Debreceni ferencesek

Ma, a debreceni ferencesekről kerestem információkat:
Faddy Ottmár Atya:
1909. május 19. Jánoshalma
Három alkalommal - 1946-ban, 1954-ben és 1957-ben tartóztatták le. Összesen kilenc évet töltött börtönben. Amikor azt mondták neki rendtársai, hogy milyen sok lelki vigaszt nyújthatott volna híveinek, ha ebben a kilenc évben lelkipásztorként dolgozhatott volna a kinti életben, 6 ezt válaszolta: - Hát mit gondoltok. odabent a börtönben mit csináltam? Egyebet Se, mint vigasztaltam és erősítettem rabtársaimat.
Valóban, minden helyzetben feltalálta magát. Hacsak tehetett, megpróbálta a dolgok humoros oldalát észrevenni, és ez nem egy válságos pillanatban segített nemcsak neki, de fogolytársainak is. Amikor 1944-ben az ostromlott Debrecenben az óvóhelyekre járt misézni, gyóntatni, rendszerint gyógyszert és kenyeret is vitt magával. Egy alkalommal az óvóhelyen egy szegény Öreg anyóka elpanaszolta, hogy bajban van, mert kacsái odahaza napok óta semmit sem kaptak, és el fognak pusztulni. Otmár atya ekkor a néptelen utcákon elkerekezett a megadott címre, és ellátta a kacsákat. Ennek, és hasonló szívességeinek híre ment a környéken, és a ferences atyák népszerűségét igen növelte. Mindenben társa volt a később ugyancsak letartóztatott, jelenleg Amerikában élő Krupa Kolumbán atya, akinek számos könyve jelent meg üldöztetést szenvedett papságunkról.
(Krupa Kolumbán: A könyv írásakor még élt, ám 2002. 07. 27-én 95 éves korában Youngstownban (USA) meghalt. A II. világháború után a debreceni ferences lelkipásztorkodásnak volt kiemelkedő személyisége. -a szerkesztő megjegyzése-) A háború után, a mindinkább tért hódító, erőszakos ateista-kommunista időkben heti 38-40 hittanórája is volt a legkülönbözőbb iskolákban. Tanítványai rajongtak érte. A Svetits katolikus gimnáziumban is tanított, tanítványai között volt két kislány, akiknek édesapja jónevű zsidó ügyvéd volt a városban. Otmár atya ennek is köszönhette, hogy 1946-os letartóztatásából felmentő ítélettel viszonylag hamar szabadult. De megmozdult érdekében a város és a környék egyszerű szegény népe is. Tárgyalása napján valóságos tüntetést szerveztek a bíróság épülete körül.
1950-ben Debrecenből Szentendrére helyezik. Ez az idő, négy év volt egyike a legnehezebbeknek, mely terrorjával, igazságtalanságaival szinte elviselhetetlen súlyként nehezedett a magyar társadalomra. A teljes kiszolgáltatottság érzése bénítólag hatott mindenkire. Az embereken letargikus kétségbeesés lett úrrá, senkisem látta a kiutat. Sokan attól tartottak, kitör valami, és elsöpör mindent. Otmár atya és barátai ebben a légkörben megfogalmaztak egy programot arra az esetre, ha rajtuk kívül álló okok miatt felborulna a társadalom (látszólagos!) rendje. Tették ezt azért, hogy a feszültség hirtelen feloldódása következtében ne torkolljék teljes anarchiába minden. Otmár atyának csak később jutott tudomására, hogy baráti ősszejöveteleiknek kezdetétől fogva ott ült köztük a kommunista titkosrendőrség besúgója, aki aztán végül is börtönbe juttatta valamennyiüket.
1954-ben tartóztatták le többedmagával. Hozzácsaptak pöréhez egy másik rendtársát, Bónis Arkangyalt is, aki eredetileg nem is tartozott csoportjukhoz. Mindkettejüket életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1956 októberében, a forradalom napjaiban szabadult Vácról. 1957 januárjában, amikor látja, hogy a kommunista diktatúra visszatér, s neki újból börtönbe kell vonulnia, enged barátai unszolásának, és csatlakozik egy társasághoz, amely Ausztria felé szándékozott elhagyni az országot. A határon azonban elfogják, s folytatni kell megszakított börtönbüntetését. Csak 1963-ban szabadul amnesztiával. A nyolcvanas évek végén kezdődő politikai erjedés aktív részese, a visszahúzó erők támadásainak sokszor célpontja a sajtóban. Derűje, optimizmusa azonban kora ellenére is töretlen. Hisz a keresztény magyar társadalom megújulásában. De kemény őszinteséggel feltárja a megújulás nehézségeit is: "Nincsen ember, nincsen jellem, nincsen becsület, nincsen erkölcs, nincsen felelősség. Hát akkor kivel valósítsuk meg a terveket?"
Vallásos szülők kilencedik gyermeke. 1929. augusztus 29-én lépett be a ferencesek Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett provinciájába. Belépésének első évfordulóján tette le egyszerű fogadalmát, az ünnepélyeset 1933. szeptember 9-én. Filozófiát, teológiát, pedagógiát a jászberényi, gyöngyösi ferences főiskolán, a debreceni Tudományegyetem Bölcselettudományi Karán és a Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémián hallgatott. Pappá szentelték 1936. június 21-én. Budapesten, Nyíregyházán, Simontornyán, Debrecenben, Csongrádon volt házfőnök és plébános. Debrecenben kerül elsőízben összeütközésbe a kommunista diktatúrával egy nyilvános beszéde miatt. 1950-től a rend szentendrei házában működik, a Ferences Gimnázium hittanára. Titkos baráti összejöveteleken próbálja keresni a kiutat a fojtogató gazdasági, társadalmi helyzetből. 1954 júliusában tartóztatják le Csongrádban, és zárt tárgyaláson ítélik életfogytiglani börtönre. 1963 márciusában szabadul amnesztiával, de utána még sokáig áll rendőr hatósági felügyelet alatt. Összesen kilenc évet töltött börtönben. Ellenálló tevékenysége miatti üldöztetését egyáltalán nem tartja haszontalannak, papi, szerzetesi életének szinte természetes velejárójaként tekinti azt egy isten- és emberellenes diktatúrában. A börtönben is mindig bizakodó volt, s derűsen fogadott jót és balsorsot egyaránt. Jelenleg (1999) a rend Margit körúti házában él, emlékiratainak megírásán dolgozik.
P. Kiss Szaléz: Ferences-rendi szerzetes;1904 július 27 Szegeden született, 1920. október 3 belép a kapisztránus rendbe, és 1946 október 20-án halt meg Sopronkőhidán az ÁVH börtönében. (Halálának dátuma csak feltételezés. Van aki 1946 decemberére emlékszik)