Wolafka Nándor

Az emlékezetnek legnagyobb ellensége az idő, mely percről-percre változó jelenségeivel mindent feledtet. A sérelmeket orvosolja, a fájdalmat enyhíti, az örömöt mérsékli és elfelejteti évek múlva azt is, kit a jelenben feledhetetlennek képzelünk.
Dr. Wolafka Nándor emléke ma még kiolthatatlan szeretettel él keblünkben, hogy utódaink is valójában ismerhessék őt, a róm. kath. egyházi községi bizottság óhajához képest dr. Eberhardt Béla, Husz Lajos, Mihalovics Jenő, Than Gyula és alantírott válalkoztunk arra, hogy összegyűjtsük azokat az adatokat, melyek a Boldogultnak életét, működését a tiszta valóságnak megfelelően ismertetik, igazolják.
E kis fűzetben közöljük azokat a részvétiratokat, melyeket az Ő elhunyta alkalmából a helybeli összes vallásfelekezetek és az ország minden részéből, Ő felsége kabinet irodájától, püspököktől, főuraktól, az egyházközséghez intéztek.
A füzet első lapján adjuk, jó lelkét feltüntető, örökké mosolygó kedves arcáról készített legjobb fényképét.
A részvétiratok, az elhunytával ért váratlan csapás okozta fájdalom első percében készültek, hol a veszteség érzete, mindenkinél, minden mellék érdek nélkül, tiszta valóságban nyilvánult. Ezen íratok tesznek legigazabb bizonyítékot Ő mellette, - bizonyítják azt mi volt Ő a hazának, egyházának, híveinek és minden valláskülönbség nélkül Debrecen egész társadalmának, - bizonyítékot szolgáltatnak arra, mit vesztettünk Ő benne.
1863. február 13. Budapesten Lisznyay Kálmán ravatalánál, a költő Győry Vilmos, mint a nagy Székács József segédlelkésze által tartott emlékbeszédben hallottam először e jellemző szavakat:
"Mindenkit szeretelt csak önmagát nem." Ilyen volt a mi boldogúlt Wolafkánk. Annyira szerette híveit, felekezeti különbség nélkül minden felebarátjait, hogy nagy szívében önmagának nem jutott a szeretetből egy parány sem. Nem tudta jobb keze, mit tesz a bal, nem gondolt arra, vajjon marad-e neki, csak azt figyelte elég lesz-é a segély annak, ki ezért hozzá folyamodott.
Ha neki nem volt, kölcsönkért, de vigasztalás, segély nélkül tőle nem távozott el senkisem.
Emlékét megőrzik azon alkotások, melyek kiválóan az Ő buzgóságának köszönik létüket, melyeket Husz Lajos, a szeretet, a kegyelet, költői szavával a valónak teljesen megfelelően irt életrajzban ismertet e füzetben.
Fenntartja emlékét, azon ösztöndíj alapítvány mit halála alkalmából emlékére a hívek és tisztelőinek buzgó áldozatkészsége gyűjt, a debreceni kath. főgimnázium szegénysorsú jó magaviseletű és előmenetelű tanulóinak segélyezésére.
E kis füzet jövedelme is az Ő emlékének megörökítésére fordíttatik, a róm. kath. elemi iskolák szegénysorsú tanulóinak segélyezésére.
Tartalmas lesz a fűzet, mert az Ő működését ismerteti. Díszes, hogy a gazdag asztalán is méltán helyet foghasson.
Olcsó, hogy mindenki megszerezhesse, hogy a Szegény is megvehesse és emlékül eltéve, a fűzetben bírhassa a boldogúlt arcképét, életrajzát, működésének hiteles leírását.
Az élet delén halt meg, tett vágya, buzgósága, akaratereje, fáradhatatlan munkássága megtörte a különben életerős egyént.
Többször figyelmeztettük kímélje magát, ossza meg teendőit velünk, másokkal is, figyelmeztetésünk hasztalan volt.
Nincs ember hiba nélkül, neki is volt egy nagy hibája, ez volt életében érdeme, ez okozta korai halálát.
"Mindenkit szeretett csak önmagát nem."
Debrecen, 1906. julius hó.
Unger Gusztáv.
Wolafka Nándor dr. élete. Irta: Husz Lajos.
A nagy Isten dicsősége! Ez volt a vezérlő eszme, ez a magasztos cél, mely szüntelenül szeme előtt lebegett a férfiúnak, kiről e nehány lap soraiban szólunk. Senki nálánál komolyabban nem vette ezt a pár ígét s már csak ezért is méltó reá, hogy ösmerjük meg a maga teljességében az ő életének folyását. Hiszen bizonyos dicsőség a nagy Isten nevének maga az a tény, hogy van, születik, él, hat olykor-olykor egy-egy oly férfiú, aminő volt a mi felejthetetlen plébánusunk, prépostunk, püspökünk Wolafka Ncndor dr.
És ha tán az idő közelsége miatt hisz' szinte itt jár még közöttünk a megboldogult! - Vagy e munkára fordítható idő csekélységéből kifolyólag nem lesz ez az életrajz sem eléggé történelmi, sem eléggé méltó a férfiúhoz, akiről gyönge hangokon szólni merészel: pótol mindeneket a kettős cél, hogy t. i. emléket állítsunk neki e füzet útján mindnyájunk hajlékában s ezzel együtt megörökítsük, nevét a befolyó anyagi haszonból ott, ahol annyi szeretettel áldozott Ömaga, a róm. kath. elemi iskolába járó - bármely felekezethez tartozó - szegény gyermekek téli fölruházása terén.
Úgy van ! Ide kell tekintenünk, ha róla akarunk szólani, minekünk is ; itt áll már, a szegény gyermekek körében s fúl azon: a szegénység roppant tágas mezején, itt áll már az ő emlékoszlopa! Hála a talapzata, el nem múló szeretet, ragaszkodás maga az oszlop s a nemes érzelmeknek körötte díszlő virágait könnyek öntözik
Oh álljunk ez oszlop magas talapzatára! Onnan tisztábban, teljesebben látjuk be majd e munkás, fényes, lelkek üdvösségére, Isten dicsőségére áldozott életet!
Ily élethez, bizony, nemcsak tehetség, hanem méltó készület is kell. S Wolafka Nándor valóban méltóan készült reá. Kedvezők voltak a körülmények is: család s a többi, amelyek között a készűlés első idejét, az édes gyermekkort töltötte el.
Az Úrnak 1852-ik évében született, október hó 2-án, Temesvárott. szülei egyszerű, de rendkívül finom és vallásos lelkű emberek voltak. Édes atyja: Wolafka Tóbiás, édes anyja: Kohlenberger Katalin. A kis József, Nándor volt első szülöttjük. Megérkeztével növelte az egyszem házaspár boldogságát s csak természetes, hogy már a bölcsőben ezerféle szép reményt, tervet fűztek hozzá. Ne vegye senki gyermekességnek, ha megörökítjük itt az ujonszületett nagymamájának jövendőlését. Mivel Ugyanis a kis gyerek a pólya felett rendszerint úgy tartotta a két kis kezét, mint a pap, mikor misézik: a jó öreg mindig azt mondogatta:
"Meglássátok, ebből a fiúból pap lesz. De ne olyan közönséges papot gondoljatok, amilyen Száz meg Száz van a világon. Ez híres pap lesz; nagy pap; püspök; már a keze alkotása is arra mutat".
Később még egy fiúval áldotta meg szüleit az Isten, Antallal; többen nem is voltak testvérek s így négy tagból állott a kicsiny család. Elemi iskoláit természetesen Temesvárott végezte s a középiskoláit is. Ez időben már évről-évre valószínübbnek látszott, hogy a nagymama jövendőlése be fog teljesedni. Rendkívül ájtatos volt a gyermek s akkor érezte magát legboldogabbnak, ha az Isten házában lehetett, vagy épen részt i vett az oltári szolgálatban. Odahaza is mindig misézett s testvére - Antal, vagy kis barátai minisztráltak neki.
Elvégre hasonlóképeri nagyon sok gyermek tesz még, de a kis Wolafka az iskolában is megállotta helyét. Mindig kitűnő tanuló volt, szorgalma és tehetsége közösen eredményezték azt, hogy tanuló társai között első legyen. S elsősége tán még elvitathatatlanabb volt tanulótársainak és tanárainak szeretetében; már akkor is - az írás szavaival növekedett kedvességben Isten és emberek előtt.
Soha szófogadóbb, szülőtisztelőbb jó gyermek nem élt talán még a világon. Még csak kedvetlenséget sem okozott soha szüleinek, hanem napról-napra több, nagyobb örömöt. Aki maga így nevekedett, méltán hirdethette később Oly felséges erővel az Isten negyedik parancsát.
Ép ez időtájban kezd Temesvár, ez a nagy német város lassan-lassan magyarosodni. Ezt megérezte az ottani főgimnázium is. A Wolafka Nándor gimnáziumi pályájának elején még német volt az iskola nyelve, végefelé azonban szabad volt már előbb csak egy-két, később minden tárgyat magyarul tanulni. A mi ifjunk azok közé tartozott, kik megértették a haladó kor szellemét s kiket a fiatal szív hazafisága arra ösztönzött, hogy magyarul tanulásra jelentkezzenek. Hazaszeretet s a kor szellemének megértése később is jellemző vonásai Wolafka Nándornak.
Középiskolái végeztével a csanádi egyházmegye papnevelő intézetébe lépett Temesvárott. De csak egy évet töltött ottan, ekkorára ugyanis már hatalmasan kezdte bontani szárnyait az Ő fényes tehetsége. Elüljárói abban a nagy kitüntetésben részesítették, hogy egy évi teheologiai tanulmány után a bécsi Pázmáneumba küldötték fel. Itt 4 évet töltött és e négy év alatt annyit dolgozott, mint más két-háromannyi idő alatt. Kitűnő eredménnyel folytatta a theologiai tanulmányokat s e mellett - a mi ritkaság - már a negyedik év végén a második doktori szigorlatot is letette. Ráért azonkívül, hogy tökéletesítse magát új meg új nyelvekben. Mire tanulmányait teljesen befejezte, már ép oly jól beszélt olaszul, franciául, angolul és latinul, mint magyarul Vagy németül; sőt eleget sejtett a román és tót nyelvből. is. Volt ideje továbbá arra is, hogy papnövendék társai között ének- és zenekart szervezzen. Ösztökélte őt erre művészi lelke, amely mindenben a szépet kereste, szerette. S mint egyéb téren, it t is a vezér szerepe jutott neki társai között. Nemcsak azért mert nagyon szépen hegedült,. Szép érces tenor hangja volt s kottából első látásra biztosan tudott énekelni, hanem igen Szép zeneelméleti tudás mellett a harmoniumon csinosan játszott. Így Ő lett s maradt ott tanulása idején a cantus magister, a dirigens. Ugyancsak egyike volt azoknak, kik a Pázmáneumban. "Testvérek-Köre" címen - magyar irodalmi kört létesítettek. E körnek Kakas Márton néven Ő volt a jegyzője.
Amire ily szorgalommal, minden tehetségét kifejtve készült, azt is elérte 1875. évben. Ekkor szentelte Őt áldozó pappá Temesvárott Bona püspök. Itt kezdődik tehát voltaképen az Ő pályája. 2 évre még ismét Bécsbe került az Augusztineumba, felsőbb papi kiképzésre s ez idő alatt már a bécsi előkelő társaságban igen kedvelt egyéniség volt. Így került a Königsegg grófokhoz, hol a család ifjú sarját magyar nyelvre tanította. Növendékével együtt töltötte mindkét éven át a szünetet Bajorországban, hol főkép a buzgó hitéletet s az éppoly buzgó lelkipásztorkodást leste el. Maga is több helyt predikált s egyéb egyházi teendőket végzett. 1876. végen azután Temesvárott találjuk, mint egyházmegyei protokollistát; azonban alig pár hónap múlva buzgósága és tudománya már igen előkelő állásba emelte. Szemináriumi prefektus s csakhamar theologiai tanár lett a temesvári Liceumban, hol 1878. óta a filosophiának is rendkívüli tanára volt. E közben a lelkipásztorkodás terén, hova a szíve mindig legmelegebbe n vonzotta, mindenkor szívesen volt segítségére a plébániai papságnak. Különösen predikációit szerették nagyon a temesvári egyháznak s a közeli falvaknak hivei. Ő maga pedig a Mária-Radnára zarándokló búcsúk vezetésében találta legmagasztosabb örömét. Tizennégy éven át évről-évre Ő volt e búcsúk vezetője; mindig gyalog tette meg az utat s mondhatni: mindannyiszor négyszeresen járta azt meg, mert hol elejére. hol végére, hol közepére került a menetnek, minduntalan bíztatva a lankadókat, áhítatosságra buzdítva a résztvevőket.
Szónoki kiváló tehetségét csakhamar felismerte a püspöki udvar is s 1880-ban előbb vasárnapi, később Ünnepi szónokká léptették elő a székesegyházban. Bár így alkalma nyílt lelkének gazdag kincstárát a temesvári hívek előtt feltárni s ezzel őket a maga vallásos buzgóságának részesévé tenni: még sem ez volt ez időben legnagyobb öröme. Egy másik hivatal várt reá, mely sokkal jobban megfelelt az Ő jóságos szívének: t. i. ezen időben lett Ő a káptalannál a szegények ügyvédje. Nem várt ugyan hálát ez állásában kifejtett buzgó tevékenységéért, mindazáltal sokan áldották jó szívét azok, akiknek segítséget szerzett s akiknek terhén könnyített vagy legalább elviselhetőbbé tette azt. 1882-ben szentszéki ülnök lett. Ezzel végződik tulajdonképpen temesvári működése. Csakhamar búcsút kellett vennie kedves szülővárosától, hol mindenki ismerte és mindenki szerette. Nem szívesen vált meg onnan. De legjobban az fájt szívének, hogy el kellett válnia jó szüleitől, kiket mindig oly nagyon szeretett.
El kellett hát hagynia 1882-ben Temesvárt s Budapestre ment, hol a központi papnevelő intézetnek praefectusa lett, majd helyettes egyetemi tanár s mint ilyen, a betegsége miatt nyugalomba vonult kitűnő tanár- és egyházi írónak: Stanczel Ferencnek helyét töltötte be. A következő évben theologiai doktor s 1884-ben pápai káplán lett. Eközben már szorgos, sokoldalú tevékenysége révén kedveltje volt úgyszólván egész Budapestnek.
Különösen az ájtatossági és a keresztény szeretetet gyakorló egyesületekben érezte magát otthon.
Emellett sokszor predikált, némely nap 3-szor, 4-szer is, különböző templomokban, különféle ájtatossági gyakorlatokon. Buzgólkodott az irodalmi téren is. A "Religió", "Egyházi közlöny", "Bölcseleti és Hittudományi folyóiratok" s más lapok hasábjain sokszor jelent meg tőle egy-egy szellemes cikk; kiválóképen szerette a kritikát, e téren nagyon hasznos tevékenységet fejtett ki. Cikkeit azonban mindig álnéven írta.
Az arra hivatottak előtt azonban nem maradhattak titokban az Ő irodalmi érdemei. Az 1887. évben a Szent-István Társulat tudományos és irodalmi osztályának tagjává választotta, két évre rá pedig miniszteri osztálytanácsos lett a vallás- és közoktatásügyi miniszteriumban, mint a katholikus egyházi ügyek előadója; ez állásában kitűnő modora, nagy tudása sok kitüntetést szereztek neki s már 1890-ben a váradi káptalan irodalmi stallumát nyerte.
Csak három évig, 1892-ig maradt a miniszteriumban; mindenki azt várta, hogy az első püspöki széküresedéskor az illető egyházmegyének élére kerül. Isten azonban máskép akarta.
Ez időben kétszer is árvaságra jutott a debreceni katholikus egyház. 1886-ban Huzly Károly halt meg, aki 32 éven át volt a debreceniek közszeretetben állt prépostja; utódja, a komoly munkás, áldott és tisztelt emlékű Szakszó Rezső pedig szerencsétlen lábtörés miatt 1892-ben kénytelen volt Nagyváradra átköltözni.
És ekkor, a kétszeresen árvasággal sújtott debreceni egyház vigasztalására ide küldötte Isten Wolafka Nándor doktort.
A nagymama jóslata betelt. Unokájából valóban nagy pap, híres pap lett. És püspök is. A debreceni kinevezéssel együtt a makáriai választott püspök címével is felékesítette Ő felségének kegyelme.
Itt, Debrecenben, a híre előzte meg az Új lelkipásztort. Rendkívüli érdeklődéssel várták hívei érkezését - noha látni még nem volt alkalmuk. November 17-én a délutáni vonattal érkezett; a pályaháznál ezernyi ember fogadta lelkes örömmel és több szép üdvözlő beszéddel. Rendkívül meghatottan válaszolt ezekre, s programmjának legfőbb pontját: a felekezetekre nem tekintő munkás szeretetet - gyönyörű szavakkal fejtette ki.
Első lépései az Isten házába vezették, hol azontúl is legtöbb idejét töltötte. Ez a szép, de egyszerű templom addig szinte nem látott fényben ragyogott már akkor is, mintegy előre jelezve, hogy mily díszes hajlékává teszi az új lelkipásztor az Úrnak.
Másnap volt a tulajdonképpeni installatio. Ekkor mondotta el Debrecenben első egyházibeszédét. Valósággal elragadta azt a nagyközönséget, mely a templomot ez alkalommal zsúfolásig megtölté. Istenről beszélt, akit letagadnunk nem lehet, akit szolgálni kötelesség és öröm, s kinek igaz tisztelete : a jó cselekedetek. Az eszmék gazdagsága, a forma tökéletessége, a stílus emelkedettsége s az előadásnak párját ritkító szónoki heve s élénksége csodálatos erővel ragadták meg a hallgatók szívét. E beszédben s a kűldöttségek fogadtatásakor adott válaszokban különösebb éleslátás nélkül is föl lehetett ismerni azokat a nagy tehetségeket, melyek a nagyon is exponált debreceni préposti szék betöltésére Wolafka Nándor doktort oly kiválóan alkalmassá tették.
Hatalmas, erős testalkat, mely szinte elevenen fejezi ki a munkabírás eszméjét; imponáló megjelenés, melyet azonban az ajkak nyájas mosolygása egyúttal barátságossá is teszen, fennkölt eszmék fényében súgárzó szép magas homlok; rózsás, szinte üde, fiatalos, de határozott vonású arc, plasztikus gesztusok; átható hang: ezekben jellemezhető kűlső megjelenése.
De sokkal nyíltabb az egész egyén, hogysem e külsővel együtt, önkénytelenül fel ne tárúljon a belső gazdagság is. Nagy tudás, mely az ösmereteknek szinte minden ágára egyformán kiterjedett; éles, mélyreható ítélőképesség; gazdag nyelvismeret; művészi lélek, kivált a zenében való előkelő járatosság egészítik ki a kitűnő papi- ős szónoki tehetségeket. És a szív, ez a finoman képzett szív, mely mégis természetes maradt, szinte gyermekiesen Jó; ez a szív, amely másnak a fájdalmát élénken érzi, de mely maga bántalmakkal meg nem sebezhető; ez a szív, melynek derültsége elömlik az egész emberen, és szerteárad a szükség tanyám épúgy, mint a vígadó, múlató társaság körén. Mindezekhez akadályt nem ismerő szilárd akaraterő, de az igazi úri-társaságbeli ember okos tapintatával, hogy mindenkor megleli a célra vezető utat módot, eszközöket és szerencsésen fölismeri a munkára alkalmas segítő társakat. Ilyennek tűnt föl nagy vonásokban már az első érintkezéseknél is az ő lelke.
A fogadtatás Ünnepi zaja csakhamar elhangzott, ő pedig minél gyorsabban hozzáfogott a munkálkodáshoz. Erezte sokoldalú tehetségét, látta a teret, melyen azokat érvényesítheti, munkakedvét, munkaszeretetét kifejtheti s Istenben vetett bizodalommal, édes örömmel fogott hivatása teljesítéséhez. Nem lehet mondani, hogy a zajtalan munkálkodást szerette volna; sőt sokan ép az ellenkezőt vetették ellene. De a történetíró elfogulatlanságával állapíthatjuk meg, hogy nem a maga érdekében, hanem mindíg a gondjaira bízott ügy érdekében nem rejtegette véka alá a maga lámpását. Debrecenben, a kálvinizmus hatalmas fészkében akarta megmutatni, hogy mire képes a katholicizmus. Ezzel akarta igaz fénybe vonni hőn szeretett egyházát
Első gondja volt a templom, ennek díszítése, az isteni tisztelet fényének emelése. Sokszor szemére lobbantották hol tréfásan, hol komolyabban is, hogy minden idejét a templomban tölti. Erre O ily formán felelt:
Tanítónak az iskolában, - katonának a gyakorló téren, - hívatalnoknak a dolgozó szobában, orvosnak betegeknél a helye; így a papnak az Isten házában." Valóban az Isten háza volt az ö igazi lakása. Itt találhatták őt biztosan mindazok, akik ezerféle ügyes-bajos dolgaikban tanácsért, vígasztalásért vagy segítségért fordultak hozzá. Ha ilyes ügyek a sekrestyébe szólították olykor-olykor, csakhamar ismét visszatért a templom belsejébe, hol sokszor órák hosszáig imádkozott, vagy gyakran sajátkezüleg igazgatott, rendezgetett, díszített egyet s mást. Ha meg egy-egy nagyobb Ünnep következett, már hajnalban, vagy késő estig ott volt s maga rendezett mindent az ünnepre. Nemcsak fáradságot, hanem költséget sem kímélt, ha az istentisztelet fényének emeléséről, vagy a templom díszítéséről volt szó. Sokáig hirdetni fogják az ő lelkipásztorkodásának emlékét s egyúttal a szép iránt való szeretetét is a művészies kivitelű szobrok, képek, egyházi eszközök és ruhák, az Urunk szenvedését feltüntető pompá s képsorozat, a fájdalmas Szűzanyát ábrázoló szoborpár, a májusi ájtatosság hangulatát annyira emelő gyönyörű szép Mária szobor stb. stb. - Két csínos oltárt is állíttatott fel a templomban, az egyiket Jézus legszentebb szívének, a másikat Szent Józsefnek tiszteletére. Sokat áldozott a zenés misékre is. Nemcsak a zeneirodalom legszebb gyöngyeinek s legmagasztosabb műfajának kultiválása volt ezzel a célja, hanem az, hogy az Ünnepi istentiszletek fényét ezzel is emelvén, a hívek áhítatát fokozza. Bármennyire szerette is azonban a művészetet, sohasem feledkezett meg arról, hogy a népéneknél, az egész gyülekezet dicsőítő zengedezésénél lélekemelőbb semmi sem lehet. Ezért nem taníttatta, hanem maga tanította a népet énekelni. Vasárnap és ünnepnapokon délután ott maradt buzgó híveivel a püspök s órahosszat vezette, gyakorolta velök a legszükségesebb egyházi énekeket.
De nemcsak az elmondottakban, hanem minden téren fáradhatatlanul végezte papi kötelességét. O a debreceni róm. katholikusok feje, a nagymíveltségü főpap, Ő volt az egyháznak legelső, legmunkásabb szolgája. Már kora reggeltől kezdve ott volt a gyóntató-székben, aztán misét mondott, keresztelt, prédikált, néha napjában többször is; s ha bármily nyomorult betegnek nyoszolyájához szólították, vagy szegényes koporsóhoz hivták őt kötelességének hangjai: mindig készen volt, soha ki nem tért.
Mert híveinek lelki üdvössége volt szívén mindenek fölött. Hogy ezt annál nagyobb sikerrel munkálhassa, azért alapította a különböző ájtatossági egyesületeket is. Így az 1893-ik évben dec. 8-án a rózsafüzér- társulatot; 1897 márc. 19-én a Szent József, 1899 év június havában a Jézus Szent Szíve társulatát. S mind e társulatoknak lelki igazgat,ja, gondozója, vezetője Őmaga volt. Valamennyinek rendes ájtatosságain. Ő fungált. Őmaga vezette őket s híveit a rendkívüli nagy fénnyel megtartott különféle körmeneteken, valamint évről-évre a Mária-Pócsi búcsúkra is, amikor a környékből is összesereglettek a buzgó zarándokok, hogy az O lelkes, ájtatos vezérlete alatt járják meg a kegyelet útját.
De ki győzné mind elsorolni, amit Ő, mint lelki pásztor elkövetett!? Eleget beszélnek az eredmények. Ma már nem szégyelli a debreceni katholikus ember, hogy ő katholikus, nem restel bőjtölni, imádkozni, gyónni, templomba járni; sőt napról-napra égetőbbé vált a Wolafka Nándor lelki pásztorkodása alatt annak szüksége, hogy a meglévő tágas templom kibővíttessék, vagy a városnak más helyén még egy templomot építsenek, annyira megsokasodtak az ő hívei, s a régiek is oly szorgalmas templomba .járókká lettek.
Buzgóságának másik állandó tárgya volt az iskola. - Nemcsak azon kopott frázis kedvéért, hogy az egyház veteményes kertje az iskola, hanem fennköltebb gondolkozástól kifolyólag. Nemcsoda, hogy olyan európai műveltségű ember, mint Ő volt, rajongott az igazi, a nemes kultúráért. Ennek a maga hatáskörében lehető kifejtése természetesen sarkalta Őt olyan csodálatosan fáradalmas munkásságra. A nagy közönség csak annyit tudott ebből, amennyit a vizsgálatok idején láthatott. S már ez is álmélkodást keltett mindenkiben. Minden év május havának harmadik, negyedik hetétől kezdve egészen június hó végéig szakadatlanul vizsgálatokon elnökölt, nap mint nap bámulatos szellemi frissességgel vezetvén a kérdezést kora reggeltől sokszor késő estig, végtelen kedvességgel buzdítva, bátorítva, segítve a gyerekeket. De ez csak a kisebbik fele volt az iskola érdekében kifejtett munkálkodásának. A. nagyobbik részét otthon, gyűlésekben s bent az iskolai termekben végezte.
Először az elemi iskolák fejlesztését vette célba. Tudván, hogy az iskola olyan, amilyen a tanító, minden módon iparkodott a különben is derék tanítói karnak buzgóságát fokozni. Ezért, kivált eleinte, míg egyéb iskolai dolgok el nem vonták, sokszor meglátogatta az egyes osztályokat, elismerésével lankadatlan szorgalomra ösztökélte a tanítás munkásait s mint legelső sorbeli munkatársait, nemcsak asztalánál látta őket gyakran szívesen, hanem anyagi boldogulásuk eszközeinek megszerzéséről is iparkodott gondoskodni. Hogy később, a katholikusok számának növekedésével, a tantermek és tanerők száma megkétszereződött s így az anyagi eszközökben szegény iskolaszék nem tehetett mindenben eleget a modern kor kívánalmainak, ezért bizony csak a rosszakarat kívánhatta volna Őt vonni felelősségre.
De nemcsak a tanítók sorsa érdekelte őt, hanem a növendékeké is. Ahányszor csak megjelent közöttük, szinte kihangzott szívének dobogásából a híres krisztusi szózat: - "Bocsássátok hozzám a kisdedeket." - S a gyermekek megérezték az O nagy szeretetét s viszonozták is teljes mértékben; boldog volt, amelyik neki az utcán köszönhetett, annyival inkább, hogy mindenikhez volt egy nyájas szava s ami különös tehetségre mutat, azt az ezer, meg ezer gyereket, mind a nevén tudta szólítani.
Nem sokára azonban meg kellett osztania gondját az elemi iskolák s egy újabb alkotása, a Svetits-Intézet között. Ez utóbbit még zsengéjében találta, mint felső leányiskolát. Alig 2-3 évvel később azonban már fölépült a Szent-Anna-utcai Szép intézet, mely aztán haláláig mindennapos gondoskodásának tárgya volt. Az 1896-ik évben be is költöztek a Temesvárról Jött szegény iskolanővérek az intézetbe s meg is kezdték áldásos tevékenységöket. A jó Méltóságos Úr mindenben támogatta őket. Az O általános kedveltsége és tekintélye, bölcs pedagógiai vezetése csakhamar messze vidéken híressé tették az új intézményt, itt a városban pedig általánosan kedveltté. Hozzá járult ehhez természetesen az intézetben levő jó szellem, mely, bár a hazafi- ság mellett első sorban a katholikus nevelést tűzte ki céljáúl, soha nem engedte, hogy az oda járó más vallásfelekezetű növendékek vallási érzékenységét a legkevésbbé érintsék. Így virágzott föl ez a szerény anyagi eszközökkel rendelkező iskola annyira, hogy m a van benne internátus, elemi és polgári leányiskola, továbbképző tanfolyam s már is Jó hírnevü tanítónőképző intézet, összesen több mint 600 növendékkel, közel 30 kitűnő tanerővel.
Ezenközben azonban a róm. kath. algymnasiumnak főgymnasiummá fejlesztésén s megfelelő épület megteremtésén is szorgosan dolgozott. Ez persze sokkal nehezebben haladt előre, mivel anyagi kellék a boldogemlékű Szakszó Rezső 40 ezer koronás adományán kívül kezdetben úgyszólván semmi sem volt. De Ő addig zörgetett fáradhatatlanúl minden ajtón, míg az ajtók megnyílottak; s leküzdvén a gyakran leküzdhetetlennek látszó nehézségek, föl-föltünő nagy ellentétek tömegét : valóban sisiphusi munka után még is elérte, hogy az 1902. évben a teljesen új rendház, az 1903. évben pedig a teljesen új, gyönyörű, modern főgymnasium átadatott rendeltetésének, és a hazafias kegyesrendi tanárok vezetése alatt hirdeti azóta a fáradhatatlan munkás érdemét, emberek jótékonyságát, hazafiság és tudomány ígéit, a katholicizmus fényét, Isten dicsőségét! Ha mi még az aprólékos, bár szintén fontos elrendezni valókból hátra van: azt már nyúgodtan s falán nagyobb sikerrel is megcsinálhatják azok, akikre most az intézet gondja nehezül.
