hídról beugrik egy kép 1968 nyaráról, amikor elcsodálkozva néztük a hídon átvonuló tankokat, a levegőben elhúzó helikoptereket.
Horgász- halászkalandjaim, Pokol Béla Bácsival.
Szánkázásaink a töltésen, vagy vizes kalandjaink a holt- Tiszában.
A vasútnál végzett nyári diákmunkák, amit Józsi barátommal végeztünk.
Jó érzés Záhonyra gondolni.

Tiszamogyorós


Arankával, tegnap esti telefonbeszélgetésünket csak az zavarta meg, hogy nem tudott beszélni.
Elmesélte, hogy a hidegvizes zuhanyozás nem tett jót az egészségének.
Egyébként jól van a csapat,
Tiszamogyoróson, a pontonhíd melletti nomád táborban töltik az éjszakát.
Ma reggel, indulnak tovább Záhony irányába.

Sík Sándor: Szembe a nappal


Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.














Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.
















Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.

Reményik Sándor: Régi nóta


Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,
A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

2009. július 28., kedd

Úton


Folytatjuk utunkat.
Arankáék a vízen, én a neten.
Telefonbeszélgetésünkből tudom, jól vannak.
Tegnap Tivadarnál jártak, az éjszakát Jándon, egy nomádtáborban töltötték.
Minden rendben, bár a tábor túlzottan nomád .

Elmesélte, hogy fáj a karja, mivel egyszemélyes hajóban evez, lassabban halad.
Pont, mint az életben.
A munka itt sem állhat, egy pályázatot a hordó tetején készített el, út közben továbbítja, hogy pénzhez jussanak a gyerekek.
Hirtelen beugrott egy kép a Legyetek jók, ha tudtok című filmből.
Fülöp egy gazdag polgár ablaka alatt kér alamizsnát.
A polgár kihajol:
Csak az van, amit ma ettünk!
Majd leönti a bili tartalmát.
Szóval, ez ma is így működik.
Egyébként én is útra készülök.
Hogy kis Szent Teréz hasonlatával éljek, megnyomtam a lift hívógombját.

kis Szent Teréz

Apró búzaszem

László Atya vasárnapi gondolatai vezettek arra, hogy saját kicsinységemről, lehetőségeimről elmélkedjem.
Újra felmerült kis Szent Teréz neve, így hát utánanéztem:
Louis Martin és Zélie-Marie Guérin kilencedik gyermekeként született. Édesapja szerzetesi pályára készült, ám gyenge latintudása miatt eltanácsolták, így órásmester lett. Édesanyja is szerzetesnek készült, ám végül csipkekészítő lett. A kilenc gyermek közül 5 leány élte túl a gyermekkort: Marie, Pauline, Léonie, Céline és Thérèse. A kis Terézt anyja nem tudta szoptatni, ezért valamivel több mint egy évig Semalléban szoptatósdajkánál nevelkedik. 1876 decemberében az orvos megállapítja, hogy édesanyja mellrákban szenved, operációra már nincs lehetőség. 1877 augusztusában veszíti el Teréz édesanyját. Ekkor 4 éves volt. Az anya halála után novemberben a család a normandiai Lisieux-be költözött, ahol az anya gyógyszerész testvére feleségével és két leányával lakott. Teréz pótmamának nővérét, Pauline-t választja.
1881-ben kezd Teréz a Notre Dame du Pré bencés apátság iskolájába járni. Nyelvtanban és számtanban osztályelső, de a játékoktól távol tartja magát. Leginkább olvasni szeret, főleg lovagregényeket, Jeanne d’Arc történeteit. Mikor Teréz kilenc éves volt, Pauline belépett a lisieux-i kármelita kolostorba. Teréz úgy érezte, másodszor is elveszítette édesanyját. Teréz is követni akarta nővérét, ám ő még túl fiatal volt, nem fogadhatták be a kolostorba. 1883 márciusában Teréz megbetegszik, az orvosok tehetetlenek. A betegszobában az ágy mellett a Mária szobor állt. Május 13-án tetvérei Szűz Máriához fohászkodnak, a betegnek látomása van, melyben Mária rámosolyog. Másnapra a tünetek megszűntek, a beteg meggyógyult.


Teréz a Kármelbe lépése előtt
Betegsége után folytatja az iskolát, elsőáldozásra készül. Lelkesedését jellemzi, hogy március 1-jétől május 7-ig 1949 áldozatot számol össze, amit Jézusért hozott meg. 1884. május 8-án volt elsőáldozó, amit önéletrajzéban így kommentál: „Jézus első csókja lelkemen”.[1] 1886 tavaszán édesapja kiveszi az apátsági iskolából. Ettől kezdve magánórákra jár. 1886 őszén újabb veszteség éri, nővére Marie is kármelita lesz. Léonie pedig a klarisszákhoz lép be, ám alig 2 hónap után hazatér. 1886 karácsonyán életét meghatározó lelki élményt tapasztal. Ettől kezdve már nem aggodalmaskodik, nem érzékenykedik, nem nyafog, nem álmodozik. Kármelita hivatása megerősödik: imádkozni másokért, megmenteni másokat.
1887 márciusában gyilkosság híre borzolja a lakosságot: egyik éjszaka kegyetlenül meggyilkoltak két asszonyt és egy kislányt. A gyilkossággal vádolt Henri Pranzini tagad. A bíróság halálra ítéli. Teréz imádkozni kezd, hogy az ítélet végrehajtása előtt a gyilkos térjen meg, bánja meg bűnét. Jézustól jelet is kér. Pranzini mindvégig ártatlanságát hangoztatja, ám a guillotine mellett az utolsó pillanatban a feszületért nyúl és azt megcsókolja. Teréz még inkább elszánja magát a bűnösökért végzett imádságra, és a kármelita életre.
1887 októberében Teréz újra jelentkezik a kolostor elöljárójánál, aki életkora miatt ezúttal is elutasítja. Édesapjával Bayeux-ba indulnak a püspökhöz, aki nem adja meg a várt engedélyt. Ezután apjával zarándokútra mennek Rómába. Az úton számos pap társaságában Teréz újabb tapasztalattal gazdagodik: a papok is emberek, gyarlók, törékenyek, őértük is imádkoznia kell. Október 20-án az általános kihallgatáson XIII. Leó pápát is megkéri Teréz, hogy engedje őt kolostorba lépni 15 évesen. A pápa válasza: ha a Jó Isten úgy akarja, be fog lépni.[2] Az eset a sajtó érdeklődését is felkelti.
Ettől kezdve diplomáciai lépések sorozata következik, Teréz részéről pedig imádság. Karácsonykor már apáca szeretne lenni. Ám a püspök igenlő válasza csak később érkezik meg. A főnöknő pedig 1888 nagyböjtje után akarja felvenni Terézt a közösségbe.
1888. április 9. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Teréz belép a Lisieux-i Kármelbe.
Fél évvel a jelöltidő után szokás szerint következik a beöltözés. Ám édesapjának betegsége miatt ezt elhalasztják. Végül 1889. január 10-én ölti magára először a rend ruháját. Ettől kezdve leveleit így írja alá: a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér. Feladatai a közösségben a víz, a sör, a kenyértészta előkészítése. Ezenkívül harangoz, felolvas étkezések alatt, imádságot vezet. Közben édesapja súlyos beteg lesz, képzelődik, hallucinál, viselkedése környezetére és saját magára is veszélyessé válik. Caen-be kerül a Jó Pásztor kórházba.
Teréz a noviciátus után 1890. szeptember 8-án teszi le fogadalmát. 18 éves korától új beosztást kap: segédsekrestyés lesz. Ebben az időben ébred fel benne a vágy, hogy a saigoni kármelita kolostorba szeretne menni, hogy mindenkitől elfeledve, elrejtőzve élhessen. 1893. február 20-án nővérét Pauline-t választja meg a közösség perjelnőnek. Ágnes anya a korábbi főnöknőt noviciamesternőnek nevezi ki, Terézt pedig az ő segítőjének.
1893. szeptember 8-án három év noviciátus után kéri a perjelnőt, hogy örökös novícia maradhasson. Ekkortájt kezd el verseket, színdarabokat írni a közösség számára. 21 éves korától nagykorúként már Teréz is böjtölhet. Állandósulnak a torokfájásai, mellkasi fájdalmai.
1894. július 29-én meghal édesapja. 1894. szeptember 14-én hosszas előkészület után Céline nővére is a kármeliták közé lép. Az ő kolostorban készített fényképeiről ismerjük a kolostor életét. Ebben az esztendőben Teréz felfedezi a maga kis útját. Eközben Teréz egyre többet ír. Az 1894-95-ös télen kérésre elkezdi leírni gyermekkori emlékeit.
1896 márciusában a korábbi perjelnőt újraválasztják Teréz nővére helyett. Az új perjelnő Terézt továbbra is a noviciák mellé rendeli. Április 3-án éjjel, majd 4-én is, Teréz vért hány. Ennek ellenére nem kíméli magát. Megkezdődnek Teréz belső megpróbáltatásai, melyek haláláig tartanak, kísértések a hit és remény ellen.
1897 elején egyre többször utal arra, hogy nem lesz hosszú már az élete. Áprilisig nővértársai nem gondolták, hogy súlyos beteg. Állandó gyomorbántalmak, láz, hányások gyötrik, köhögési rohamok kínozzák. Május 18-án mentik fel feladatai alól. Június 2-ától kezdi írni önéletrajzát elöljárói kérésre. Július 8-tól a betegszobába viszik.
1897. szeptember 30-án, 24 évesen halt meg hosszú szenvedés után tuberkulózis következtében.
súcs és a hitvány homokszem között.”[3] Nem adja fel, határozottan tudja, hogy kicsisége ellenére is szent lehet. Ez az időszak az új találmányok időszaka. Rómában Teréz megismerte a liftet, innen jön az ötlet, valami hasonló eszköz kell, ami a magasba viszi: „én is szeretnék egy felvonót találni, hogy Jézusig emelkedjem, mert túlságosan kicsiny vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség meredek lépcsőfokait járjam.”[4]
A Szentírásban a következő mondatot találja: Ha valaki egészen kicsi, jöjjön hozzám! (Péld 9,4) Izajás prófétánál pedig a következő részre lel: Mint ahogy az anya ringatja gyermekét, úgy vigasztallak meg én téged, keblemen hordozlak majd és a térdemen ringatlak téged (Iz 66,13). Ez a két részlet irányt mutat Teréznek.
Ettől kezdve nem akar naggyá válni, hanem minden időben, minden helyen, minden körülmények közt igyekszik azt tenni, amire képes, amit Isten vár tőle. Ez a kis út mindenki számára azt jelenti, hogy saját adottságait, körülményeit felhasználva kell az életszentségre eljutni. Ez az út mindenkinek a saját útja. „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban.”[5]

Reményik Sándor: Szív


Szív - emberszív.
Csakolyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese
S az elhagyatottságé.
Szív - magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.
Szív - figyeld a rendhagyó verését:
Néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriás dobbanás,
A csillagokig fel - -
Azért sem a halál!
Szív - árva szív.
Hogy fogták kétmarokra
Ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És ime mégis, azértis dobog.
Nézd meg ezt a szívet:
Immáron teste sincs.
Csak puszta szív,
Kitépett szív.
De éppen így lett mérhetetlen kincs!
Ha bűne volt:
A testével elmult, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
A szegény szív
S minden vadrózsája megnemesült.
Vedd ma körül áradó szerelemmel
Ezt a szent, szív-alakú szigetet:
Magyar szív az,
Sokat szenvedett szív -:
Az én szívem, a te szíved.

2009. július 27., hétfő

Petőfi Sándor: A Tisza


Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be. S ő a föld legjámborabb folyója.”
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. �
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Tudósítás


Tegnap este okozott némi nehézséget, hogy Arankát felhívjam, mert minduntalan ukrán szolgáltató zavart meg.
Ebből tudtam, hogy jó helyen járnak.
A szatmárcsekei kempingben töltötték az estét.
Elmesélte, hogy napközben a Túr bukónál jártak, amikor Mihályék hajója a vízbe borult.
Nem volt különösebb baj, mert a gyerekek kihalászták a vízbe került teli sörösdobozokat.
Szóval jó hangulatban, szerencsésen élménydúsan folyik a nagy kaland.
Szatmárcsekéről eszembe jutott Kölcsey Ferenc, a kopjafás temető, de legszívesebben a Rókás- dűlő gyönyörű látványát idézem.
A Tisza és Túr találkozásáról Petőfi nálam szebben beszél.

Mosolyogj!

Funny and Hilarious MySpace Comments and Graphics
Funny and Hilarious Comments, Graphics

MySpace Layouts - Photobucket

Hol van Döbrögi?


A tegnap esti szentmise után vetődött fel bennem a kérdés.
Legnagyobb címletű pénzemet, utolsó százforintosomat tettem a Szent Anna Székesegyház perselyébe.
Nem keseredtem el kínomban, inkább a humor munkált bennem.
Libatolvaly Matyink, nevezzük az egyszerűség kedvéért Gordonnak, megérdemelné, hogy a sok kárvallott felvegye Döbrögi jelmezét, haragját, módszerét és Gordonkán húzza el a nótánkat, mindannyiunk gyönyörűségére.
Ha már jól nem élhetünk, legalább kedvünkre mulassunk, mint gyermekkorunkban Fazekas Mihály történetén.
Így kellene megírnunk a Mi történetünket!

Reményik Sándor: Szivárvány


Némethy Titinek
I.
A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Virtuális vízitúra


Nem lehetek Velük, de az internet világában semmi nem lehetetlen.
Telefonon tartom a kapcsolatot velük, minden nap felidézem a helyet, ahol járnak.
Isten óvja Őket útjukon!

Székely Himnusz


Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillag ösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.

Keserves múltunk évezredes balsors,
Tatár-török dúlt, a labanc rabigált.
Jussunk el honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet!
Jussunk el honban, székely magyar földön,
Szabad hazában éljünk boldogan.

Ki tudja, innen merre visz a végzet,
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát, királyunk, itt vár a Te néped,
Székely nemzeted Kárpát-bérceken.

Ős szabadságát elveszti Segesvár,
Mádéfalvára fájón kell tekints.
Földed dús kincsét népek élik s dúlják,
Fiadnak sokszor még kenyere sincs.

Már másfélezer év óta Csaba népe,
Sok vihart élt át, sorsa mostoha.
Külső ellenség, jaj de, gyakran tépte,
Nem értett egyet akkor sem soha.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Mécs László: A királyfi három bánata


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.

Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Szent Anna ünnepén


Este ünnepi szentmisére gyülekezett Debrecen katolikus közössége.
A székesegyház zsúfolásig telt.
A nyári rekonstrukció eredményeként minden ragyogott.
Előkelő vendég érkezett a szószékre:
Tempfli József, nyugalmazott nagyváradi püspököt köszöntötte az egyházmegye.
A kicsorduló könnyek jelezték, haza érkezett.
Az életmű díjas egyházfő, a tőle megszokott szerénységgel, egyszerűséggel mondotta el evangéliumi gondolatait.
A Magyarok Nagyasszonyának édesanyja ünnepén szólt életéről.
Szeretettel beszélt egykori tanáráról, Mécs Lászlóról, akinek költeményei máig sokat jelentenek számára.
Majd egy francia lap, a La Crois cikkírójának gondolatát idézte fel.
Ma, a világnak Elitekre van szüksége:
Elitre, aki azt mond, amit gondol, azt teszi, amit mond.
De a Jóság elitje mellett kitermelődnek a Gonoszság elitjei is.
Nem politizált, mégis érzékeny pontjainkat érintette.
Az ünnepi ceremónia végén lélekben megtisztulva énekeltük együtt a magyar Himnuszt, a Szózatot, a Székely Himnuszt.
Az idős püspök személyében olyan férfiút üdvözölhettünk Debrecenben, amilyen európai polgárrá szeretnénk válni!

2009. július 26., vasárnap

Korzózunk

Debreceni Cívis Korzó

Kóborlásaim


Szeretem a nyakamba kapni a várost.
Sportolni már nem tudok, de amint egy bölcs mondotta: „ A láb mindig kéznél van.”
Kóborlásaim soha nem céltalan ődöngések, egyetlen céljuk, hogy nem akarok kimaradni az életből, szükségem van pozitív feltöltődésre, na és a mozgás igénye sem elhanyagolható.
Így ültem ki szombaton délután a főtér árnyékos padjára és felettébb élveztem a kellemes jazz muzsikát, a nyarat, az életet.
Köröttem hozzám hasonlóak, idősebbek, fiatalok, jóllakottak és hajléktalanok.
Csak a zene, a nyár, az öröm és az örömszerzés volt a fontos.

2009. július 25., szombat

A lányok

Campus Fesztivál




Bár mennyire is szeretnék, nem juthatok el Debrecen nagy nyári fesztiváljára, a Campus Fesztiválra.
A helyi rádióból azonban „ veszem a híreket, képet pedig unokahúgaimtól kaptam, akik tegnap a fesztiválon jártak.
A debreceni nyár színeihez hozzátartozik.
Magam a belépődíj nélküli rendezvényeket keresem, így is gazdag a kínálat.

Szent Annáról jut eszembe


Anna nap előtt utánanéztem, ki is volt Ő?
Eddig csak azt tudtam, hogy sokfelé búcsúkat tartanak a tiszteletére.
Székesegyházunk a nevét viseli, illik többet tudnom Róla.
Hiszen Mária édesanyja, Jézus nagymamája.
Hozzá szólok:
Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.
Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban. Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél."

Szent Kristófot szólítom


5. Tegnap megismertem Szent Kristóf történetét.
6. Ma, Rá gondolok, Őt szólítom, mert Aranka, Tiszadobon, a hagyományos nemzetközi tábor zárása után, holnap a gyermekekkel Tiszabecsre indul, hogy kajakokkal ereszkedjenek le a Tiszán.
7. Nem egyszerű, veszélytelen vállalkozás, elkel Szent Kristóf segítsége.
8.

2009. július 24., péntek

Sík Sándor: Légy csendességben!


Légy csendességben: Isten hogyha hív,
Halkan szólít, mint pásztorhangu síp.
Kelj fel, és indulj engedelmesen,
Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.
Ha futni verne vesszős szenvedély,
Ne gondolj vele: menj és mendegélj.
Ha futva hágy el bárki, meg se nézd:
Csak el ne vétsed a csilingelést.
Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:
Csak az egyenes út az Istené.
Hátad mögött ha mennydörög, se bánd,
Te csak sürögj a hívó síp iránt.
Ha éjbe vész is előtted az út,
Megsimogasd a síró kisfiút,
Ha sívó örvény örvénynek kiált,
Te kikerüld a szepegő csigát.
A hangos ember érőt nem teremt;
Az erőszaknál erősebb a csend.
Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:
Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk.
S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,
Hol elveszik a világ bűneit,
Szelíden lépj a szegezők elé:
A nyírő béres is a Pásztoré.

Belső várkastély


Erdélyi utazásom idején Éva hívta fel a figyelmem Avilai Szent Teréz: Belső Várkastély című művére.
Kíváncsi voltam, mit ír a szeretet szintjéről:
4. Lelki lakás: Szeretet
• Ez a lelki lakás a felső misztikus szint határa, mivel közelebb van Istenhez, az igazi szemlélődés itt jelenik meg, a bűnbe vivő kísértés itt már gyenge.
• Szívbeli vigasztalásnak nevezhetjük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy ajakima folyamán; szóval ezek a mi természetes tehetségünk gyümölcsei. Hasonló érzelmeket tisztán földi dolgok is kiválthatnak, ezek nem kitágítják, hanem összeszorítják a szívet.
• A szellemi örömök kizárólag Istentől erednek s a mi természetünk csupán befogadja őket s úgy élvezi, mint az előbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban. /nyugalom imája/.
• Nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent ami Őt megbánthatná.
• Minél magasabbra jutunk az ima létráján, annál kevesebb a szerepe az értelemnek s annál több az akaraté, vagyis annál inkább közelíti meg az ima a tiszta szeretet cselekedetét. Ajánlatos minden imádkozáskor időt fordítani Isten dicséretére és az elmélkedést az érzelmek felébresztésével befejezni.
• Az értelem és képzelet olyan lelki tehetségek, melyeket csak az Úristen képes megkötni. Az is helytelen, ha szórakozottságunk miatt veszítjük el nyugalmunkat.
• Mit tehetünk mást, mint hogy beismerjük nyomorúságunkat s vágyakozunk ama haza után, ahol senki sem vet meg bennünket.
• A belső zavarnak más-más időben, meg aszerint, hogy milyen az egészségünk, különböző fokai lehetnek. Ügyet se vessünk rá.
• A szívbeli és leki örömök összehasonlítása: Van két medence, mely különbözőképpen telik meg vízzel:
a. Az egyik vize messziről jön, mesterségesen odavezetve boltíves csatornán ? ez a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ugyanis az elmélkedés gyümölcseit mi magunk vezetjük be lelkünkbe azáltal, hogy a teremtett dolgokat értelmünk munkájával elemezzük.
b. A másik medencét helyben táplálja egy forrás s megtölti minden csobogás vagy zaj nélkül, úgy hogy túlárad és patak ömlik ki belőle. A második medence magából a forrásból, Istentől kapja a vizét. Ezt a boldogságot és szellemi örömöt az ember nem úgy érzi mint a földieket - mindent betölt. Ez a víz ugyanis végigfolyik az összes lelki lakásokon és lelki tehetségeken, végül pedig még a testre is átterjed. Istenben kezdődik és bennünk végződik. Midőn ugyanis az a mennyei víz kibuggyan a forrásból, a mi lelkünk kellős közepéből, olyan érzést kelt, mintha bensőnket kitágítaná. Egyúttal kimondhatatlan boldogságot okoz, melegség és tömjénillat hatja át az egész lelket. Itt a lelki tehetségek úgy hiszem még nincsenek Istennel egyesülve, hanem csak meg vannak részegülve s elámulva kérdik, hogy mi történt velük.
• Meg kell tenni tehát először is mindazt, ami az előbbi lelki lakásokban lévő lelkek kötelessége, azonfelül pedig legyen a jelszó: alázatosság! Ezzel az erénnyel férkőz- hetünk legkönnyebben az Úr szívéhez, ha valamit el akarunk érni nála.
• Ezekre a kegyelmekre és szellemi örömökre nem szabad �direktben� törekednünk:
1. Istent önzetlenül kell szeretnünk!
2. Homlokegyenest ellenkezne az alázatossággal, ha ily óriási jutalmat kívánnánk a mi nyomorúságos kis szolgálatainkért.
3. Az igazi előkészület e kegyelmekhez a szenvedések utáni vágyakozás.
A lelki összeszedettség imája:
o A lényege nem valami külsőség, célszerű az egyedüllétet keresve behunyni a szemet.
o A szemlélődésnek ez az épülete, minden emberi munka nélkül épül fel.
o Az érzékek és külső tárgyak, mintha elvesztették volna jogaikat, ellenben a lélek visszaszerzi az övéit, amelyeket régen elvesztett.
o A lélek magába száll, illetve önmaga fölé emelkedik.
Képzeljük úgy, hogy a belső várkastély lakói, az érzékek és a lelki tehetségek elhagyják a várat, az ellenséghez pártolnak, s már régóta annak társaságában csatangolnak odakint. Közben azonban észbekaptak s belátták, hogy így saját vesztüket készítik elő; visszatértek tehát, de mivel megrögzött rossz szokásukká vált a csatangolás, nem tudnak a várban megülni. Azonban nem árulók többé s szégyenkezve ott sereglenek a vár körül. A nagy király aki a várban lakik, látja javulásukat s mivel annyira irgalmas szívű, azt szeretné, hogy térjenek vissza hozzá. De ezt a kegyelmet csak akkor adja meg, ha már készek vagyunk lemondani a világ javairól. Nem úgy értve ezt, mintha azoknak is tényleg le kellene mondaniuk, akiket ebben állásuk megakadályoz, hanem úgy, hogy meg van bennük a lemondás utáni vágy. Az Úr az összeszedettségi ima folytán hívja fel figyelmünket a belső kegyelmekre. Aki tehát ezt a kegyelmet észreveszi önmagán, buzgón dicsőítse Őt, mert e kegyelem megismerése és az érte való hálaadás nagyon jó előkészület a magasabb kegyelmekre.
• Az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.
• Ezen szellemi dolgokban az ér el legtöbbet, aki minél kevesebbet akar tenni önmaga. Van elég más ami hatalmunkban áll, mint Pl: bűnbánati cselekmények, jócselekedetek, imádság.
• A legjobb ha a lélek egészen Isten kezére bízza magát, tegyen vele amint neki tetszik.
• Minél jobban erősködünk semmit gondolni, annál kevésbé sikerül.
• Isten előtt kedvesebb, ha dicsőségét tartjuk szem előtt, ellenben önmagunkról, érdekeinkről, lelki élvezeteinkről és gyönyöreinkről teljesen megfeledkezünk.
• Isten a lelki tehetségeket azért adta nekünk, hogy azokat használjuk, s velük érdemeket szerezzünk; nem indokolt tehát őket szándékosan elaltatni. Ellenkezőleg, hagyjuk őket had tegyék kötelességüket, amíg csak Isten nem jelöl ki számukra mást, magasabbat.
• Mikor érzi az összeszedettségi ima kegyelmét, jól teszi, ha szép csendesen és minden erőlködés nélkül beszünteti az okoskodást és elmélkedést, anélkül azonban, hogy az értelemnek vagy a képzeletnek működését igyekeznék teljesen felfüggeszteni. Sőt nagyon is jó, ha arra gondol, hogy Isten jelenlétében van s megfontolja az Ő mibenlétét.
• A lelki összeszedettség imája lépcsőfok felfelé a sokkal magasabb színtűhöz:
Nyugalom vagy szellemi örömök imája:
• A nyugalom imájában az akarat annyira el van merülve az Istenben, hogy az értelemnek említett nyughatatlansága rendkívül terhére van. Legjobb ha nem törődik vele, hanem magára hagyja s ő maga teljesen beleveti magát Isten karjaiba.
• A nyugalom imájának jellemzői - következményei:
1. Világosan észlelhető a lélekben egy bizonyos kiszélesedés, kitágulás, ez abban nyilvánul meg, hogy a lélek nem lesz oly szűkkeblű Isten szolgálatában, hanem nagylelkűvé válik.
2. Az örök kárhozattól való félelem nem bántja többé, erősen bízik abban, hogy valamikor színről - színre fogja látni Istent. Most úgy érzi, hogy Isten segítségével mindenre képes és sokkal jobban vágyódik az önmegtagadás után, mint azelőtt.
3. Mivel megízlelte Isten kegyelmeit, belátja milyen szemét az, amit a világ nyújt. Napról napra jobban távolodik a világi élvezetektől, erényekben gyarapodik.

Szent Kristófról


A Biblia tanulmányozása mellett nagy figyelmet fordítok a szentek példájának tanulmányozására.
Szent Kristóf napja előtt kíváncsi voltam, ki volt Ő:
Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.
A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:
Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.
Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.
Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.
Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.
Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''
És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.
Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.
Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Sík Sándor: Szabad ember éneke


Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni,
Amilyen szabadon piheg itt e rigó,
Mely a villámhárító hegyére szállt,
És nincsen köze több a földdel,
Mint az a pont,
Melyből karmos kis lába kinő.
Mint ennek a rigónak a rúdon,
Egyetlen pont még közöm a világgal:
Ezen a ponton át
Még hallom a templomi orgonát,
Még érzem a napcsókolta búzatáblák
Langyos-édes illatát,
Még visszavágyom símogatni gyermekarcot,
És bajtárs-kézzel parolázni harc előtt, -
De már nem úgy, mint azelőtt.
Ízes még puha ínyemnek az öröm,
De a fájdalom itthonabb érzi magát nálam.
S ha egyikük megkoppantja kilincsem,
Összetévesztem léptük neszét:
Csak annyit tudok, hogy Te küldted el hozzám
Valamelyik kis mindenesed,
Békességet köszönteni.
Mint valamikor, a tavaszi napokban,
Úgy ég eremben ma is a munka láza,
De amit nem ismertem régen:
Símogató a pihenés.
És amikor ágyamba térek este,
Mosolyogva mondogatom magamban:
De jó,
Hogy ügyefogyott munkánkra nem szorulsz!
Soha még ilyen melegen nem ölelt
Az igaz emberek édessége.
Soha nem éreztem ilyen mámorítónak
Szépség, igazság illatát.
Minden szóban: valami vibrál.
Minden szemből: valami rám néz,
Minden ismertnél emberibb,
És mindennél kimondhatatlanabb.
Imádkozni szeretnék:
De nem jő ajakamra szó.
Gondolni Rólad, okosan:
És gondolatom eláll.
Mégis érzem:
Most minden pillanatom ének.
Ó hallom, hallom velem-pihegését
A Mindenségnek!

2009. július 23., csütörtök

Beszélgetéseim Istennel


Nem a hagyományos értelemben vett imádkozással létesítek kapcsolatot Istennel.
Számomra nem adatott meg a lehetőség, hogy már az „ anyatejjel magamba szívjam” az igényt.
Apám katonatiszt volt, meggyőződéses kommunista.
Atyai nagynéném lopott el tőle néhány éves kisgyermekkorban, Budapesten a Szent Flórián görög katolikus templomban kereszteltek.
Életem 52 éves koromig istentelenül éltem.
Amikor elfogadtam Jézus hívását, meg kellett tanulnom a legalapvetőbb dolgokat is.
Barátaim mutatták meg, mit kell tennem a templomban, hogyan kell keresztet vetnem.
Az imádságot viszont akkor tanultam, amikor édesanyám halála után, néhány hónapig nagymamám pici házában éltünk.
Este, elalvás előtt fennhangon imádkozott Istenhez.
Mi, gyerekek, akkor mosolyogtunk rajta, ma tudom, ez volt a Tőle kapott örökségem.
Debreceni otthonomban kialakítottam egy csendes sarkot, ahol beszélgethetek az Úrral.
Szemben a feszület, a Szent Család képe.
Ebben a milliőben tudom megidézni Istent.
Tulajdonképpen, egész napom Neki szentelem.
Beszélgetésről szóltam.
Megfogalmazom Hozzá intézett kérésem, Neki tett felajánlásom.
Nem mindig szavakkal, inkább jelekkel válaszol.
Érzékenyen figyelek rájuk.
Egy szép gondolat, egy látvány, egy érzés jelzi számomra, hogy Istennek tetszően éltem- e.
Ha nagy szükségét érzem, persze Isten házát keresem, hogy találkozzam Vele.
Amióta megtapasztaltam, hogy Isten nem mondott le rólam, én sem teszem.
Mindent elkövetek magamért, családomért.

Reményik Sándor: Ezt mondja Jézus


"... megkérdék őtet... A feltámadásnak
napján azért ezek közül ki
felesége lészen az?... "
Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én.
S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,
Az egy-ütemben ott dobbanok én.
Bizony mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok.
S akkor nem két-két szívet kötök egybe,
De a szívekből koszorút fonok.
S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül,
S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,
Testetlenül és véghetetlenül.

Mária Magdaléna története


– Meglátjátok, közel az Isten Országa. Ezért mondom nektek, tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot! Hallgassatok szavamra, a puszta prédikátorának szavára.
Így mennydörgött az utcán az erőteljes hang. Aki hallotta, megrendült belé. A prédikátor minden hangjában zengett valami különös, mely a szív mélyéig hatolt.
A verőfényes déli meleg ellenére, mely perzselve áradt a forró, poros útra, borzongás járta át az élet áramától elzárt, csendes kertben pihenő asszonyt. Felkelt, és az alacsony, vastag falhoz lépett, melynek felső része mellvédként szegélyezte a magasan fekvő, súlyos falakon és pilléreken az utcára támaszkodó kertet.
Előrehajolt, és a hang irányába nézett. – Tartsatok bűnbánatot! – hallotta Mária Magdaléna, és e szavak mély benyomást tettek rá.
Elgondolkodva hajlott oldalra szép feje. Alig bírta el dús, szőke, művészien megformált haját. A vállára omló tincseket egy római hajszobrász rendezte el gondosan. A csatok és tűk megcsillantak a buja, porlepte levelek között szikrázó napfényben.
Kezével finoman a kerítés mohával benőtt, szürke köveire támaszkodott. Mária Magdaléna a város egyik legkívánatosabb nőjének számított. Nagyon szép volt, de még inkább okosságáért és csillogó szelleméért csodálták. Ezzel rendkívüli befolyásra tett szert, és a rómaiak között igen kedvelt volt, de Jeruzsálemben éppúgy tisztelet övezte.
Otthonában nagy lakomákat tartott, mint a nagy hetérák egyike, akik az ókorban komoly hatást gyakoroltak a művészetre, politikára és gazdaságra.
Nagy porfelhőbe burkolózva egész csoportnyi ember közeledett, melyből a különös hang megint hallatszott. Zsivajgás és kiabálás vegyült bele, örömujjongás, sőt még éneklést is ki lehetett venni.
János volt, a próféta, aki az Úr Országát hirdette, aki egyre nagyobb hatalomra tett szert az emberek felett, aki a szeretet erejével beszélt, és aki tiszta akaratával meghódította az embereket.
Mária félt tőle. Csendben nagyot sóhajtott. Még fiatal volt, ám ha visszatekintett eddigi életére, a gazdagságra, az élvezetek hajszolására, sivárság meredt vissza rá! Hirtelen belévillant az üresség érzése, és ránehezedett az eltelt évek nyomaszató súlya.
Máriának hatalma volt, és népszerűségnek örvendett az emberek között, mégsem volt boldog. Lelkesedni tudó szelleme valóban nagy élményt keresett, nem mámorító órákat. Sem könnyelmű, sem rossz vagy felszínes nem volt, hanem teljesen betöltötte az a vágy, hogy másokon segíthessen, hogy igaz szeretettel szerethessen. De nem azzal a szeretettel, amit elvártak tőle, mely bepillantást engedett számára a világ romlottságába. Ez – az ő felfogása szerint – nem volt szeretet.
A szeretet, amire vágyott, már nem is létezett a Földön, már csak álom volt, az istenek kiváltsága.
Zúgott a fák lombja, és az alatta elvonuló sokaság moraja hallatszott. Akkor hirtelen megpillantotta maga előtt János porfelhőből előtűnő alakját, akit a Keresztelőnek neveztek. Mélyen ülő, tüzes szemeivel egyenesen Mária arcába nézett fel. Egy pillanatra megállt, és kezét felemelte, mintha üdvözölni akarná Máriát.
Mária rémülten hátralépett. ő, aki máskor annyira magabiztosan viselkedett, nem tudta, mit kellene tennie. A mélyen ülő, tüzes tekintet, egyszerre volt szemrehányó és kérdő.
Megrendülten ment be Mária a kerten keresztül a házba. Feldúltan járkált szobáról szobára, és egyre erősödött benne az elhatározás, hogy hívatja a különös prófétát. Addig nem nyugodott, amíg leghűségesebb szolgálóját meg nem bízta a feladattal.
– Nem fog eljönni – mondta szolgálója. – Csak a tömegnek beszél, és ha házakhoz hívják, nem fogadja el. Nem hagyja, hogy kikérdezzék. ő egészen más, mint a többi prédikátor, úrnőm, és ezért a te meghívásoddal sem fog élni. Egyedül saját akaratát ismeri, olyan, mint a lobogó tűz, emészt és világít egyszerre. Nem fog szívességet tenni egy szép nőnek.
– Tedd, ahogy mondtam! Majd meglátjuk, milyen eredménnyel jársz. Különben pedig nem illik így beszélned. Ki mondta neked, hogy szívességet kérek? Tedd, ahogy parancsoltam!
Haragosan lángoltak Mária szép szemei, és szája köré mély árkokat ásott a keserűség. Hogy egy szolga így beszél vele, ilyen választ merészel neki adni, ez is arról árulkodott, hogy mit gondoltak róla az emberek.
Zenével foglalta le magát. A húrok játékában mindig vigaszra lelt, a legszebb harmónia tisztaságára talált, amire lelke szomjazott. Sem látogatót, sem barátot nem kívánt fogadni. A városba sem ment el, hanem vidéki házában maradt. Ismeretlen nehézség telepedett lelkére, sorsának jóra fordulását remélte. Aggódva várta János válaszát, ami meg is érkezett.
„Aki el szeretne jutni Isten Országába, annak magának kell felé elindulnia.”
Máriát szíven ütötték a szavak.


Sötétség telepedett Jeruzsálemre. A nagyváros égbekiáltó bűnt halmozott magára. Temploma mégis szikrázó drágakőként tündökölt a földi Nap fényében, sokat ígérően, a belső hanyatlásról elterelve a figyelmet. De milyen képet festett a valóságban a szent, a dicső, oly gazdag, hatalmas és erős város! Mint elátkozott hely, fenyegetően magaslott a vár, melyben Heródes Antipász uralkodott szörnyű feleségével, Heródiással.
A gonosz lakozott Heródiás lelkében. Gyakran kínált méreggel teli aranykelyhet áldozatainak, de maga is, mintha a leggyilkosabb méregtől lett volna áthatva, jelenlétében sűrűvé, nehézzé vált a levegő.
A népet, melynek már így is épp elég terhes volt a római iga súlya, még jobban elnyomták. Mint a felfakadt mérges seb, mely környezetében minden egészségeset megfertőz, úgy terjedt Heródes várából a szerencsétlenség.
E fertő közepén zengett fel János fenyegető hangja. Éjjel és nappal!
Heródiást az őrület szélére kergette, míg végül börtönbe záratta a prófétát. Attól félt, hogy János fellázítja a népet Isten földi Országának szakadatlan hirdetésével.
– Én vízzel keresztelek, ő azonban, aki utánam jön, a Szent Szellemmel fog benneteket megkeresztelni – szóltak a Keresztelő szavai.
A nép már a Názáreti csodatételeiről beszélt. Messzi földről érkeztek a legelképesztőbb híresztelések. Heródiás mérge és félelme ezáltal olyan erős gyűlöletté fokozódott, hogy kierőszakolta János halálát.
Heródes azonban félelmében összetört, amiért belegyezett a gyilkosságba, és szörnyű szenvedést hozó betegségbe esett.
A tragikus eseményt követően síri csend ereszkedett a máskor nyüzsgő városra. Vihar süvöltött az ország felett és iszonyatos homoktömeget fújt mindenfelé. Az emberek szívébe félelem költözött.
A templom széles udvarát borító kőlapok elpattantak, miközben tompa moraj hallatszott a föld mélyéből.
Közelgő csapás fenyegetése érződött a levegőben. Az emberek nyugtalanul, riadtan járkáltak, mindenhol csak elégedetlenség és néma, nyomasztó hallgatás honolt. Egyetlen nyíltan kimondott szó sem hangzott el. Az írástudók, az udvari emberek és az ország, ahogy Róma többi nagyjainak a köreiben is, az üres szólamok váltak megszokottá. Mindenki elrejtette valódi arcát, hogy ne lehessen látni, mi játszódik le bensőjében.
Mária Magdaléna is mesterien értette ennek a módját. Amióta azonban megtette az óriási lépést, amióta legyőzte büszkeségét és János elé lépett, hogy meghallgassa Isten Országáról szóló szavait, azóta undorodott ettől a hazug élettől. Mintha a próféta a lelke legmélyéből olvasott volna. Bizonyosan tudta, mitől szenvedett Mária Magdaléna.
A Keresztelő mégis úgy tett, mintha az asszony ott sem lenne. Az emberekhez intézte szavai, senki sem foglalkozott vele. Máskor Mária Magdaléna szinte kellemetlennek, nyomasztónak, sőt sértőnek érezte volna, hogy nem figyelnek fel rá, most szinte jól esett neki. Egészen egyszerű ruhába öltözött, fején is szürke kendőt viselt.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Keresztelő János szabadon beszélt az embereknek. Még késő este elfogták.
A nép azonban, mintha megbabonázták volna, a távolból hallgatta a hangját, amely most a tömlöc mélyéről szólt. János hallgatósága nem mehetett be a vár udvarába. A kapukat szigorúan őrizték. De erre nem is volt szükség, mert szavainak mintha szárnyai nőttek volna, átrepítve őket minden akadályon, hogy elérjenek azokhoz, akik lelkükben megnyíltak befogadásukra. Ezekben a lelkekben pedig néhány óra leforgása alatt leírhatatlan átalakulásokat idéztek elő. Mária Magdalénával is így történt.
Még egyszer lepergett előtte egész addigi élete.
Még soha nem ingott meg igazában. Büszke léptekkel haladt mindig saját útján, mely teherként nehezedett vállára. Mindenbe belesodorta a sors, amit a lelke legmélyén a legszívesebben elkerült volna, legfőképp a nagyvilági emberekkel való folyamatos kapcsolatát.
Egyre nehezebben viselte ennek az életnek az ürességét, és valami értékes kincset keresett, melyet, úgy érezte, valahol elástak. Keresett, de nem tudta, hogy valójában mit. Bárhová vitte az útja, már az első pillanatban ürességgel találkozott, még ha a körülmények a legfényűzőbbek voltak is.
Ezért a bölcsek társaságát kereste, hogy tanuljon tőlük. Gyorsan tanult, de ezeknek a férfiaknak a szavai is halottnak, élettelennek tűntek előtte. Hiába kereste, nem sikerült meglelnie az élet értelmét, mely szellemét pezsgő forrásként felüdítette volna.
Tisztelte ugyan az írástudók tudását, még ha az korlátozott is volt. ő azonban túl akart lépni ezeken a korlátokon.
Asszonyok barátságát is kereste, hogy megtanulja, milyennek kell lennie egy érett női léleknek. Emlékeiben úgy sejlett, mintha már ismert és szeretett volna korábban tiszta életű nőket. Szíve kitárult, amikor erre gondolt.
De náluk is csak újabb csalódások érték. Először azt hitte, hogy önmagát kell okolnia, ám ezután magába zárta forró vágyakozását. Gazdagsága, műveltsége, nagy művészekkel és írástudókkal való kapcsolata révén egyre inkább olyan körnek vált a tagjává, melytől az előkelő nők távol maradtak.
Egy gazdag, római művészhez fűződő szerelme által évekig kapcsolatban állt ezzel a körrel, és amikor a férfi elhagyta, csodálók és barátok vették őt körül, akik túlságosan is készségesnek mutatkoztak, hogy megvigasztalják. Borzalommal gondolt belső vívódásainak és külső diadalának erre az időszakára.
Az ismeretlen boldogság utáni vágyódását eltemették tettei, és sötétség vette körül.
Addig, amíg a világ forgatagában kereste a gyógyírt, nem lett jobb a helyzete. Árván és magányosan ébredt annak tudatára, hogy mindig csak azért keresték, hogy kapjanak tőle valamit: szépségét, vagyonát vagy felpezsdítő társaságát.
Arra vágyott, hogy adhasson. Szeretetéből fakadó odaadással embereken akart segíteni, boldoggá akarta őket tenni, vigaszt szeretettet volna nekik nyújtani, nem pedig játékszerül szolgálni, hogy elüssék vele az időt.
Felkereste a szegényeket. De olyan gyűlölettel, gyanakvással, keserűséggel és értetlenséggel találta magát szembe, hogy megtorpant a könyörületesség határkövénél, és nem merte megtenni a döntő lépést. Röviddel ezután látta János prófétát. Ekkor teljes bizonyossággal tudta:
Ha valaki, akkor egyedül ez az ember tud neked tanáccsal szolgálni, gondolta.
A Keresztelő rövid mondata, ami a hírnök révén jutott el Mária Magdalénához, szabaddá tette benne az utat. A néhány szó lerombolta a földi megkötöttség téves képzetének falait:
„Aki el szeretne jutni Isten Országába, annak magának kell felé elindulnia.”
Már ezzel az egy mondatával mennyit adott Mária Magdalénának, és most Heródiás megölette.
Amit Mária a hír hallatán érzett, az első, valóban mélyen átérzett fájdalom volt.
János halálának órája óta úgy tekintett vissza földi életére, mintha nem is az ő élete lett volna. Úgy érezte, elindult egy másik élet felé, és mindent lerázott, ami teher volt számára.
A próféta szavai napról-napra jobban foglalkoztatták. Isten Országát kereste, mely egyre tisztább fogalomként költözött lelkébe, és összekapcsolódott a Názáretivel, akiről a Keresztelő beszélt.
Olyan embereket keresett, akik meg tudták neki mondani, hol tartózkodik a Názáreti. És arra készült, amit János mondott neki, hogy elinduljon Isten Országa felé.
Ahogy meghozta ezt a döntést, egyszerre könnyűnek és szabadnak érezte magát. Szemébe könnyek szöktek, és a hála forró érzése tört fel benne, átjárva lelke legmélyét. Ilyen lehet, amikor az ember hosszú vándorút után visszatér hazájába, gondolta. Ezt a hasonlatot élénk elméje szülte anélkül, hogy tudatában lett volna: ami lejátszódott benne, valóban hasonló folyamat volt.


Sokáig tartott, amíg megtudta, hol találhatja meg Jézust. Most már semmi sem állhatta útját, fel kellett őt keresnie.
Először gyaloghintóval vitette magát, de amikor megszálltak egy fogadóban, szolgáit hazaküldte. Szolgái csak a fejüket rázták, milyen új kalandot tervelt ki vajon megint? De nem lehetett elítélni őket és a hasonlóan gondolkodó embereket emiatt, hiszen nem tudhatták, mi játszódik le Mária Magdaléna lelkében. Mind csak a legvadregényesebb dolgokat feltételezték róla, egy ilyen mélységesen komoly lépést egészen biztosan nem.
Feltűnő volt, hogy Mária Magdaléna hirtelen minden díszt és pompát visszautasított. Hosszú, szürke ruha borította alakját. Kendője is szürke volt, cipője strapabíró, erős, hosszú gyaloglásra való. Így indult neki boldogan az útnak, amit leírtak neki.
Mint aki most nyerte vissza szabadságát, könnyű léptekkel haladt előre a forró, poros úton. Úgy érezte, repülnek az órák, bensőjében eddig ismeretlen erő ébredt. Mindenről megfeledkezett, ami korábbi, kényelmes életében hatalmas, véghez vihetetlen próbatételnek tűnt volna, annyira erős volt benne a vágy, hogy megtalálja, ami után szelleme szomjazott. Úgy haladt a forró, fáradságos úton, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem csodálkozott ezen, de feltűnt neki, milyen könnyűvé vált. Minden lépéssel közelebb került céljához.
Vajon a Názáreti valóban Isten Országát teremti meg a Földön, ahogy Keresztelő János mondta? Egészen bizonytalan és meglehetősen földhöz ragadt elképzelések születtek erről abban a világban, ahol Mária Magdaléna korábban élt. A legtöbben csak nevettek rajta és képzelődésnek tartották. Mások egy álcázott politikai szervezetet sejtettek mögötte. A becsvágyó emberek pedig egy földi önkényuralomban hittek. Mindenki ésszel felfogható elképzelések lehetetlen keverékét látta benne. Alig volt valaki, aki igazán megértette volna, felfogta volna János világos utalásának értelmét.
Mária Magdaléna úgy érezte, mintha már réges régen többször is átélt volna hasonlót. Minden alkalommal azonban egy fájdalmas–boldogító érzés kerítette hatalmába, amit sem megmagyarázni, sem leírni nem tudott. Hozzászokott, hogy mindent megfigyeljen maga körül és saját magát is. Egy színjáték nézőjeként élte meg magát és környezetét. Néha ő is résztvevőjévé vált a darabnak, de csak ha biztosítva látta a sikert.
Most azonban olyan volt, mint egy gyermek, félt és aggódott. Ahogy elhatalmasodott rajta ez a boldogító fájdalom, mely a honvágy érzésére emlékeztette, eltűnt a büszke, számító, szenvedélyes nő, félénk lett és szégyenlős.
Mélyen gondolataiba merülve haladt egyre messzebbre az úton. Nem törődött a szembejövő katonák seregével, a kereskedők kocsijaival és a koldusokkal sem. Csak a fel-felbukkanó piacokra lett figyelmes, ahol a hírek szerint van egy ház, melyben megfordultak a názáreti próféta tanítványai.
Jelentkeztek a szomjúság és fáradtság első jelei. Egyre lassabban haladt előre, lábai is sajogni kezdtek a fájdalomtól. Az emberek csodálkozva néztek utána, ám ő alig érzékelt ebből valamit.
A táj megszépült körülötte, üde zöldjével köszöntötte a vándort. Csendes, hűvös szél fújt a tenger felől. Mária Magdaléna azonban nem akart megpihenni. Attól tartott, hogy elmulasztja a legalkalmasabb időt. A tenger irányban kisvártatva emberek népes csoportját pillantotta meg. Szemmel láthatóan mind messzi földről érkeztek. Nők, gyerekek és vének, de tetterős férfiak is. Legtöbben zsidók voltak, de akadt közöttük előkelő római is.
Mária Magdalénának mindenekelőtt az tűnt fel, hogy ezek az emberek szorosa összetartoznak. Mintha az egyének személyes kívánságait kioltotta volna az erőteljes, közös boldogság érzése.
Borzongás, finom remegés futott át Márián. Az emberek tele megrázó élményekkel az elmúlt napok csodás eseményeiről meséltek. Egymásnak adták tovább a történeteket, egyesek többet, mások kevesebbet költöttek hozzá, és sokan egészen másként értették, mint ahogy azt nekik elmondták.
Mária Magdaléna fülelt, és enyhe csalódottság lopózott a lelkébe. Az emberek a megrázó élményekbe megint csak belevegyítik saját kis énjüket, hogy így tetszelegjenek. Mindannyiukat egyazon erő rendítette meg, amelynek azonnal tudatára ébredtek, összességében mégsem változtak! De nem akart ítélkezni, először saját magát kellett megvizsgálnia.
A tömeg elvonult mellette, önkéntelenül is állva maradt, nem akarta, hogy az emberár magával ragadja, hiszen még nem tartozott hozzá.
Utolsóként akarta őket követni. De jött egy következő menet. Mintha egy középpontot körülállva vonultak volna az emberek. Lassan ez a csoport is elérte a várakozó nőt.
Néhány fiatal férfi haladt elől. Szép, délceg emberek is voltak közöttük. De feltűnt neki, hogy nyersek és elutasítóak voltak. Mária a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Tetszettek neki a férfiak, mert a tisztaság fényét sugározták. De miért voltak annyira szigorúak? Hol volt a szeretet, amely vigaszt nyújt a kereső lelkeknek?
ők lennének a próféta tanítványai?
Ekkor egy hangot hallott megszólalni, mely jóságosan, de határozottan megrótta őket túlzott szigorúságuk miatt.
– Gondoljatok az órára, amikor a tengernél álltatok, és azt kérdeztétek: Uram, veled mehetünk?
Mária Magdaléna térdre ereszkedett, felemelte kezét, és feltekintett. A férfi, aki ezeket a szavakat mondta, most haladt el előtte.
Annyira egyszerű volt, és mégis egy világnyi szeretet, figyelmeztetés, rendreutasítás volt benne, és mennyi bátorítás a keresőknek.
– Ha ez a férfi ennyire jó, akkor téged sem fog visszautasítani, Mária Magdaléna! – ezt mondta belső hangja. De már el is haladt mellette, mielőtt jelenlétét igazán tudatosíthatta volna. A pillantása azonban mégis találkozott az övével. Mintha villámként hatolt volna át a lelkén. Mintha ezzel a pillantással az egész életén végigtekintett volna. És még valami feltűnt neki, úgy nézett ki, mint egy római, de egy második, sokkal fényesebb arc is kitekintett belőle.
Még mindig az út szélénél térdelt. A követők egy lemaradt csoportja érkezett. Két nő lépett oda hozzá. ők is homlokukon viselték a fényt; csendes békét, gondosságot és jóságot sugároztak.
Barátságosan emelték fel a meghatott nőt, és maguk közé vették. Az erő és felfrissülés hullámai járták át Mária Magdalénát. Ezek a nők mindazzal rendelkeztek, amire ő mindig is annyira vágyott. Szeretetet és tisztaságot sugároztak, és lényük egyszerűsége nemességet kölcsönzött nekik. Mária Magdaléna biztonságban érezte magát.
A természetes megérzés segítségével, melyet Jézus ajándékozott nekik, megsejtették, hogy ennek a nőnek nehéz élete volt. Örömmel szolgáltak neki tanáccsal, nyújtottak neki segítséget.
Mária Magdaléna nem beszélt sokat, nem volt rá képes. Lelke zavarba jött, elszörnyülködött, ha magát ezekhez a nőkhöz hasonlította, és most már tudta, hogy a legértékesebb, a legnagyobb kincs hiányzott belőle, amit egy nő birtokolhat: a Tisztaság.
Szenvedett a gondolattól, hogy Jézus eltaszítja magától. Minél alaposabban figyelte meg a két nő természetét, annál erősebben érezte, hogy elveszett.
Amikor végre elérkeztek egy fogadóba, és Mária Magdalénát elszállásolták egy kicsi, de rendezett szobában, az egyik nő hozott neki ételt. Majd elmentek, és azt tanácsolták, hogy előbb pihenje ki magát. Megígérték, hogy hamarosan felkeresik.
Csak rövid ideig volt képes pihenni. Kiszaladt a házból és sietve elindult az úton. Az este már beköszöntött. Egy szűk, magas falak szegélyezte utcán haladt végig. Egy rácsos kapu előtt állt meg, és belesett a virágzó kertbe. Mintha a kert másik végén álló ház nyitott terméből egy hangot hallott volna, melytől szíve megremegett. Így csak egyvalaki beszél.
Aki egyszer hallotta Isten hangját és lelke megnyílt előtte, az mindig fel fogja ismerni, az nem felejti el soha. Máriával is ez történt. Újra érezte szívében a halk remegést, térde megint össze akart rogyni, és megint érezte, ahogy a boldogság meleg hullámai átjárják bensőjét, amit az értéktelensége miatt érzett keserű fájdalom követett. Mária Magdalénában vihar kelt, mindent elfelejtett; csak vágyakozástól átfűtött szelleme irányította, mely az Úr lába elé igyekezett, ahogy egyszer már térdepelt az Úr Ereje előtt. A szellem emlékezett kérésére és fogadalmára, amiről az ész már mit sem tudott.
Jézus tanítványaival Jerusálembe akart menni a közelgő húsvéti ünnepekre. Simon házában vendégeskedtek és a nyitott teremben ültek, ahonnan kilátás nyílt a kertbe és a piacteret körülvevő házakra. Leszállt az este, a magas fenyők ágai halkan zúgtak. A termet virágok illata járta be.
Jézus nagyon csendes volt. Tanítványai körében ült, és mindannyiuk hangulatába észrevétlen feszültség vegyült, mintha megsejtették volna, hogy az események rossz fordulatot vesznek, amit nem tudnak elhárítani.
Ekkor sietős léptek neszét lehetett hallani, majd az őr hangját. De a terembe belépő nő nem hagyta magát visszatartani. Halk, gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanatban inába száll a bátorsága, és Jézushoz ment. Mélyen meghajolt, és megcsókolta a lábát. A finom fátyol, ami szinte eltakarta, lecsúszott, és arcára aranyszőke hajzuhatag omlott. Nagy szemeiből, melyekkel könyörgőn tekintett az Úrra, szakadatlan csorogtak könnyei. Jézus kissé megfordult és türelmesen, de nagyon komolyan pillantott le rá.
A tanítványok, és különösen a házigazda nem tartották illőnek, hogy ez a nő zavarja őket, és Simon így szólt Jézushoz:
– Tudom, hogy ez a nő egy megátalkodott bűnös! Miért nem zavarod el?
Simon farizeus, vagyis írástudó volt. Jézus szemügyre vette, majd a kör minden tagját végigmérte, és fejét ingatta.
– Hallgasd Simon, amit most mondok neked: Egy hívő embernek két adósa volt, az egyik ötszáz garassal tartozott, a másik ötvennel. Mivel azonban egyiküknek sem volt semmije, mindkettőnek odaajándékozta tartozását.
Látod ezt a nőt? Könnyeivel mosta meg és balzsamozta be lábamat, és Te tettél–e hasonlót? Sok bűne megbocsátatott; mert sok szeretetet adott. Akinek kevés bocsáttatik meg, az nem szeret ennyire.
Mária Magdaléna, bűneid megbocsáttattak. Hited megsegített. Menj békével!
Ekkor Mária Magdaléna felállt és kiment. Úgy érezte, hogy egy nehéz tehertől szabadult meg.
Akik azonban az asztalnál ültek, nagyon elcsodálkoztak, hogy Jézus bűnöket bocsát meg.