Elmélkedés egy szívdobbanásról

Egészséges, „ jószívű” ember számára természetes, hogy dobog a szíve.
Nem vesz róla tudomást.
Csak vészhelyzetben figyel fel rá, vagy amikor valami nagyon megrázza, megérinti.
Így vagyok ezzel magam is.
Egykori bajtársam, Albert Györgyi írta egyik könyvében, hogy egy ember számára naponta 17 érintésre van szüksége.
Számomra ma már ezek az érintések megfelelnek az érzésnek:
Isten velem van!
Jelenlétét érzem közösségeimben, a Szent Családban, vagy ferences közösségemben .
Itt dobban meg a szívem, ami tudatomban is megjelenik.
Éreztem Csíksomlyón, amikor százezres tömeg mondta fennhangon:
Miatyánk, aki a mennyekben vagy…
Megdobbant a szívem, amikor vasárnap, az Úr Napján Debrecenben a Szent István Templomban felpillantottam az oltárképre.
Szent István, Jézus és Mária mellett Szent Ferenc nézett vissza rám.
A szívdobbanás azt jelezte: Jó helyen vagy!
Vigyázunk rád, bízz Bennünk!
Tudatosan keresni kezdtem az alkalmat, hogy érezzem a szívdobbanást .
Nem 17 érintésben, hanem szívdobbanások végtelen sorában.