Földi létünkben csak egy állandó dolog létezik.
Születésünktől halálunkig úton vagyunk.
Zarándokútnak tekintem, ami egyszer Fenn, egyszer Lenn vezet.
Hogy időnként szomorúak vagyunk, természetes dolog.
Senki nem mondta, hogy diadalútra számítsunk.
Ha Jézus keresztútjára gondolunk, márpedig gondoljunk!
Ha elesünk keresztünkkel, újra és újra fel kell állnunk.
A napokban rámtört a” Semmire nem jó, nagy rakás szerencsétlenség vagyok Érzés”.
Felkeltem, leporoltam magam.
Placid Atyára gondoltam, aki a Gulág embertelenségében is tudott ember maradni, társainak is vigaszt nyújtani.
Van nekem jogom nyavajogni, halálra gondolni?
Nincs.
Elővettem hát kedves imáimat, barátaim gondolatait.
Odakinn újra ragyog a nap.
Ha csak lefelé tekintünk, egyensúlyunkat veszítve, óhatatlanul porba hullunk.
Álljunk meg időnként, tekintetünket vessük az égre, észre fogjuk venni, hogy felhők hiába tornyosulnak, mindig ott a Nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése