Nagypénteki megtisztulás

Nem lehet, hogy a balsorsunk, ami oly régen tép, mi magunk vagyunk?
MNO. 2010. április 2. 00:00

Balavány György

A hit felülről való ajándék; hogy ki, mikor, hogyan kapja meg, s kicsoda kapja egyáltalán, felette nagy
titok. Aki azt hiszi, hogy meg tud újítani egy országot erkölcsileg, biztosan őrült.
Ám aki úgy véli, nem kell tenni semmit az erkölcsi megújulásért, felelőtlen gazember.

Most nem a tagadhatatlan kisebbségi bűnözésről fogok szólni, nem is arról, hogy származástól és vagyoni helyzettől függetlenül sokasodnak a trafik-, benzinkút- és bankrablók, a zsebtolvajok, az utcai garázdák, a maffiózók és a pszichopata gyerekgyilkosok; arról is máskor inkább, hogy a politikai bűnözésnek micsoda csimborasszója a mai közélet, vagyis hagynám az ünnepen e ronda, dagadt ruhát másra. Arról szólnék, hogy mi van mivélünk, akik nem vagyunk falánk zsebű politikusok, sem faluszélen sunnyogó megélhetésiek; akik a legegyszerűbb maroklőfegyvert sem tudnánk üzembe helyezni, s vért csak akkor látunk, amikor adunk. A hétköznapi jóemberek erkölcsi állapotáról fogok szólni.

Előrebocsátom: a vezetők felelőssége egy ország erkölcsi állapotáért óriási. Ha számolnak vele, ha nem, példányképei a közösségnek. Amennyiben minden napszakban hazudnak, s lebukás esetén nem kérnek bocsánatot, azzal azt üzenik: hazudni nem bűn. Ha lesz elszámoltatás, az tehát morálisan jó, mert azt jelzi, hogy nem lehet a közt csak úgy félrevezetni, a nép vagyonát, sőt egy egész országot hűtlenül kezelni. A vezetők elszámoltatása jó, de nem elég az erkölcsi megújuláshoz. Ha lesz új kormány, az is jó, ám úgyszintén nem elég. Aki azt képzeli, néhány hét múlva jönnek az igazság nemes szívű bajnokai, akik megszabadítják a sötét ármánytól, s régi dicsőségébe visszaállítják a szent hazát, elképesztő tévedésben van. Én is remélem, hogy az új vezetők becsületesebbek lesznek. De azért nem a mennyei angyaloknak lesz jelentős többségük a parlamentben, „csak” a Fidesznek. Most tehát mirólunk van szó. Miért van fölöttünk a béka morálisan?

Szoktunk mutogatni mindenfelé, a politikusokra, a történelmünkre. Ó, a történelmünk fantasztikus bűnbak! Persze, mázlistáknak nem vagyunk mondhatók. Nekünk kevés közösségi sikerélmény jutott, a szabadságharcainkba bele szoktunk halni. Vaskoloncként húzzuk magunk után negyven év diktatúráját meg húszévnyi rendszerváltozási kísérletet, amiből tizenkettő a diktatúra működtetőinek uralmával telt. Akkoriban, ha tiltakozgattunk, jött a hatalom, összevert és elvonszolt az utcáról. Ekkoriban, ha tiltakozgatunk, jön a hatalom, összever és elvonszol az utcáról. (A kétkedőknek annyit felelnék: 2006 ősze.)
De tán soha nem is tudtunk igazán összefogni. Ha négy-öt magyar összehajol, rövidesen anyázni kezdik egymást. És erre szoktuk mondani, hogy
Gyurcsány miatt van, Hagyó miatt van, Kádár János miatt van, a Habsburgok miatt van, Szolimán miatt, sőt Batu kán miatt van; a német front miatt, az orosz front miatt, az időjárási front miatt. Hát ezt kellene abbahagyni, kilépni az áldozat szerepéből. Szélsodorta falevelek lennénk, önálló akarat és felelősség nélkül? „Balsors, akit régen tép” – énekeljük könnyesen, önsajnálatban is világelsők. Nem lehet, hogy a balsorsunk, ami oly régen tép, mi magunk vagyunk?

Folyton megszállnak minket? Így van. Megszállottak vagyunk, főként a közöny, az önzés megszállottai. Van néhány szentünk és hősünk, akiknek szobrot állítunk. Néha kimegyünk az utcára ordítani. De mégiscsak el lehetett hurcolni tőlünk a zsidókat, ahogy a svábokat is, meg a földjükről a parasztokat, a Lipótmezőről az elmebetegeket, a Svábhegyről az asztmás gyermekeket. Rázzuk az öklünket, mert olcsóbb a szlovák tej, mint a magyar – de azért megvesszük az olcsóbb szlovák tejet. Mondjak valamit? Ezért olcsóbb. Aggódunk a munkahelyünkért, de azért a céges telefonon intézzük a magánügyeinket. Szidjuk a multikat, de a hipermarketben intézzük a hétvégi bevásárlást. Morgunk, hogy mennyi mocsok megy a tévében, miközben mohó szemekkel faljuk a tévémocskot. Világelsők vagyunk alkoholizmusban; persze, azért iszszuk bambára magunkat a családi perselyből, mert nekünk milyen rossz. Vezetünk a családon belüli, a családon kívüli és a család elleni erőszakban. Évente városnyi magzatot gyilkolunk meg az anyaméhben. És akkor mi vagyunk a keresztény nemzet, Mária országa? Egyre pogányabbak vagyunk, az a helyzet. Szaladgálunk csodatáltosok, hiperguruk, agyament próféták után, leborulunk az ég csillagserege előtt, a nap, a hold, a föld vagy a nagymama stelázsija előtt, tökmindegy – csak a teremtőnkre ne kelljen gondolnunk, aki előtt számot adunk egyszer. Ha gondolunk is rá, többnyire csak úgy, mint aki adjon ezt, adjon azt, de rögtön; ha nem, akkor nem is jó az Isten. De az Isten azt feleli erre: „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az Ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját ti előletek, és nem hallgatott meg” (Ézs 59:1-2).

De nekünk aztán mondhatja. A legtöbb magyar lakásban a Biblia a polcon porosodik, és a húsvét csupán a locsolásról, a piros tojásról, a playboynyusziról, a sonkáról és a bilagitról szól. A bibliai etikát – ami Európát Európává, az embert emberré, a magyart magyarrá tenné – nyomokban tartalmazza az életünk, mint földimogyorót a Boci csoki. S mert elhagytuk az Istent, legföljebb korrekt, üzleties kapcsolatokra futja, szeretetre nem. Sok mai házasság az adok-kapok elvén működik: belefeccöltem ennyi törődést, gondoskodást, ugyanannyival jön a másik; ha nem, akkor tiltakozom, s már válok is, és persze áldozatnak tartom magam, a másikat meg bűnösnek. Ez az énközpontú etika. Aki csak önmagát sajnálja, az csak önmagát szereti.
A Biblia arra tanít, hogy a szeretetben az ember magát adja a másiknak, és ez jó. Hogy az egyetlen társunk iránti hűség nem rabság, hanem öröm. Hogy igazat mondani mindig érdemes. Hogy a munkás méltó a bérére. A Biblia nem áldozatmentalitásra, hanem szeretetre és felelősségre nevel. A gyerekeinknek sürgősen meg kellene tanítanunk, hogy az erőseknek sem a nagyszünetben, sem a gazdasági életben nem kell eltaposni a gyengéket. S hogy nem lopni, sőt átvállalni a szükséget a szegénytől, ez nem idegesítő parancsolat, hanem klassz dolog, amitől nyugodtabban alszik az ember.

Az igazat megvallva: néha magam is csúnyákat beszélek, és még csúnyábbakat gondolok, testvéreim. Attól tartok, ha tetteim és mulasztásaim szerint kapnám végül az ítéletet, mennék a levesbe, az összes latorral együtt. Egyetlen reményem, hogy valami történt velem is nagypénteken – mikor az egyetlen igazi áldozat utolsót vonaglott a keresztfán, és feje a mellkasára bukott. Az történt, hogy kiengesztelte értem az Istent. Nem azért jutok a mennybe, mert rendesebb vagyok, mint Tóta W. Árpád, hanem mert Jézus magára vette a nekem járó ítéletet. „Halálra adatott a bűneinkért, és feltámadott a megigazulásunkért” (Róma 4, 25.). Nem azért halt meg, hogy tovább sajnáljuk magunkat, hanem hogy üdvösségünk legyen, és tudjunk örülni ennek. És ne szűkölve, keservesen, hanem hálás örömmel törekedjünk a jóra, és kerüljük a bűnt. És ha mégis elbuktunk, azt őszintén megbánjuk, és legyen erőnk az újrakezdéshez. Magyarország morális megújulása úgy lenne lehetséges, ha mindenki megtérne Jézus Krisztushoz.

Ami nem fog menni.
Mert a hitet nem lehet előírni, se belenevelni, se belepofozni senkibe. A hit felülről való ajándék; hogy ki, mikor, hogyan kapja meg, s kicsoda kapja egyáltalán, felette nagy titok. Aki azt hiszi, hogy meg tud újítani egy országot erkölcsileg, biztosan őrült. Ám aki úgy véli, nem kell tenni semmit az erkölcsi megújulásért, felelőtlen gazember. Paradox dolog ez: tökéletesen megvalósítani lehetetlen, de amennyire megadatik, törekedni kell rá. S közben kicsit minden jobb lesz, de tényleg. Ez a helyzet, vagyis ámen, ahogy a héber mondja.