kánikulára jégesővel kísért vihar érkezett.
A levegő felfrissült, Fullasztó bátran indultam el ma reggel a Csapó utcai virágpiacra.
A színház melletti utca kapualjánál öreg bácsika tartotta elém sapkáját.
Rendezett külsejű öregúr volt.
Összeszorult a szívem, mert napok óta a szegénység gondolata foglalkoztat.
Nyugdíjfizetés után vagyok, nem saját nyomorúságom késztet, hogy a szegénységre gondoljak.
Talán a közeli Szent Antal napja teszi?
Amióta az aktív foglalkoztatottak táborából kiestem, magam keveset tudok adni, inkább azon töröm magam, hogy másoknak vigaszt adjak, lehetőségeket, kapcsolatokat szerezzek.
Nem vagyok sem szociológus, még inkább nem politikus.
Csak egy érzékeny szegény ember.
Ezért választottam védőszentemnek Páduai Szent Antalt.
Személyes családi tapasztalatom miatt sokáig irtóztam a szegénység gondolatától is.
Minden gondolkodó másképpen fogalmazza meg, mi is a szegénység.
Számomra ma ez az éhezéssel azonos.
Elfogadtam, hogy semmim nincs, amit elvehetnének tőlem.
Van, ahol álomra hajthatom a fejem, van mit egyek.
Ha az csak egy falat kenyér, megelégszem vele.
Azt írtam: egy falat kenyér.
Ha valakit ehhez hasonlítok, azt értem alatta, szelíd, békés, életre való.
Csodás a magyar nyelv, amelyben a kenyér és az élet egymás szinonímái.
A kenyérről csak szeretettel szólunk.
Fülembe csengenek Placid Atya szavai, amikor elmesélte, egy falat kenyérrel, néhány szem szőlővel mekkora lelki erőt tudott adni rabtársainak a Gulágon.
Jézus testét és vérét jelentette a számkivetetteknek.
Vagy arra gondolok, hogy Böjte Csaba Atya otthonaiban hogyan bánnak a gyerekek a kenyérrel.
Az étkezés befejeztével összegyűjtik a maradékot, no nem azért, hogy szemétbe dobják, hanem félre tegyék.
Mert kincs, szent dolog.
Idehaza ezt már sokan nem így gondolják.
Kenyéren és vizen élni, nyomorgást jelent, vagy önsanyargató fogyókúrát.
Ha egy falat kenyér visszanyeri valódi értékét, szegénységünk gazdagságunk forrásává válhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése