CIII. fejezet
Szent Ferenc megköszöni Terni püspökének, hogy nem hízelgő szavakat mondott róla
Egyszer, mikor Szent Ferenc Terni népének prédikált a püspöki palota előtti téren, jelen volt a prédikáción a város püspöke, egy bölcs és lelki ember. A beszéd végén a püspök fölállt, és más istenes igék között, amiket a néphez intézett, ezt is mondta: „Az Úr kezdettől fogva, amióta megalapította és felépítette egyházát, mindig felékesítette szent férfiakkal, akik szavukkal és példájukkal gazdagítják azt. Most ebben a végső időben ezzel a szegény, kicsiny, lenézett és tanulatlan emberrel dicsőítette meg.” - S ujjával Szent Ferencre mutatott az egész nép előtt. - „Ezért mostantól fogva kötelességtek tisztelni és szeretni az Urat, és óvakodnotok a bűntől, mert nem minden néppel tett így.”[299] A prédikáció befejeztével, amikor lejött az emelvényről, ahonnét beszélt, a püspök és Szent Ferenc bementek a püspöki székesegyházba. Akkor Szent Ferenc meghajolt a püspök úr előtt és lábaihoz hullott, mondván: „Igazán mondom neked, püspök uram, hogy eddig még egyetlen ember sem tisztelt meg engem ebben a világban annyira, mint ahogy ma te. Mert mások azt mondják: „Ez egy szent ember”, és a dicsőséget meg a szentséget a teremtménynek, nem pedig a Teremtőnek tulajdonítják. De te, mint bölcs ember, elkülönítetted az értékeset a hitványtól.”
Szt. Ferenc missziós útjainak egyike vezetett Ternibe. Nyilván a püspök kíváncsi is volt rá, hogy mit mondhat ez az egyszerű ember, de részvétele a prédikáción nyitottságát is jelzi. Megint csak nem véletlen, hogy a szerző (valószínűsíthetően Szt. Ferenc egykori társainak egyike) megjegyzi, hogy a püspök bölcs és „lelki ember”. Talán úgy is mondhatnánk, hogy olyan, aki nem karriervágyból, nem is emberies megfontolásból, nem a vallási megélhetést keresők közül került a püspöki székbe. A prédikációt követő beszéde is erről tanúskodik. Amikor arról beszél, hogy „Az Úr kezdettől fogva, amióta megalapította és felépítette egyházát, mindig felékesítette szent férfiakkal, akik szavukkal és példájukkal gazdagítják azt.”, akkor nem is annyira Szt. Ferenc szentségét vonja kétségbe, mint az Egyház szentté avatási gyakorlatát írja le. Korának és a korábbi időknek szentté avatottjai többnyire vagy a magasan képzett és méltóságot viselő egyháziakból, vagy a keresztény életet meggyökereztetni segítő uralkodói-, és előkelő nemesi körökből kerültek ki. Velük állítja szembe „a szegény, kicsiny, lenézett és tanulatlan embert”, akivel az Úr „ebben a végső időben … dicsőítette meg” Egyházát. És ami Szt. Ferenc atyánknak különösen imponált, ujjával rámutatva nem azt mondta, hogy úgy kell élnetek, mint ő, hanem azt, hogy „Ezért mostantól fogva kötelességtek tisztelni és szeretni az Urat, és óvakodnotok a bűntől, mert nem minden néppel tett így.” Ezért „dicséri” meg a püspököt, ezért omlik a lábaihoz. Nem csak mondta és imádkozta a zsoltárt, de életre is váltotta. „Adjatok az Úrnak, népek családjai,/ adjatok az Úrnak dicsőséget és hatalmat,/ adjatok az Úr nevének dicsőséget./ Adjátok testeteket áldozatul és/ hordozzátok az ő keresztjét,/ és kövessétek mindvégig szent parancsait.”
Nagyböjti időben különösen aktuális tanítás ez. Ha igazán elszántuk magunkat az ő nyomában Krisztust követni, akkor érdemes eltűnődnünk rajta, és levonni életünk tanulságait.
NB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése