Hitvallás

Ima egy gyermekért

Kedves Testvérek!
Imát kérnék szépen egy kétségbeesett kislányért aki a fiam osztálytársa és kórházba vitték vese próblémával. Szegénykém nagyon nehéz helyzetben van mert az orvosoknak nincs sok reményük, a szülei szinte hajléktalanok és nem törődnek vele, ráadásul nehezen kommunikál a hallássérültsége miatt.
Köszönöm imáitokat, Isten fizesse meg!
Testvéri szeretettel
Forray Lóránd
Szent Pio közösségböl

Piros könyvem

Mai bejegyzésem Dr. Pável Magdolnának dedikálom.
Magda Néni volt gyógyító terapeutám tragédiám előtt.
Együtt munkálkodásunk során átadtam neki könyvemet, melyekbe verseimet, prózai írásaimat gyűjtöttem.
Fekete kötésben volt.
Érdeklődéssel vártam, mit fog mondani róla.
Amikor visszakaptam, csak annyit mondott:
Szeretném, ha a következő egy piros könyv lenne!
Nos, könyvet már nem szándékozom írni.
Helyette ezt a blogot nyújtanám át szeretettel, ha lenne kapcsolatom Vele.

Csaba Testvér nagyböjti elmélkedése

Testvérem, Te Isten szép ajándéka, egy titkokat rejtő csoda vagy!

Nap mint nap oly sokan borulnak térdre, hogy Istenhez forduljanak gondjaikban, választ kapjanak gyötrő kérdéseikre, orvosságot bajaikra, fájdalmaikra. Keresik az emberek a különféle betegségek, a rák elleni orvosságot, a választ a társadalmunkat feszegető kérdésekre, a kiutat az értelmetlen háborúkból, katasztrófákból. Kérnek Istentől lelkesítő, erőt adó, szép verseket, irodalmi műalkotásokat, melyek szárnyalásra ösztönöznék a fiatalokat. Harmóniát, mely a dallamok egyetemes nyelvén egy új világot nyit előttünk, színeket, festményeket, melyek beragyogják az életünket. Szükségünk van épületekre, gyárakra, hidakra, melyek otthont, munkát jelentenek számunkra, melyek összekötnek, elvezetnek a testvéreinkhez. Imáinkban rengeteg kérést fogalmazunk meg tudatosan, de nagyon sokszor csak akaratlan felsóhajtásainkban.

Minden ima Isten elé száll. Ő minden fohászt meghallgat. Hiszem, hogy aki teremtette fülünket, meghallja fohászunkat és válaszait, a világunkat továbbvivő megoldásokat, a csodálatos műalkotásokat, terveket, eszméket gyermekbőrbe csomagolva, élő kisbabákként ajándékba adja nekünk.

Mindannyiunkban Isten csodás kincsei, a meghallgatott imákra adott válaszai rejlenek. Mint a vasérc vagy az arany a tárnák mélyén, az igazgyöngy a kagylóban a tenger fenekén, ott lapul benned, bennem a képlet, mely orvossággá válva, életet menthet, a tervrajz, melyből kígyózó út lesz, hogy testvéredhez vezesse lépteid. Benned van a béke terv, melyet ha alázattal megfogalmazol és kimondasz hangosan, elhallgatnak a fegyverek, és mosoly költözik a gyermekek arcára.

A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.

Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!

Ismerd meg magadat, ne félj! Tiszta vágyaid vezetnek legszebb álmod felé, mely újból és újból visszatér, mint a Te teremtőd, Isten szava. Indulj el abba az irányba, bár sötét a tárna, nehéz felszínre hozni az értékeket! A bányászat után tüzes kohóban tisztítják az ércet. Ne félj, megéri! Bízzál alkotódban, a nagyböjti szent idő számodra is új világot nyithat!
Alkoss! Magadból adj csodát! Hegyeket mozgató őserő van benned. Merd megtenni azt, amiért világra születtél! Add át ajándékaidat, s így a világot tovább teremtő Istennek társa leszel!
Cs.t.

Szabó Lőrinc születésnapján

Szabó Lőrinc 1900. március 31-én született Miskolcon. Költői és műfordítói életműve a magyar líra kivételes teljesítménye. A Nyugat második nemzedékéhez tartozott, akik Babitstól, Tóth Árpádtól, Kosztolányitól tanultak verselni, belőlük indulva találták meg saját hangjukat. Közülük költőként és műfordítóként is ő volt az egyik legtermékenyebb.
Születésnapja alkalmából a Duna Televízió március 31-én két filmet tűz műsorára.

15:00 órától a Debreceni tücsökzene című dokumentumfilm a költő debreceni éveit, élményeit, helyszíneit és azokból töltekező műveit mutatja be. Szabó Lőrinc nyolc éves korában költözött Debrecenbe Balassagyarmatról. Két év telt el, mire otthonosan kezdte érezni magát a városban. A Református Kollégiumban, annak könyvtárában és különböző önképző körökben érték az első szellemi hatások. Állandó látogatója volt a Dienes-háznak is, amihez a zene, a művészetre való rácsodálkozás, bontakozó fordítói kísérletei és az első, Dienes Kató iránt érzett viszonzatlan szerelem élménye kötődik. Egy méltatója szerint Szabó Lőrinc életét a Tücsökzenén keresztül lehet megismerni. A mű megírása nagybátyja halálához köthető, akinél gyermekkorában a nyarakat töltötte, és emlékeinek előtörése töprengést indított el benne. Az 1947-ben megjelent Tücsökzene az alkotói pálya és a kortárs magyar líra egyik legnagyobb vállalkozása: „nyelvét olykor már olyan bűvészet formálja, hogy úgy érezzük, szavakkal és jelentésükkel szabadabban bánni nem is lehet… Ugyanakkor világa olyan enciklopédikusan gazdag, mint a 19. századi regényeké.” (Rába György).
A naplórészletek, levelek, művek előadásában a Debreceni Csokonai Színház művészei és a városi Ady Endre Gimnázium diákjai közreműködnek.

15.40-től a Tálentum sorozat Szabó Lőrincről szóló része következik, amely egy szerelmi háromszög „története”. A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő gyászjelentés volt olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus, gyászos, elmélkedő, eszmélkedő év, amelynek során megszületett A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyed évszázad történetét, az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka.

Emlékezzen Ön is Szabó Lőrincre a Duna Televízióval, március 31-én, szerdán.
További információk a Duna Televízió honlapján: http://www.dunatv.hu

Ferences Közösségünk nagyheti köszöntője

Istenem és mindenem!
Ki vagy Te Uram Istene
- és ki vagyok én -
hitvány féreg, a Te szolgád?
Legszentebb Uram!
Ó csak tudnálak nagyon szeretni!
Uram és Istenem!
Neked adtam egészen szívemet és testemet,
teljesen Rád bízom akaratomat.
Ó bárcsak tudnám,
hogyan tehetnék
még többet irántad.
E gondolatokkal kívánunk kegyelmekben gazdag, csendes áhitattal teli húsvéti készülődést!

Weöres Sándor: Kereszt- árnykép

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!

