Talán így írható le szemléletesen lelkiállapotom.
Így élem mindennapjaimat, amióta találkoztam az élő Istennel.
Nyugtalanul keresem az alkalmat az újabb találkozásra.
Első, tragikus találkozásunk után békés találkozóra vágyom, minden nap.
Ezért kelek útra időnként, ezért vállalkoztam a csíksomlyói zarándokútra.
Ott, fent a Hármashalom oltárnál aztán újra megéreztem a jelenlétét.
Csaba Testvér szavai csak megerősítették ezt az érzést.
Megfeledkeztem tehetetlen nyomorúságomról.
Amikor a félmilliós tömeggel együtt imádkoztam, tudom, meghallották szavaim Jézus és Mária a Boldogságos Szűz.
Aztán, a tömeggel megindultam a hegyről.
Az esőtől felázott talaj olyan csúszóssá vált, akár a jég.
Óvatosan lépdeltem, lábaim már reszkettek a fáradtságtól, erőtlenségtől.
Már csak húsz méter választott el az aljától.
Galolei jutott eszembe, mert megindult velem a világ.
A hátralévő távolságot a hátamon sárdeszkázva tettem meg.
A körülvevő tömeg sajnálkozott, én boldog voltam.
Semmi bajom és csodás élményben volt részem.
Úgy éreztem magam, mint amikor a székely fiú otthoni látogatásáról vissza indul a messzi nagyvárosba.
Kicsit fáj, de a boldogság, szeretteinek emléke kárpótolja mindenért.
Amikor találkoztam a csoportommal, többen sajnálkozásuknak adtak hangot.
Többen felajánlották, megtakarítják sáros kabátomat.
Én csak mosolyogtam:
A harcos számára a sebhely nem szégyen, inkább dicsőség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése