Az év leghosszabb napján

Nem indultam útnak, hogy a Múzeumok Éjszakáján üssem el időmet.
Nem engedhetem meg magamnak.
Igényem lenne rá, pénzem nincs.
Csodálatos a technika.
Megtehetem, hogy szobámban ülve múzeumokat látogassak.
Könyvet is csak ritkán veszek, újságot nem járatok, internetes online oldalakat olvasok.
Innen szereztem tudomást a Kölcsey Művelődési Központ sajtófotó kiállításáról.
Benne, A 100 Legszegényebb magyar fotósorozatról.
A 168 Óra tudósításában olvasom:
kilencvenes évek elején Göncz Árpád frissen megválasztott köztársasági elnököt díszvendégnek hívták meg egy – akkor még békés hangulatú – romagyűlésre. Az államfő nyúlfarknyi beszédet tartott. A terembe jövet – mondta – lába elé került egy fémtízes. A „szerencsepénzt” elvből fölveszi. Most is így tett, de az asztalon hagyja: „Nektek nagyobb szükségetek lesz rá.”

Telitalálat volt. Nem mintha a „bevétel oldalon” a roma–magyar társadalom (s a nem roma szegénység) ne tudna elszámolni semmit. De a kiadási oldal, a veszteség akkor is nagy volt. A kilencvenes évek elején már leálltak a hétvégi „fekete vonatok”, sorra alakultak szállodává, bárrá, „bontási anyaggá” a munkásszállók. „Ütemezetten” zajlott a veszteséges ágazatok leépítése, és százezerszám menekültek rokkantnyugdíjba a vesztesek.


A politika középpontjából az első évek után sorra kikerültek azok a legendás értelmiségi szereplők, akik a szegénygondozást rendszerváltó célnak tekintették. (A szetás Solt Ottilia, Havas Gábor, Iványi Gábor lelkész.)

– A szegénység ma nem „politikai ügy” – állítja a Kurt Lewin alapítvány munkatársa, a 100 legszegényebb szerkesztője, Illés Márton. – Jellemző, hogy „mindkét oldaltól” kaptunk médiatámogatást.

Még szép – állítjuk mi.

– Én már akkor is azokért az értelmiség felől érkezett politikusokért lelkesedtem, amikor a közügyek érdekelni kezdtek, akiket a rendszerváltás után foglalkoztatott a szegények sorsa is – mondja Hajós András, az ötletgazda. – Amikor a gondolat (A 100 leggazdagabbat lapozva) megszületett, én is bizonytalan lettem. A médiapolitika a szegénységet is olcsó kampánytémává züllesztette.

Amikor a „projekttel” (az „ellenkötet” écájával) előállt, értelmiségi barátai fejcsóválva fogadták.

– Hú, ez durva – mondták. – Ki adja hozzá majd az arcát? Ki az a 100 „legszegényebb”?

Csak a Kurt Lewin Alapítványt érdekelte az ügy. A szerkesztők s az interjúkészítő újságírók érdeme, hogy a riportalanyokat meggyőzték: nem mutogatni akarják majd őket. Sikerült megértetni velük, hogy magányosnak, politikai menekültnek, „testárusnak”, látássérültnek, kilakoltatottnak, családtalannak lenni nem szégyen.

A besorolás persze önkényes. Egyik baj vonzza a másikat. A szegénységnek ezer arca van.
– De az emberek szeretnek az életükről beszélni – állítja Romhányi Tamás újságíró, az egyik interjúkészítő. – Túl gyakran végül is nem kérdezik meg őket. A legszomorúbb történetek rendhagyóak. Ellentmondanak minden logikának.


Néha lát villamost

Szücs Péter fellázadt. A szöghajú, acélos tekintetű, makacs férfi negyvenévesen kényszerült kerekes székbe. Ez mégsem szegte kedvét. Pesten kültelki kis lakása, két munkahelye, nagy társasága volt. De a kilencvenes évek közepén az édesanyja Edelényből írt: megöregedett, nem bírja egyedül, költözzenek haza. A férfi és az asszony eladta a lakását, vett egy házat Edelényben.

Csapdába kerültek. Borsodban Szücs Pétert nem várta senki, semmi. Se munkahely, se társaság. Az életéből csak a rokkantnyugdíja maradt. Az ingatlanpiaci árak megváltoztak. Borsodban egy falusi ház nulla forintot ért. Edelényből mozdulni sem lehetett. Ötödike volt a döntés napja. Akkor osztják a nyugdíjat az OTP-ben. Egy darabig üldögélt, nézelődött, majd fogta magát, s kerekes kocsiján behajtott a huszonkét kilométerre levő Miskolcra. Azóta ott hajléktalan. Van egy mobilja, néha feltölti, de sosem veszi fel. Nincs mit mondania. Az asszony néha mégis hívja, és a csörgésből tudja, Péter él.

Hogy miért jobb Miskolcon?

– Mert ott lát néha villamost – mondja Romhányi Tamás.

De vannak szívderítőbb történetek is. Az életösztönről szólnak. Szintén egy borsodi kis falu „kitörési pontja” a „kalandozások” kora. Amikor véget ért a környéken minden, és az utolsó munkahely, a Szerencsi Cukorgyár is bezárt, az apró Legyesbényéről ötven, nagymamakorú néni s koros úr kelt útra. Korábban még a Balatont sem látták, Budapestnél távolabb nem merészkedtek. Idegen nyelvet nem beszéltek. Most nyakukba vették Európát. Hitelesíthető szakmunkásképzettségük nem volt, de az első kettőnek erőt adott, hogy egy kupéban utazhatott a szomszédasszonnyal. Meg sem álltak Angliáig. És Bénye népe szétszóródott a világban: többtucatnyian dolgoznak Németországtól Hollandiáig. A legalacsonyabban kvalifikált munkát is elvállalják. A segélynél biztosabb.

Akadnak nyomasztóbb vidéki életképek. Egyes falvakban tucatszám állnak a roncsautók. A segélyezett fillérekből vásárol kocsit, nem íratja át, a forgalmit ki sem váltja. Húsz kilométeres körzetben hajt fel s alá, az első gyújtáshibáig. Ha a gép elromlik, a szerviz sem éri meg. Akadnak porták Magyarországon, ahol négy-öt rozsdás kasztni díszeleg.

A szegénységnek tragikusabb arca is van. Illés Márton szerkesztő mondja: kevesen tudják, hogy Magyarországon évente négyezer ember veszíti el a látását, öröklött adottságok, kezeletlen cukorbetegség miatt. Az egyik riportkészítő találkozott a neves labdarúgóval, aki fél Európát beutazta, színes életet élt. Pályafutása után hűtőgépgyárban dolgozott, benzinkutas volt. De egyszer „elsötétült a nap”. Az élet „három lépés a konyha, öt az illemhely” dimenzióra szűkült. Teát forralni próbatétel, mert megégetheti az ujját.

Stoppolni mennek

Egyetlen csoport vállalta nehezen az arcát (és a nevét). Kempf Zita interjúalanyai a kötetben szemérmesen csak „testárusokként” szerepelnek. Mert bár a vállalkozói igazolványt is ki lehet már váltani (nem teszik), türelmi zónát is kijelöltek, a környezet ritkán tudja, ki miből is él. Ahogy a riporter meséli: néha az élettárs sem. „Vendéglátós vagyok.” A riportalanyok jó része nem is nevezi néven „azt a dolgot”. Azt mondják: „Stoppolni megyek.” A történetek egyetlen felfénylő mozzanata: mindenki bízik a jövőben. „Ha pénzem lesz, abbahagyom, férjhez megyek, babát szülök, boldog családban élek.” Öt év múlva a riporter ismer rájuk. Mert ez a „szakma” – furcsa módon – kortalanul űzhető.

Magyarországon nincs többé kiskorú, állami gondozott lányanyákat befogadó menhely. Pedig létezett. Roszík Gábor evangélikus lelkész működtette Gödöllőn. Roszík ritka kivétel. A kilencvenes évek elején morálisan sértetlenül került ki a politikai húsdarálóból. Az otthont akkor hozta létre. Mára – a „részletes állami szabályozás” következtében (működési engedély, szabvány, létszámkvóta) – ez a menedék megszűnt. A kisbabákat pár hét után állami gondozásba veszik.

Hajós Andrást a látássérültek drámája érintette a legmélyebben.

– Erre érzékenyebb vagyok, mert nekem is volt gyerekkori szemműtétem. Világéletemben hatalmas SZTK-szemüvegben jártam, csúfoltak. De mindegy is, mire vagyunk a legfogékonyabbak.

A szerkesztők szerint a múlthoz képest az a legszomorúbb „fejlemény”, hogy a tradicionális értelmiségi szerep visszaszorult. Korunk hőse már nem az író, a tudós, a tanár, a publicista, a filmes. A modern médiahős a „celeb”. Hajós is ebben a médiavilágban él. A celebvilág még elfogadható, amíg a közszolidaritás árubemutatóvá nem silányul. Nyomasztó, amikor a modern „hős” karácsony este megjelenik a leukémiás gyerekek között, hogy a kamerák kereszttüzében bájologva puszit, csokit (és „új, sikeres cédét is”) kínáljon.

A hazai közvélemény hajlamos az öncsalásra: „A szegény maga felelős a sorsáért.” Mert lusta, iszik és játékgépezik...

A pillanat

A szerkesztők ebben „természetes lélektani hárító reakciót” látnak. De most valami változott. Csak sejthető oka van. A válság. A félelem, amely senkit nem kímél. A riportok készítői szerint a bajban összetartóbb, szolidárisabb a magyar társadalom is. A szegénység legdrámaibb dimenziója ugyanis nem maga „a sors”, hanem a baljós pillanat. A katasztrófa perce. Az elszegényedés. Amikor az első segélyt hozzák. A lecsúszás. És a félelem, amely lopakodva mára a középosztályt is elérte.
Ezért is érdekes kezdeményezés, hogy elkészítsék a 100 Legszegényebb Magyar fotóalbumának elkészítése.
Talán segít az egyszerű ember és vezetőink szociális érzékenységének emelésében.
Ez indította be az agyam.
Demokráciában élünk.?
A többség által megválasztott vezetők vezetnek.
A ferences Világi Rendben is vannak vezetők, miniszterek.
Ők legszívesebben azt a titulust használják, hogy a Közösség Szolgája.
Nem álszerénységből, őszinte alázatból teszik.
Mert a feladatban nem hatalmat, inkább szolgálatot látnak.
Javaslom, minisztereink, a köz szolgálatát vállalók ne vagyonnyilatkozatot, szegénységi fogadalmat tegyenek!