De senki se lássa Wolafka Nándor dr.-ban pusztán a tökéletes lelki pásztort s a műveltségnek iskolákért buzgó apostolát! Mi, - debreceniek, nagyon jól tudjuk, mi volt Ő, mint ember, a társadalomban, hova szívét vitte. Itt értékesült az Ő legdrágább kincse, az az áldott jó kedély. Nem volt kör, amelyben tökéletesen otthon ne érezte volna magát S viszont nem volt senki, akit szíves modorával, elpusztíthatatlan jó kedvével el ne bűvölt volna. Régen megmondták róla, hogy Ő tudósok között tudós, főpapok között prímásnak is méltó, de víg társaságban vígadni tudó szíves barát s a gyerekek között igazán gyermek is tudott lenni. Ki ne emlékeznék vissza azokra a pompás majálisokra, melyeket az iskolás gyerekek örömére rendezett? Hányféle nemét találta ki ilyenkor a szórakoztatásnak s mindenikben maga is részt vett ; versenyt futott a gyerekekkel, labdázott, cicázott velük s aztán hegedült nekik, megvendégelte őket s az ő Jó szíve örült a gyerekek boidogságán.
Mert hiszen az volt az Ő legngyobb boldogsága, ha másoknak örömet szerezhetett. Innen származik az 0, csaknem túlságosnak mondható jótékonysága. A gazdag főpapi javadalomból élvezett Ő kevesebbet, mindenét a szegényeknek áldozá. Hány száz meg száz szegény ember áldja az ő nevét, akiken segített! Egyikért doktort, patikát fizetett; másiknak lakásról, betevő falatról gondoskodott; a harmadikat fölruházta; a negyediknek a tandíjat engedte el, vagy fizette meg helyette. Hányat segített ki keserves helyzetből, hányat mentett meg a zűlléstől, bukástól, kétségbeeséstől ! Mind fel van az írva a hálás szívekben s a Jó Isten könyvében!
És föl vagyon írva e téren szerzett sok érdeme a jótékony egyesületekben, amelyeket alapított, vagy melyeknek elnöke, igazgatója, védnöke volt. Tudta ugyanis, hogy az egyes ember, ha még oly módos és nagyszívű is, vajmi keveset tehet a szociális nyomorúság enyhítésére. Segítségül hítta hát a társadalmat is; de egyrészt, hogy a társadalom jótékonyságát a keresztény szeretet szelleme kassa át; másrészt, hogy e téren is megmutassa a katholicizmus erejét: a jótékony egyesületeket vallási, katholikus alapon szervezte, míg működésükben a felekezeti szűkkeblűségnek teret nem engedett soha, így tévén őket az egyház szellemében igazi katholikus egyesületekké.
Az első, melyet e célból az 1895. év november 3-án alapított, a Szent- Vince egyesület volt. A társadalom legkülönbözőbb elemeiből szedte hozzá a tagokat. Nem lehet föladata e rövidre szabott életrajznak, hogy bár vázlatosan is megrajzolja e most már hatalmasan megerősödött egyesületnek célját szervezetét munkálkodását. De mégis rá kell mutatnunk a lélekemelő eredményre: íme, a Szent-Vince egyesület buzgó, eleven, pezsgő bitéletre, szívbeli jámborságra vezérli tagjait, a szegényeknek pedig - felekezeti különbség nélkül - ezreket oszt ki fában, élelmiszerekben, lakásbér kifizetésében, gyógyszerekben stb.
Hogy a Szent-Vince egyesület annál teljesebben betöltse magasztos hivatását: a megalakulás után alig pár évvel Paduai-Szent-Antalt hívta segítségül. Meghonosította egyházunkban tiszteletét e nagy szentnek, kinek példájára s kinek nevében világszerte hullanak le a nyomorúság bilincsei a szegényekről. A Szent-Család oltára mellett állította fel díszes szobrát a gyűjtő persellyel együtt, mely azóta évről-évre ezreket jövedelmez Szent- Vince szegényeinek;,
Így tudta Ő egyesíteni a hitbeli buzgóságot az emberi könyörület nemes érzelmeivel. Sőt a magasztosan fölpezsdült hitélet is egyik eszköz volt kezében arra, hogy híveinek üdvösségén kívül a keresztény szeretet ügyét is munkálja. S a részvétnek, könyörületnek legtermészetesebb tanyáját, a gyöngéd női szívet hogyan hagyhatta volna ki a számításból? Sokak előtt feltűnő volt sőt bal magyarázatra is adott okot, hogy a városunkban már régóta sikeresen működő jótékony nőegylet mellett 1903. nov. 19-én új, katholikus nőegyesületet alapított, mely Szent-Erzsébetről, a jótékonyság eszményi példaképéről nevezte el magát. Nincs helye, hogy itt bárkivel vitatkozzunk e részben ; elég tudnunk, hogy Ő szükségét érezte ennek az alkotásnak is. Akarta, hogy a női nemet, a keresztény családi élet alapját minél erősebb szálakkal kösse a hithez. Különösen szükségesnek látszott ez arra a körre, ahol a hitbeli közönyösség leggyakrabban felburjánzik s legkárosabb is, az intelligenciára nézve. Ezért első pontj a a Szent-Erzsébet egylet alapszabályának az, hogy tagjai a hitbeli buzgóságot, a keresztény erényeket folytonosan gyakorolják és gyakoroltassák. S mi volna a keresztény erények közt elsőbb rangú, mint a szeretetet, könyörület, jótékonyság. Bizony ezt a vagyonilag erős, társadalmilag befolyásos elemet kár lett volna bele nem vonni az emberbaráti cselekedetek terén való szorgalmas munkálkodásba. Felekezeti szűkkeblüség vádja bizonyára nem érheti sem az egyesületet sem azt, kinek intentiója szerint működik, alapítóját. Hisz" a szent-Erzsébet egyesület soha sem nézi a gyámolítottnak vallását: minden igazi, érdemes szegényt istápol, bármelyik felekezethez tartozik is az illető. És mi az eredmény? Az, hogy az egy helyett most már két keresztény jótékony nőegyesület van s mindegyik külön-külön is, kétszeresnél sokkalta nagyobb eredménnyel működik.
Itt kell még megemlékeznünk egy rendkívül kedves, vonzó alkotásáról, mellyel ugyan eredetileg nem a jótékonyság volt a célja, a fel.- olvasó estékről. Itt megint a kultura lelkes bajnoka s a szépért buzgó nemeslelkü ember lépett előtérbe. Ossze akarta hozni rendes időközönkint Debrecen egész társadalmát, hogy oktatva, nemesen szórakoztassa. Sorra kerültek az estéken a tudomány egyes ágai s a művészetek. Valami otthonias melegség ömlött el ez estéken, melyeknek programját fáradtságot nem ismerő utánajárással, mindig ügy tudta összeállitani, hogy a tiszta esztetikai gyönyörűségek mellett, ösmeretekben is gyarapodott a hallgatóság.
Nem csoda, hogy páratlan népszerűségre kaptak ez esték s csak a közönség köréből felhangzó kívánságnak tett eleget azzal, hogy a jótékonyságnak Is áldozzon ugyanakkor ez intézmény, csekély belépő díj szedése által. S ez esték e téren is szép eredményt értek el, mert a szegény iskolás gyerekek felruházására évenkint karácsonykor mintegy 1000-1000 koronát fordítottak ez esték jövedelméből. A szegény gyerekek felruházása különben is rendkívül közel feküdt jó szívéhez. Az O nemes intenciójával egyező dolog tehát az, hogy áldott emlékét e téren megörökítsük a szegény iskolás gyerekek felruházására az Ő nevét viselő alapítványt létesítsünk s ép ez alapítvány megteremtésére fordítjuk e kis füzet jövedelmét is.
A felsorolt alkotások felvirágoztatása érdekében állandóan fáradozott. Egyikről sem feledkezett meg soha, mindig újabb meg újabb eszmék támadtak lelkében, amelyekkel hol az egyiket, hol a másikat vihette előbbre. Gyűjtések, kiállítások, thea-estélyek, virágkocsi korzó, víg estélyek és más ilyesek szinte káprázatos gyorsasággal követték egymást s a siker mindig fényes volt, mert biztossá tette azt az, hogy a mozgalom élén mindíg, ott volt a jókedvű, figyelmes, szellemes, mindenkinek kedves Méltóságos Úr!
Mindezek mellett sohasem feledkezett meg arról sem, amivel előkelő állásában a közéletnek tartozott. Debrecennek sokféle társas köre, művészeti, Irodalmi stb. egyesülete van. O talán valamennyinek tagja volt. Nemcsak azzal, hogy épen lefizette a tagsági vagy alapítványi díjat; hanem azzal Is, hogy hathatós befolyását és kiváló tehetségét mindig értékesítette az illető egyesület érdekében.
Kiválóan büszke volt arra a megtiszteltetésre, amellyel különben magát is megtisztelé Debrecen közönsége, hogy beválasztották a városi bizottságba. Ezt sem tartotta csupán tiszteletbeli állásnak, melegen érezte a velejáró kötelezettségeket is. A bizottsági és közgyűlésekre szorgalmasan eljárt s minden oly ügyben, ahol kiválóan szükségesnek látta, őszintén s. meggyőző erővel hallatta talpraesett véleményét. Egyedül a pártpolitikától tartózkodott; úgy gondolkozott, hogy papnak abba beleelegyedni áldatlan. dolog. Ezzel szemben azonban idegen hangzású neve dacára is jó hazafi volt. Számtalan alkalommal adott ennek kifejezést beszédeiben, egyházi szónoklataiban is. Itt önkénytelenül fölmerül emlékezetünkben az a páratlan. szép jelenet, mely a millenniumi év előestéjén folyt le a róm. kath. templomban. Izzó hazaszeretettől áthatott prédikációja végén, onnan a szószékből Őmaga intonálta a Hymnust, melyet aztán lelkesedve zengett. tovább a nagy gyülekezet. Mikor pedig befejezte az ó-esztendei ájtatosságot, az oltárnál kezdte meg a Szózatot. De bármily ékesen szólók voltak beszédei, sokkal fontosabbnak tartotta a hazáért való munkálkodást. Itt, a hazafias nevelés, a magyar zene, művészet, irodalom s mindennek, ami honi, pártolása terén nyilvánúlt meg az Ő hazafisága.
Talán sikerült az eddigiekben lehető híven megrajzolnunk boldogúlt prépostunk alakját. De ő sokkal nagyobb, sokkal általánosabban elösmert alakja volt társadalmunknak, hogysem bármily Ügyes szavakkal elmondhatnók. Fényes bízonyságot tett erről az az általános ünneplés, melyben alig nyolc évi itt tartózkodása után, 25 éves papi jubileumának alkalmával részesűlt. 1900; júl. 29. 30. 31-én folyt le e szép ünneplés. Az összes helybeli lapok az O érdemeit méltatták e napokon. Az Ünnep előestéjén a róm. kath. elemi iskolák apró népe gyönyörködtető gyermek előadással hódolt szeretett mesterének. Este meg a hívek fényes lampionos menetet rendeztek tiszteletére és szép beszéddel, áldó szavakkal ünnepelték. A jubileum napján, mely épen vasárnap volt, a Sz.-Anna-utcát zöld gallyakkal díszítették fel 5 ott a kath. egyesületek a templomtól a plébániáig sorfalat alkottak. Harangzúgás és tenger nép örömrivalgása között vonúlt az ünnepelt az egyházi pompába öltöztetett templomba. Ott a küldöttségek s a hívek nagy tömege jelenlétében mutatta be a jubileumi mise- áldozatot z Urnak, majd gyönyörű alkalmi prédikációt mondott. Ez után a zárdában dísz közgyűlést tartott a kath. egyházközség s ez alkalommal adták át a papság, a hívek, a tantestűlet nevében meleg üdvözletek mellett a gyönyörű szép ajándékokat, s azt a 3500 koronás alapítványt, melyet ez alkalommal nevére Debrecen közönsége tett. Közvetlenül ezután a küldöttségek fogadtatása következett. Órákon át tartott ez, mert az ünnepeltet a társadalom minden rétegéből 26 küldöttséggel üdvözölték. Egyik bensőségesebb, szebb volt, mint a másik. Csak annyit jegyzünk itt meg, hogy a papság nevében Szőke János, a tanítói kar nevében Molnár Kálmán, thereziánumi igazgató, az egyházbízottság s iskolaszék nevében Irinyi István dr. Ügyvéd, a hívek nevében Unger Gusztáv kir. ítélőtáblai bíró üdvözölte, aki kiváltképpen az embert és a hazafit méltatta az ünnepeltben. Különösen ki kell emelnünk a különböző egyházak üdvözletét, mert ez legjobban igazolta, hogy Wolafka N ándor dr. mint buzgó róm. kath. pap, megnyerte a más hiten lévőknek osztatlan tiszteletét és becsűlését is. Csak egyet emelünk ki, a mit az izr. hitközség és iskola szék szónoka, Krausz Vilmos főrabbi mondott: "Kitörő lelkesedéssel jöttünk - úgy mond - Wolafka doktorhoz, az Isten kegyelméből megáldott tudóshoz, a vallás felekezetek közötti béke hatalmas ápolójához, hogy köszönettel, hálával és végtelen dicsérettel vegyük körűl." -- Kiemelte a szónok, hogy Wolafka Nándor dr. papi működése oly csodálatos és oly példaszerü, hogy azt minden vallásfelekezet papja nemcsak elfogultság nélkül ismerheti el, hanem például is állíthatja a maga elé. Nem ismer felekezeti különbséget, gyakorolja a legbőkezübb jótékonyságot.
Méltán érdemelte ez az igazi kath. pap, hogy a más egyházhoz tartozók is őszintén tiszteljék, becsüljék. Hiszen Őmaga minden alkalmat fölhasznált arra, hogy előzékenységét velök szemben megmutassa. Mikor p1. Kiss Áron, az ősz ev. ref. püspök 80-ik születésnapját ünnepelte, Őmaga vezette hozzá a róm. kath. egyházbizottságot s remek beszéddel üdvözölte. Dóczy Gedeont, az ev. ref. felsőbb lányiskola és tanítónőképző Intézet érdemes igazgatóját szintén fölkereste negyvenéves tanári jubileuma alkalmából s lekötelező szívességgel méltatta működését. Így szokta Ő - felekezeti különbség nélkül - az érdemnek megadni a méltó koszorút.
Délután 6 órakor fényes ünnepséget tartottak a Svetits intézetben, este pedig dísz bankettet a nagyerdei vigadóban, hol a társadalom előkelőségei magasztalták a ritka tehetségű férfiút.
De íme, életének fénypontja ragyog szemünk előtt, melyre pedig az érte való gyász vonja már a könnyek fátyolát. A férfiú, ki mindenkihez jó volt, önmaga iránt nem ismert kíméletet. Hiába támadta meg már évekkel ezelőtt többféle baj is, pihenni, magát gyógyíttatni nem volt ideje. A fáradhatatlan munka nagyon is megviselte s különösen az utóbbi hónapokban már nélkülözhetetlen lett volna, hogy megfogadja az orvosok tanácsát. De bízott elpusztíthatatlannak vélt testi erejében és roppant munkájának végzésére Ösztönözte hajthatatlan kötelességérzete. Az ezévi nagy pénteken még maga végezte a szent szolgálatot; de be sem fejezhette egészen; annyira rosszul lett, hogy kocsin kellett haza vinni. Húsvét hétfőjén végre rászánta magát, hogy meghajlik a természet kényszere előtt és pihenni, Üdülni, magát gyógyíttatni eltávozott forrón szeretett hívei köréből. De - fájdalom - már késő volt Hiába kereste föl az Adna gyógyító levegőjét, hiába Budapesten a Vöröskereszt kórházat, menthetetlen volt már, bár az orvosok Őt és leg
közvetlenebb szeretteit állandóan biztatták És e biztatásnak az a szörnyű következménye lett, hogy aki mások betegágyánál ezreknek adott vigasztalást és akinek betegágyánál ezerek szívesen virasztottak volná, Úgy halt meg, hogy senki sem volt körüle, akit szeretett s aki Őt szerette. Budapesten, 1906. évi május hó 22-én, áldásos, tevékeny életének 54-lk misés papságának 3l-ik debreceni prépostságának 14-ik évében adta vissza nemes lelkét teremtő Istenének.
És ezzel az életrajz-írő leteszi tollát, mert a halálnak rajzolásánál keze és szíve egyaránt megremeg. E füzetnek további cikkeiben bőséges emléket szentelünk ama gyász napoknak. Micsoda siralom borúlt az időben Debrecen egész társadalmára nem, kor; rang, felekezet és minden egyéb különbség nélkül! Mennyi sóhaj, mennyi áldás, mennyi könny!
Most már csöndesen nyugszik, pihen a sokat fáradott ember, sírboltjában annak a templomnak, hol drága életének legszebbik harmadát a lelkek üdvösségének munkálásában töltötte el. Nyugvó helye fölött mindennap ráemlékeznek az ájtatos hívek és könnyek között, szomorú, de édes meleg, forró érzéssel fohászkodnak: találja meg nemes életének jutalmát a jó- és nagyszívű ember az egekben s ragyogjon ott reá Őrökkön-öröké amiért annyit fáradott, - a nagy Isten dicsősége!