Bálványaink

Keveset utazom, ezért aztán útjaim során tágra nyitom a szemem.
Erdélyben járva, Kőrösfő vidékén figyeltem fel a Cigodának is titulált gusztustalan építményre.
Utánanéztem eredetüknek.
A cikket blogomba emeltem.
Most erről elmélkedem.
Na de nem kell messzire mennünk.
Még a határt sem kell átlépnünk, elég felszállni egy tömegközlekedési eszközre.
A külvárosban, vagy épp a város szívében láthatunk hasonló emlékműveket.
Úgy tartom, anyagiaktól vezérelt világunkban ezek , beteg lelkeink mementói.
Ha kell, akár a bűnt is vállaljuk, csak nekünk nagyobb, kihívóbb legyen, mint az átlagnak.
Mert átlagosak nem akarunk lenni.
Gazdagok akarunk lenni.
Ezért forgatják oly sokan a leggazdagabb 100 könyvét.
Én nem keresem benne a nevem.
Megelégszem negyven négyzetméteres lakótelepi lakásommal, igaz itt is csak vendég vagyok.
Nemrégiben hallottam egy rádiótudósítást a modern hajléktalanokról.
Akik luxus sátorban laknak a város széli erdőben, mert nem tudták törleszteni lakásrészletüket és utcára kerültek.
Magam jóideje lemondtam az anyagiak hajszolásáról.
Boldogabb lettem.
Emlékezetes film élményem a Napfivér, Holdnővér.
Assisi Szent Ferenc gazdag posztókereskedő apja jól helybenhagyja Francescot, aki szétosztja a szegények között apja árukészletét.
A magáról levetett ruhát is odaajándékozza.
Mezítelenül, egy szál köpenyben hagyja ott a várost, hogy Istennek ajándékozza életét.
Én hozzá szeretnék hasonlítani.
Igaz, nincs mit szétosztanom a szegények között.
De ugyanúgy vállalom, hogy bolondnak nézzenek, mint Ferenc.
A választás joga mindenkit megillet.
Az aranyborjú bálványát átengedem másoknak.