A Ferences Világi Rendről

A ferences harmadik rend a ferences család szerves része, reguláját 1221-ben Szent Ferenctől kapta. AFerences Világi Renden kívül magába foglalja azokat a reguláris közösségeket is, amelyek konstitúciója szintén a harmadik rend számára írt regulán nyugszik. Egyes felsorolások emellett a harmadik rendek közé sorolják azokat a közösségeket is, melyek nem tartoznak sem az első, sem a második rendhez.
Ferenc testvéreinek életmódja, derűs, vallásosságában is vidám, szabad lelkülete a világban élőket is megragadta. Sokan otthonukban, családjaikkal maradva követték felhívását az evangéliumi életre. Regulájukat IV. Miklós pápa 1289-ben jóváhagyta, s ez érvényben is maradt egészen XIII. Leó pápa 1883-as regulájáig. Ezt váltotta fel 1978-ban VI. Pál pápa regulája, azóta a közösség neve Ferences Világi Rend. Ők a Ferences Családnak azon tagjai, akik arra kötelezték el magukat, hogy a világban élve követik Krisztust, Assisi Szent Ferenc példája nyomán. Elsősorban életük nyitottságával, de szavukkal is igyekeznek tanúságot tenni Istennek arról a nagy ajándékáról, amelyet a Teremtésben, a környezetükben, kisebb-nagyobb közösségükben és az Egyházban felismertek.
A Szent Ferencet követő első századokban a ferences harmadik rend megegyezett a Ferences Világi Renddel. A történelem során azonban a világi ferencesek közösségeiből az egyedül élők olykor szerzetesrendeket alapítottak. Mások már létező rendként csatlakoztak a Ferences Családhoz, elfogadva a ferences harmadik rendnek írt regulát, mint életük alapvető szabálygyűjteményét. Ezeket a közösségeket együtt a XV. század ótaSzabályozott Harmadik Rendeknek (Tertium Ordo Regularis) hívjuk. Megújított regulájukat II. János Pál pápa 1982-ben hagyta jóvá. Ezt a szabályzatot jelenleg mintegy 430 kongregációban több mint 200 000 nővér és testvér követi. Ők a hármas fogadalom szellemében, a világi rendinél kötöttebb életformában élik az evangéliumi életet. Egységes napirendjük és - habitusuknak köszönhetően - megjelenésük inkább emlékeztet az első ill. második rendi szerzetesekre. Konstitúciójuk és közösségi életük önálló a Ferences Családon belül, de együttműködésük, ha eltérő mértékben is, kapcsolatot biztosít a többi közösséggel, elsősorban az első rend közösségeivel.
Hazánkban a reguláris közösségek között az Orante Nővérek (Kegyelemosztó Miasszonyunk Oblátái) élete jelentősen eltérő. Hétköznapi szolgálataik lelki hátterét, valamint elköteleződésük állomásait a klarissza nővérek gondoskodásában élik meg. Szoros kötődésük intézményes szinten is megnyilvánul.
"Mindazok, akik szeretik az Urat teljes szívből, teljes lélekkel és elmével és minden erővel és úgy szeretik felebarátaikat, mint önmagukkat, ... és magukhoz veszik a mi Urunk, Jézus Krisztus testét és vérét, és a bűnbánat gyümölcseit hozzák: Ó milyen boldogok és áldottak azok a férfiak és nők, amíg így cselekszenek és ezekben kitartanak, mert megnyugszik rajtuk az Úr lelke s lakóhelyet és szállást készít náluk magának."
(Szent Ferenc)

Értékmegőrző Magyarországot!

Elég volt átutaznom Budapesten, hogy lássam, hová jutottunk.
Egyfelől milliárdos beruházások, másfelől szemét, hajléktalan, szegény emberek serege.
Parkokban italozó, tétlenkedő fiatalok csapatokban.
Választási plakátokkal teleragasztott ország.
Felkapaszkodtam a Gellért hegy tetején lévő kereszthez.
Utam Szent Gellért emlékműve előtt vezetett.
Megcsúfolva mutatta bennszülöttnek, látogatónak, hogy itt olyan emberek élnek, kik nem tisztelik önmagukat, történelmüket, kultúrájukat.
Egymás tiszteletéről már nem is beszélve.
Városi kalandozásom során eltévedtem.
Próbáltam járókelőket megszólítani, segítséget kérni.
Elmenekültek előlem a megszólítottak!
Vágyam, hogy olyan országban éljek, ahol megbecsülik értékeinket, értékeimet.
Én már választottam!

Halgass a szívedre!

„Mi, katolikus keresztények csak olyan pártot támogathatunk, amelyik értékeli és támogatja a családot, segíti az oktatás-nevelés helyreállítását, értékeli a becsületes munkát és támogatja a munkahelyeket. Olyan pártot, amelyik kész felszámolni az általános korrupciót, megvédi az ártatlanokat és bünteti a bűnösöket, amely visszaállítja a közbiztonságot, rendet tesz az egészségügyben, és amelyik nem diszkriminálja anyagilag azokat a szülőket, akik gyermekeiket egyházi iskolába járatják” – olvasható a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának, a közelgő országgyűlési választásokkal kapcsolatos körlevelében, amelyet hazánk valamennyi katolikus templomában felolvasnak március 28-án, virágvasárnap.
Kedves Testvérek! Néhány nap múlva társadalmi életünk egy nagyon fontos eseményéhez érkezünk: országgyűlési választások lesznek hazánkban. Az Egyház Krisztustól kapott küldetése, hogy hirdesse az Evangéliumot minden embernek. Az Evangélium üzenete egyaránt érvényes a társadalom, a politika, az egyéni és a közösségi élet minden területére: a társadalmi tanítás az Egyház részéről nem (…) illetéktelen beavatkozás. Joga van a társadalmi szféra evangelizálására, (…) amelyben az ember élete zajlik, - hogy ott visszhangozza az Evangélium felszabadító üzenetét (Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 70. p.).
2006-ban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Ebben a körlevélben írtuk: Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket. Sajnos helyzetünk azóta még tovább romlott, de a lelki megújulás vágya is erősödött. Mindnyájan tapasztaljuk az egészségügy, a közoktatás és a nevelés tragikus helyzetét, az emberek elszegényedését, a munkanélküliség növekedését, a becsületes munka leértékelődését, a közbiztonság hiányát, bizonyos nemzetiségi és etnikai kérdések politikai célú felhasználását, a család értékeinek lejáratását, a családok gazdasági ellehetetlenítését, a vidék és a mezőgazdaság szomorú helyzetét.
Mi, katolikus keresztények pedig évről évre szembesülünk egyházi iskoláink és más intézményeink hátrányos megkülönböztetésével. Mindezeket tetézi az általános korrupció és az intézményekből való kiábrándulás. Sokan elvesztették a jövőbe vetett reményüket, és közömbösségbe merültek. Sokan mondják: nem megyek el választani, úgyis minden mindegy. Mi, keresztények azonban nem oszthatjuk ezt a reménytelenséget. Sorsközösségben vagyunk egész népünkkel. Önmagunk, fiatalságunk, nemzetünk jövőjéért felelősek vagyunk Isten előtt.
Emlékezzünk csak: egy-egy kórház bezárása vagy vasútvonalak megszüntetése elleni tüntetés hozott-e eredményt? Nem. Azt hallottuk: demokratikus országban erre csak választások hozhatnak megoldást. Hát most itt a lehetőség! Aki nem megy el választani, az eleve lemond arról a jogáról, hogy valamit is számon kérhessen, lemond gyermekei, szülei, hazája jövőjéről. Ezért számunkra, hívők számára a részvétel a választásokon lelkiismereti kötelesség.
De milyen pártot válasszunk, kire adjuk szavazatunkat? Itt két dolgot kell megfontolni. Az első: nyilván mi, katolikus keresztények csak olyan pártot támogathatunk, amelyik értékeli és támogatja a családot, segíti az oktatás-nevelés helyreállítását, értékeli a becsületes munkát és támogatja a munkahelyeket. Olyan pártot, amelyik kész felszámolni az általános korrupciót, megvédi az ártatlanokat és bünteti a bűnösöket, amely visszaállítja a közbiztonságot, rendet tesz az egészségügyben, és amelyik nem diszkriminálja anyagilag azokat a szülőket, akik gyermekeiket egyházi iskolába járatják.
Természetesen a választások előtt ezeket mindenki megígéri, de azt is meg kell nézni, hogy a szép ígéretek hirdetői mit csináltak eddig. A másik kérdés: ha úgy gondoljuk, van olyan párt, amelytől ezeket elvárhatjuk, akkor azt is meg kell fontolni, képes lesz-e arra, hogy kormányra kerülve ígéreteit végre is tudja hajtani. Szavazatunkkal ne támogassunk olyan pártot, amelyik sokak számára tetszetős ígéretekkel áll elő, de azokat megvalósítani nem képes. Keresztény hitünkkel ellenkezik minden olyan liberális, a kereszténység alapértékeit támadó-kigúnyoló világnézet, amely tagadja az élet szentségét, az egy férfi és egy nő közötti házasságon alapuló családot, és amely miközben állandóan hivatkozik az emberi jogokra ugyanakkor mégis a pénzt és a multinacionális tőke uralmát állítja a középpontba.
XVI. Benedek pápa írta a Caritas in Veritate kezdetű enciklikájában, hogy az a humanizmus, amely kirekeszti az Istent, embertelen humanizmus (78.p.). Fontosnak tartjuk ugyanakkor magyar voltunkat, nemzeti kultúránkat, melyet a kereszténység formált már több mint ezer éve, s azt a hazaszeretetet, amelyre Szent István óta minden magyar szent és boldog, nemzetünk minden nagyja tanított minket. Széchenyi Istvánnal valljuk: egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóak. De azt is meg kell jegyezni, hogy mi, katolikus keresztények Krisztus példájára nyitott szívvel közeledünk minden ember felé. Kedves Testvérek! Mindnyájan érezzük, hogy mélyponton áll ma nemzetünk. Ez azonban nem taszít reménytelenségbe minket. Hazánkban nagy változásra van szükség, és erre most lehetőségünk nyílik a választásokkal. Imádkozzunk Istenhez bölcs belátásért és bátorságért, hogy megfontolt, jó döntést hozzunk. Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!
Budapest, 2010. március 28.

Fülemüléink

Visszavonhatatlanul tavasz van.
Ezt hirdette az én fülemülém, tegnap este, amikor az ablakhoz ültem.
Tiszadobon éreztem magam, a Holt Tisza partján, ahol életem jelentős részében éltem.
Elvarázsolt, egyre csak hallgattam.
Azután fülsértő zajjal megcsörrent a telefon.
Szomszédasszonyom szólt, fejezzem be a madarak etetését, mert elpotyogtatják az erkélyére a magvakat.
Elővettem Arany János: A fülemile című versét.
Száz év óta alig változott valami:
Rossz szomszédság, török átok!
A vers oldotta görcsömet, öntöttem még madaraimnak eledelt, vizet.
Ferenc Atyám Nővéreimnek szólította Őket:
Szép tavaszt Nővérkéim!

Higgy az ima erejében!

Comments and Graphics - Layouts - Photobucket

Mondj Igent az Életre

Ezzel a címmel hangzott elmélkedés a rendezvényen.
Tanúságtevő előadóink sokgyermekes édesanyák, édesapák, Pálos rendi atya, aki sérült, beteg emberek gondozásában tevékenykedett, vagy Klarissza, betegápoló nővérünk volt.
Új értelmezést kapott számomra a megfogant élet.
Szívszorító volt hallanom, milyen szeretettel beszéltek előadóink, beteg, vagy sérült gyermekükről.
Vagy azokról a gyermekekről, akiket gyermekként veszítettek el.
De elhangzott az a mondat is, mely életem tanulsága is:
Mindenekelőtt Jézusra, saját életünkre mondjunk igent.
Boldogtalan voltam, mert az Úr nem ajándékozott meg gyermekkel.
De vannak gyermekek, akiknek rám van szükségük.
Ők az én gyermekeim.
Egykori növendékeim és a Gálospetri gyermekek.
Szolgálód vagyok Uram!

e-Szó: Áldott, aki jön az Úr nevében!

e-Szó: Áldott, aki jön az Úr nevében!

Nagyböjti zarándoklatom

Egy ideje, háromszor is meggondolom, hogy utcára lépjek.
Mióta összecsuklottam a buszmegállóban, ösztönösen gondolok arra, vajon mennyi időt ad még az Úr.
Nincs bennem halálfélelem , egyszer már átéltem.
Nagyböjti fogadalmat tettem:
Nem engedem, hogy rámcsukódjon a lakás ajtaja.
Ekkor kaptam meghívást ferences testvéreimtől a Szent Gellért Sziklatemplom Gyümölcsoltó Boldogasszony Napjára.
Volt meghívás, Igent mondtam.
Volt ösztönzés, teljesítettem.
Volt erőm, volt zsebpénzem, vonatra ültem.
Tíz évig tanultam Budapesten, ismertem, ám nem szeretem a várost, mai állapotában.
Nagy izgalommal léptem a templomba és a csoda lenyűgözött.
Olyan erőt éreztem magamban, hogy elhatároztam, felkapaszkodom a Sziklatemplom felett emelt kőkereszthez.
Felfelé menet többször megszédültem, fohászkodtam Máriához, segítséget kérve.
Feljutottam.
Az érzés, mely átjárt, nehezen megfogalmazható.
A Hit erejével a legnagyobb akadály is leküzdhető.
Akarni kell, remélni kell, kérni kell!
Hinni kell!

Arany János: A fülemile

A FÜLEMILE

Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép’ a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette, mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
„Istenem uram,
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!”

„Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a...”
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
„Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?”
„De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!”
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordit: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja,
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a biró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per,
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.

Felderűle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prokátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.

*

Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja.
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?

(1854.)

Imádság internetezés előtt

Mindenható Istenünk! Azt mondtad, hogy hajtsuk uralmunk alá a Földet, és Szentlelked sugalmazta azt is, hogy minden szabad, de nem minden használ nekem. Add, hogy a számítógép valóban a hasznomra legyen. Kérlek, vezesd érdeklődésemet ; hogy azokat a dolgokat kutassam, melyek használnak nekem, s amelyekkel használni tudok másoknak; azt keressem, ami Hozzád vezet, minden tudás birtokosához. Adj érzékenységet, hogy a számítógéppel úgy éljek, ahogy Fiad Jézus követőjéhez méltó és illő. Áldd meg törekvésemet, hogy embertársaimmal kapcsolatba kerülve segítségükre lehessek. Ne engedd, hogy a gép mögé bújva hamis, képmutató legyek. Légy velem, hogy én is veled lehessek. Kérlek, segíts, hogy fantáziámat az ragadja meg a kínálkozó oldalakból, ami érték, ami Neked is kedves. Kérlek, ülj mellém és irányítsd te az egeret és a billentyűzetet, ha úgy gondolod, nem nekem való, ami látható, figyelmeztess. Ha Te velem vagy, meg is beszélhetjük a látottakat. Közelebb kerülhetek így másokhoz, az új hírek, információk, feltölthetnek energiával, és elindíthatnak a segíteni akarás útján. Add, hogy így legyen, és súgd meg azt is, hogy mikor elég, mikor kapcsoljam ki a gépet. Ámen.

Ferences arcképcsarnok: Komáromi János

Beavatás a csodába
"Csendes csodálkozással szemléld (...), szembesülve és erőfeszítést téve, felismerve személyes életed, elköteleződéseid, nem félve attól, hogy a csodálkozás egyszer-egyszer valódi csodákba is képes beavatni." Így invitálta a csodákra vágyókat a pasaréti Kájoni János Ferences Ház Komáromi Jánosfestőművész tárlatára.

Komáromi János: Keresztút, 2. stáció (Jézus fölveszi a keresztjét)
Negyven esztendő, hetven alkotás. Helyszűke miatt csupán az életmű "legkedvesebbjei" kaptak helyet a félig összegző-visszatekintő kiállításon. Rendhagyó életútjának zavarba ejtő sokféleségét tekintve önkéntelenül is fölvetődik a kérdés: kicsoda Komáromi János?
Festőművész-grafikus, hitoktató, elkötelezett környezetvédő, a Ferences Világi Rend tagja és hatgyermekes családapa. Ez a komplexitás az alapgondolata olajjal, tussal, akvarellel vagy szénnel megfogalmazott képeinek, amelyeknek vezérmotívuma a hívő ember életének sokszínű ábrázolása.
Visszafogottság, tisztaság, nemes egyszerűség jellemzi a szerzetesi életről valló képeit. Sötét és derengő, áttetsző színek (Készülődés), tapintható csönd és harmónia, a hideg kolostorbelső harsanó fehérje. A Fény a kolostori kerengőn a hívő ember számára mindenütt világító lélekről beszél, időtlenséget sugall. Sötét színekből építkező Körmenete maga az állandóság. A vallásos tematika megkapó darabjai az Assisi Szent Ferenc életét bemutató, friss élményekre épülő, a megszokott "sötétfehér" tónusoktól merőben elütő Greccio és Naphimnusz. Pazar színorgia: fénytől, zöldtől átitatott barna és okkersárga váltogatják egymást. Ízlésharmónia és rend beszél itt, színekkel mondva el Komáromi környezetvédelemről vallott ars poeticáját: "Az igazi környezetvédelem az, ha a teremtés rendjének megfelelően Isten teremtési logikájának törvényei szerint élünk. Ezen törvények foglalata a szeretet. A szeretet lényege pedig, hogy ő előbb szeretett minket. Megszabadított bűneinktől, és ezáltal igazi környezetvédőkké tett."
Keresztútja különös, semmihez sem fogható, újszerű megközelítésmódja a szenvedéstörténetnek. A hagyományosan tizennégy képből álló sorozat ezúttal nem Jézus személyére fókuszál. A keresztre, mint megváltási eszközre építi fel kompozícióját, robbanó erőt, vitalitást kölcsönözve meghökkentően merész látásmódjával. Nincsenek sablonok, szemkápráztató ragyogások, csak fekete-fehér valóság: az egyszerű tusrajzok betöltik a teret, eszköztelenségükben is hirdetik: "a feltámadás itt több mint ígéret".
Az óriási méretű, Hénoch apokalipszise címet viselő műve (mint egyetlen szénrajza) mellett jól megférnek a finom, apró tusvonásos művei: a Végtelen szinte odalehelt, csak körvonalakkal sejtetett színtelen tája; de az élet nagy kérdései, az alkotás, a munka témája is helyet kap sokszínű palettáján. Ilyen a megkapó szépségű, várandós pasztell-Madonnája (Élet Völgye), aki mögött az Emberfia emeli áldásra kezét. Rézkarcokat idéző, apró vonalakkal megmunkált tustechnika zárja az ötvennégy képből álló tárlatot. Egyszerre monumentális és kozmikus az Élet I-II. című tustábla, amely a megnyugvást keresők táborát (Jézus, Szent Ferenc, Ghandi) mintegy háromszögbe foglalja. Mellettük a Komáromi házaspár, mögöttük a megtett út. Komáromi János, úgy tűnik, hazaérkezett.
Soós Andrea

Nyílt levél egy keszthelyi képviselőjelölthöz

Tisztelt Képviselőjelölt Úr!

Mindenekelőtt hadd gratuláljak Önnek azért, hogy képviselő-jelöltsége érdekében sikeresen összegyűjtötte az Ön személye és pártja iránt is bizalmat érző állampolgárok jelölőszelvényeit! Nagy munka lehetett ez, de talán még nehezebb feladat lenne csalhatatlan pontossággal kimutatni, hogy az Ön jelöltsége mellett döntő állampolgárok között milyen arányban voltak azok, akik kifejezetten az Ön személyével rokonszenveztek és/vagy esetleg pártjának politikai jövőképét támogatták ajánlásukkal.

Nekünk, mezítlábas állampolgároknak mindenesetre rendkívül tanulságos az a törekvés, mellyel a hivatásos politikusi pályára igyekvők egy része minden áron megnyerni igyekszik a mi szavazói bizalmunkat, vagyis biztosítani azt a különös hatalomátadást, amelynek sikere esetén több százan majd országgyűlési képviselőként hivatkoznak majd ránk, a „nép”-re, s közben kerek négy éven át birtokolják vagy bitorolják értünk vagy ellenünk a törvényhozói hatalmat.

Mivel e hatalomgyakorlás hosszú évtizedek óta az ún. „néphatalom” („demokrácia”) jegyében, a „haza”, „ a haladás”, a „fejlődés”, a „dinamizmus” „az idő” , „a nemzet” vagy egyéb, sokak számára még szépen hangzó, mások számára viszont hamisan csengő hívószavakkal történik, engedje meg, hogy felhívjam figyelmét egy olyan fogalomra, mely szigorú következetességgel hiányzik a közéleti arénába igyekvő politikai piacépítők szóhasználatából, noha elvi alapokon nyugvó használatával jelentősen előmozdítható lenne a nemzet testi és lelki gyarapodásában megnyilvánuló közjó.

A termékenység fogalmáról van szó, amely álláspontom szerint egyben a szabadság és szaporodás viszonylatában megjelnő nemzeti sorskérdés megválaszolásának is kulcsa. Az Életet Teremtő erőnek ez az a szent fogalma, amely a görög-zsidó-keresztény Európa legnagyobb vallásalapítói, gondolkodói és prófétái szerint is létezik és hat, hisz ennek Törvényét a bioszféra minden élő egyedébe belevéste a Teremtő.

Ez az a szent fogalom, amelynek jegyében a mi Szent István királyunk fölajánlotta országa koronáját a termékenység ősi magyar istennőjének, a kereszténnyé lett Boldogasszony Szűz Máriának. A nem – nemzés – nemzetség – nemzet fogalomsorral évszázadok rendje azért írta e törvényt nemzetünk „alapprogramjába” is, mert elődeink tudták: csak az e fogalmat szolgáló megtartása biztosíthatja népünk és hazánk megmaradását a bennünket tépő történelem vérzivatarában.

Kedves Képviselőjelölt Úr!

Választások lázában ég az ország, de mintha senki se hangsúlyozná az országunkat tragikusan pusztító dögvész, a termékenységellenesség megismerésének és leküzdésének fontosságát, amire pedig így int az Írás:

„Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!

(Mózes Törvényei 30.19.)



Ön szülészorvos és közgazdász is, ezért feltételezem, hogy tudja, miféle nagy bajról, miféle romlásról, vagy helyesebben rontásról beszélek. De persze kérdezheti, ha még eddig nem tette, miféle országos baj az, amely a terméketlenség dögvészével pusztítja nemzetünket, s amely miatt Keszthelyen is rózsákkal ünnepeljük a Magzatgyermek Napját és/vagy Gyümölcsöltő Boldogasszonyt.

