’A duduk az én lelkem zenéje, egész életemben ezt kerestem’
Szabó László 36 éves hangmester, dudukos. Ükapja örmény volt.
„Egyszer az öcsém kapott egy barátjától egy örmény népzenei CD-t, és mondta, hogy nagyon jó, egészen különleges, hallgassam meg. Én akkoriban még semmit nem tudtam az örményekről. Bár a híradóban folyton ment, nem tudtam például, hogy a karabakhi háború az örményekkel volt kapcsolatos, vagy hogy nekem is vannak örmény gyökereim. Aztán egyszer unalmamban belehallgattam a CD-be, és azonnal kisírtam tőle a szemem.
Vatche Hovsepian játszott rajta – minden idők legcsodálatosabb dudukosa.Elképesztően finom stílusban játszik. Nem virtuózkodik túlságosan, hanem egyszerű dallamokat ad elő olyan hímzésékkel, amelyektől az ember egy életre függővé válik. Meghallgattam, és azt éreztem, hogy ez a zene az én lelkem zenéje, az a zene, amit egész életemben kerestem.
Addig a makedón népzene, az orosz egyházi kórusművek és a reneszánsz zene voltak nálam a csúcs. Az orosz egyházi zene a lelkemnek egy másik oldala – ó, azok a rettenetes kórusok! Az a zene spirituálisabb, az örmény zene pedig inkább a szívből jön.
Kutatni kezdtem az interneten, hogy mi is ez a duduk nevű hangszer. Én egy klarinéthoz hasonló, de kiöblösődő végű fafúvós hangszert képzeltem el, és amikor láttam, hogy a duduk csupán egy csövecske, benne egy furcsa náddal, nagyon meglepődtem. Néhány hónapra rá rendeltem egy hangszert meg nádat hozzá Amerikából, a www.duduk.com oldalról. Jó sokára meg is jött, de meg se szólalt. Hónapokig fújkáltam a nádat, repedt szét a fejem, de egyáltalán nem jött ki belőle zenei hang.
Pedig volt fúvós tapasztalatom, játszottam korábban kavalon. A kaval egy egyszerű cső, nincs sípja. Nagyon szép, levegős, a fuvolánál szerintem szebb hang jön ki belőle. Még csináltam is magamnak alumíniumcsőből kavalt: kiszámoltam, milyen méretű csőre van szükség, és hova kell rá lyukakat fúrni, hogy egy tiszta hangszer jöjjön ki belőle. Meg volt klarinétom is, régen zongorázgattam is magamnak, aztán basszusgitároztam tíz évig. Az édesapám pedig tubás, tőle is örököltem valami fúvós hajlamot. A dudukhoz technikai képzettségem azonban csak az ujjaimban volt, a számban semmi.
Amikor elkezdtem örmény zenét hallgatni, anyukám egyszer csak, úgy mellékesen megemlítette, hogy az ükapám örmény volt. Korábban soha nem beszélt erről, mert nem volt neki fontos, ki milyen származású. Számomra kulturális értelemben fontos és nagyon érdekes, de egyéb jelentősége persze számomra sincs.
Magyarországon nincs senki, aki a dudukhoz értene, nem tudtam senkitől tanácsot kérni, úgyhogy maradt az internet. Levelezgettem például egy magyar származású, Los Angelesi dudukossal, a végén már egészen az agyára mentem. Pedig először nagyon szerettük egymást, ő is, amikor először hallott örmény dudukzenét, a könnyeibe fulladt, tehát nagy volt a lelki egymásratalálás.
Aztán egyszer felhívtam az Örmény Kulturális és Információs Központot itt Budapesten, és ők ajánlották nekem Edvard Bahcsinyán klarinétost. Mondták, hogy dudukos nincsen Magyarországon, de ez az ember valamit ért a dudukhoz, keressem meg őt. Elmentem hozzá, bemutattam a teljesen rossz technikámat, de mivel nem tudta, hogyan kell játszani, csak azt hallotta, hogy örményesen szól, nagyon örült, hogy akadt valaki, aki az ő népe szimbólum-hangszerével próbálkozik.
Voltak viszont Örményországban dudukos barátai. Egyszer elmentem hozzá, vittem pénzt, hogy a jó drága hívás költségeit fedezzem, és akkor felhívott egy Lalik nevű híres, öreg klarinétos-dudukost. Ahogy a gyönyörű, temperamentumos örmény nyelven szinte kiabálva beszéltek egymással, egészen felforrósodott a lelkem. És akkor megbeszéltük, hogy nyáron kimegyek hozzá tanulni. Ő volt Lusine nagyapja.
Amikor eljutottam Örményországba, kiderült, hogy mindent újra kell kezdenem. Azóta is majdnem minden évben ez derül ki.
A duduk különlegessége, hogy olyan kajszibarack fájából csinálják, amely magas hegyekben él, ahol nagyon kevés az eső, és így nagyon lassan nő, sűrűn vannak az évgyűrűi, és ettől nagyon-nagyon kemény. És speciális technikával állítják elő a nádat is, amit fújni kell. Egy bizonyos fajta nádból készül, ami összesen csak 2-3 helyen nő. A legjobb nád Azerbajdzsán területén, egy bizonyos tóban nő. És aztán a nádat valamilyen titkos technikával lapítják el, és formálják úgy, hogy játszani lehessen rajta.
Az örmény kajszibarackfákon egyébként olyan gyümölcs terem, amilyenhez hasonlót, én korábban soha életemben nem ettem. Olyan, mintha egyenesen a mennyországból küldték volna. Egy tényleg ideális gyümölcsöt képzelj el! Ha olyankor megyek Örményországba, amikor már nincsen szezonja, akkor a belőle készült gyümölcslevet iszom naponta literszámra, és utána itthon 11 hónapig szomorkodom, hogy nem ihatom. Nagyon komoly függőséget okoz. Nem túlzok!
Van egy olyan álmom, hogy valamikor pénzt is keresek majd a dudukkal. Én nagyon érzékeny vagyok arra, hogy mit dolgozom, és egyedül a dudukban tudnám azt érezni, hogy nem a saját magam feladása árán keresek pénzt.”
Lejegyezte: Szekér Szimonetta
Fotó: Németh Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése