CVI. fejezet – Szent Ferenc azt kéri a minister generalistól, hogy egyik kísérője gvardiánja legyen
Nemcsak a minister generalisnak és a minister provinciálisnak akart alárendeltje lenni, mivel bármelyik provincia területén tartózkodott, vagy járt prédikálva, engedelmeskedett a tartomány ministerének, hanem a nagyobb alázat kedvéért, halála előtt hosszú évekkel, így szólt a minister generalishoz: „Azt kívánom, hogy fölöttem gyakorolt hatalmadat ruházd át egyik kísérőmre, akinek helyetted engedelmeskedni fogok, mert a jó példa és az engedelmesség erényének kedvéért azt akarom, hogy életemben és halálomban maradj mindig velem.” Ettől fogva egészen haláláig egyik társa mindig gvardiánja volt, akinek úgy engedelmeskedett, mint a minister generalis képviselőjének. Sőt egyszer ezt mondta kísérőinek: „Többek között azt a kegyelmet juttatta nekem a Legfölségesebb, hogy éppoly készségesen engedelmeskednék egy novíciusnak, aki ma lépett be a rendbe, ha ő lenne a gvardiánom, mint annak, aki első és legrégebbi volt a testvérek rendjében és életmódjában, mert az alattvalónak az elöljáróban nem az embert, hanem az Istent kell látnia, akinek szeretetéért alávetettje neki.” Hasonlóképpen azt is mondta: „Nincs még egy elöljáró az egész világon, akitől annyira félnének az alárendeltjei és testvérei, mint amennyire félelmetessé tenne engem testvéreim számára az Úr, ha akarnám. De azt a kegyelmet adta nekem a Legfölségesebb, hogy mindennel meg legyek elégedve, mint a legkisebb a rendben.” Mi pedig, akik vele voltunk, ezt saját szemünkkel sokszor láttuk úgy, ahogy ő maga tanúsította, mert sok esetben, amikor valamelyik testvér nem adta meg neki, amire szüksége volt, vagy olyat mondott neki, amin az ember meg szokott botránkozni, rögtön elment, hogy imádkozzék, és visszatértekor nem akart rá emlékezni, és nem mondta: „Ez és ez a testvér nem teljesítette kérésemet, vagy ilyen és ilyen szót mondott nekem.” Minél inkább közeledett a halálhoz, annál inkább azon gondolkodott teljes odaadással, hogy megfontolja, miként tud teljes alázatban és szegénységben élni és meghalni.
„ A nagyobb alázat kedvéért…”
Úgy tűnik, utolsó éveiben Ferenc atyánknak ez volt legfontosabb törekvése. Járni az alázat útját. Meg volt róla győződve, hogy ez az az út, amelyen egyre közelebb kerülhet Istenhez, amelyen járva „átadhatja”, bemutathatja Istent testvéreinek.
Alázat és engedelmesség Ferenc atyánk tapasztalatában szorosan összetartoznak. „Azt kívánom, hogy fölöttem gyakorolt hatalmadat ruházd át egyik kísérőmre, akinek helyetted engedelmeskedni fogok, mert a jó példa és az engedelmesség erényének kedvéért azt akarom, hogy életemben és halálomban maradj mindig velem.” A következő mondatból egyértelműen kitűnik: az a meggyőződés vezette, hogy az engedelmesség – bárki személyének történő engedelmesség is – Istennel való személyes kapcsolatát erősíti, az Isten szeretetéért való engedelmesség Isten jelenlétét teszi valóságossá, átélhetővé a „kísérő” testvérben. Az „életemben és halálomban maradj mindig velem” kijelentés az elöljáró általi és az Istentől való vezetettség azonosságáról való mélységes meggyőződését is felvillantja. „Többek között azt a kegyelmet juttatta nekem a Legfölségesebb, hogy éppoly készségesen engedelmeskednék egy novíciusnak, aki ma lépett be a rendbe, ha ő lenne a gvardiánom, mint annak, aki első és legrégebbi volt a testvérek rendjében és életmódjában, mert az alattvalónak az elöljáróban nem az embert, hanem az Istent kell látnia, akinek szeretetéért alávetettje neki.”
Humorról, öniróniáról és mélységes önismeretről tanúskodik az a kijelentés, amelyet a testvérek Ferenc szájába adnak: „Nincs még egy elöljáró az egész világon, akitől annyira félnének az alárendeltjei és testvérei, mint amennyire félelmetessé tenne engem testvéreim számára az Úr, ha akarnám.” Talán ez igazolja leginkább hitelességét. A folytatás már az életében megtapasztalt kegyelem, a Szentlélekkel való együttműködés csodálatos eredménye: „De azt a kegyelmet adta nekem a Legfölségesebb, hogy mindennel meg legyek elégedve, mint a legkisebb a rendben.” A neheztelni és botránkozni nem akaró lélek békessége „megelégedettsége” arról tanúskodik, hogy „Szent Ferenc … mint bölcs ember, életét és házát, vagyis rendjét erős sziklára alapozta, tudniilik Isten Fiának igen nagy alázatára és szegénységére…” (ld: Perugiai CII.) Istenbe vetett bizalma, és a Benne való tapasztalás eredménye lehet az is, hogy nem a parancsoló, hanem a követésre váró tekintély alapján közelít testvéreihez: „Minél inkább közeledett a halálhoz, annál inkább azon gondolkodott teljes odaadással, hogy megfontolja, miként tud teljes alázatban és szegénységben élni és meghalni.” Nem elvárt, hanem példát mutatott…
Adjunk hálát érte, és igyekezzünk követni őt „a jelen világ valóságai” *, a ”világ hétköznapi feltételei között”**.
* (Ált Konst. 17. c/1)
** LG 35
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése