Út az Atyához

Az Újszövetség egyöntetűen tanúsítja, hogy Krisztus keresztje és sírba tétele csak a keresztény hit tengelyét képező húsvéti esemény fényében nyeri el jelentőségét. Ezt az eseményt tárgyaló fejezetünknek az „Út az Atyához” címet adtuk, amelyet Jánostól kölcsönöztünk (Jn 16,28). Ha ezt azonban a maga teljességében akarjuk megérteni, János ábrázolása mellé kell állítanunk az esemény egyéb leírásait is: az Atya, a Teremtő, húsvétkor azzal, amit a Fiúval tesz, befejezi művét, a Fiú felemelésével végpontjára juttatja, és kettejük közös Lelkének a világba bocsátásával látható formában a világ elé állítja a Fiú küldetését. A priori a jelenség struktúrájához tartoznak a következő elemek: először is ezt a mindent összefoglaló esemény egyszerre elzárkózik előlünk (minthogy az Atya felé, az örökkévalóságba torkollik), és feltárul előttünk (hogy a hitben felismerhessük az üdvtörténet értelmét); másodszor egyszerre „történelemfelettinek” vagy „történelem előttinek” és történeti eseménynek kell lennie; aztán teológiai szempontból a lehető legbizonyosabb esemény, mégis az, ahogyan elbeszéli és bemutatja témáját, felülmúlja a világi elbeszélés formáját, és ezért teljesen soha meg nem oldható problémákat állít az egzegéták elé, ennek következtében „a történeti analízis és a teológiai értelmezés közötti szüntelen kritikai párbeszédre” késztet. Minthogy azonban a bekövetkezett eseményre vonatkozó hit bizonyossága ennek az eseménynek a kifejezésére többször is kísérletet tett (az egzegézis által kritizálható) e világi-emberi formában, e formák éppen ellentmondásosságukban is rendkívül jelentős teológiai tartalmak hordozói.

Az egyház megalapítása ( 235. old.)

A Feltámadott megjelenései kivétel nélkül küldéssel végződnek. Mária nem tartja vissza őt, hanem testvéreihez megy, és hírt ad nekik, s így megtapasztalja a húsvétot. A beszámolókban nagy hangsúly helyeződik a küldés szempontjára, s azt nagy ünnepélyességgel ábrázolják: Lukácsnál a legkimerítőbben, nála kétszer is küldésbe torkoll az Írásról és Isten országáról szóló nagy tanítás (Lk 24,44 skk; ApCsel 1,3.8); Máténál az Úr minden nép és kor fölötti hatalmánál fogva (vö. Dán 7,14) elküldi tanítványait egész fenségterületére, ellátva őket tanítással és szentséggel (28,18skk); Jánosnál a küldés magának a Fiúnak a szentháromsági küldéséből ered; „Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek titeket” (20,21). Jóllehet sok szempontból már a húsvét előtti időben elő volt készítve az egyház megalapítása – a tanítványok követése és tanulása révén -, a tényleges alapítás mégis csak akkor mehetett végbe, amikor a Feltámadott befejezte művét, s halála és feltámadása révén képes volt belélehelni Lelkét egyházába, amelyet létrehozni szándékozott. Jézus alapító szavai és az apostolok önértelemzése alapján egyértelmű, hogy az egyház kezdettől hierarchikus jellegű volt. Péter hivatallal történő megbízása, amelyről János számol be (s amelyet Máté egy korábbi időpontra helyez), megalapozza Péter primátusát, amelyet Pál is elismer (Pétert mindig Kéfásnak nevezi).
Egzisztencia a húsvéti misztériumban ( 242. old.)

Az egyház megalapítása nem öncélú. Ez éppen abból a dialektikából tűnik ki, amelybe a negyedik evangélium ekkléziológiája torkollik: ez az ekklézilógia nyitott a világ felé, ahová a Mindenható semmiféle határt nem szabva küldi tanítványait (Mt 28). Nem az egyház, hanem az egész világ engesztelődött ki Istennel Krisztus keresztje és feltámadása által (Kol 1,19 sk). A már végbement kiengesztelődésnek mégis szüksége van az egyháznak a kiengesztelődés érdekében végzett szolgálatára, amely Pál szerint a Krisztustól kapott küldetés értelme. „Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket: engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20). A kiengesztelődés szolgálata azonban nem (gyengeség miatti) könyörgés, hanem a teljes egzisztencia latba vetése, el egészen addig, hogy a keresztény „vérét ontja áldozatul” (fi. 2,17; Tim 4,6).

E fejezetnek az azonban már nem feladata, hogy minderről részletesen beszéljen. A következőkben csak a húsvéti misztérium nagy szoterológiai szempontjait érintjük: a teljes teremtés kiengesztelődik Istennel, a Közvetítő felemeltetik minden kozmikus és történelmi hatalom fölé, mivel ő az Atya teremtésének „örököse” (Zsid 1,2), beteljesedik benne az egykor Izraellel kötött szövetség, s ezáltal teljességre jut benne az isteni igazságosság: Krisztus – mint Isten és mint ember – a maga tökéletes mivoltában megtestesült, s ezért új és örök a szövetség. Aki őbenne él, mivel hitben átadja egzisztenciáját (Gal 2,19-20), az részese ennek az isteni igazságosságnak, s annak a békének amely ebben az igazságosságban uralkodik Isten és világa között.