A családjában kilencedik gyermekként született, később nemzeti költőnkké lett református Arany Jánossal válaszolok:

„Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz, aki él,

Király, te tetted ezt!” (A welszi bárdok)
A népünk ezreit levágó kommunista „királyt” 1956. június 4-én úgy hívták: Minisztertanács. A heródesi népirtás parancsát, vagyis az abortuszt a Teremtő Isten elleni lázadást legalizáló 1043/1956. számú minisztertanácsi rendelet tartalmazta. Ezzel kezdődött a belső Trianon, nemzetünk végső szétszakítása: „s lőn magzatod miatt magzatod hamvvedre.”

A Teremtő és a nemzetünk ellen indított hadüzenet eredményeképpen a hivatalos statisztikai adatok szerint 5 és fél millió, más számítások (pl. a nemrég elhunyt Fekete Gyula író) szerint napjainkig legalább 7-8 millió magzatgyermek áldozata van ennek a legdurvábban abortusszal gyilkoló, belső Trianonnak. De ha hozzáadjuk a fogamzásgátlás meddőségét, az újszülött-gyilkosságok vagy a legújabb csapás, a művi meddővé tétel, a gender filozófia lelki nemtelenséget eredményező rombolását és a környező országokban élő magyarság lélekveszteségét, már számolnunk sem kell veszteségeinket, mert nem is lehet, mert a vesztes már halott. De most még tragikus jelek utalnak a Nemzet élő szívéből fakasztott sebekre. Elborzadás nélkül is csak sejteni, felmérni nem lehet azt a vérveszteséget, amelyhez még csak hasonló sem ért bennünket egész történelmünk során, és amely maholnap az „eutanázia” kényszerhalálával sújtja a meg-nem-született eltartók nélkül maradt öregek százezreit…

Ez tehát a baj, ez tehát a rontás, amelynek mélyén azonban nem valami arctalan és leküzdhetetlen, szívünket, agyunkat és karunkat egyaránt megbénító fátum, hanem erényekkel oldható bűneink fortyognak.

És beteljesedni látszik a termékenység elleni terror és perverzió, az Útnak, Életnek és az Igazságnak az a szándékos felforgatása, melyet ekként fogalmazott meg a Radnóti Miklós 1944-ben írt Töredék című versében:

Oly korban éltem én e földön,

mikor a gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő irigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

Vitatkozni kellene azon, hogy miféle „fátum” az, amikor személyes életben maradásunkat, a túlélésünket már csak a termékenységünk visszaszorításával, vagy a gyermekeink föláldozásával biztosíthatjuk. De nem tesszük!

Vagy kérdezhetnénk azt, csoda-e, ha bármiféle balsors beteljesedhet rajtunk, amikor a termékenység teljesen hiányzik a szavazatainkra ácsingózó politikusok szótárából. De nem kérdezzük!

Firtathatnánk törvényhozóink felelősségét is, hogy hová tűnt a termékenységben testet öltő szabadság kultusza. Hová tűnt az élet kultúrájának ápolása egy olyan nemzet életéből, amelynek hangadói politikailag helytelennek bélyegzik azt a beszédmód, amely fölveti, hány gyermek foganását akadályozzuk meg fogamzásgátlással, hány anyaméhet zárunk be örökre művi meddővé tétellel, hány megfogant gyermeket ölünk meg abortusszal, hányat újszülött-gyilkossággal?! De nem firtatjuk, nem kutatjuk!

Idézhetnénk Kölcseyt, hogy „Hajh, de bűneink miatt” mily Isten keblében ne gerjedne harag, miközben olyan heródesi politikai gyakorlatot lát, amelynek szándékolt célja személyes és közösségi élettereink végzetes beszűkítése, hogy ennek eredménye nem lehessen más, mint a termékenységellenesség ön- és népirtássá fajuló agresszív magatartásformáinak diadala!

De nem idézzük őt!

De azt azért már tudjuk, hogy az ötvenes években kezdődő és ma is regnáló abortuszdiktatúra kezdetben külön rendelettel szorította a legtöbb szülész-nőgyógyászt arra, hogy minden valódi orvosi, egészségügyi ok nélkül is szakítsák meg a náluk jelentkező nők „terhességét.”

A pusztítást – a propagandisztikus körítéstől (a „női önrendelkezési jog” kiterjesztése, a „nő felszabadítása”) eltekintve – lényegében a szociális nyomor elrejtésének szociálpolitikai eszközeként legalizálták, majd hossszabbították meg 1992-ben , illetve 2000-ben a „magzati élet védelméről” papoló, azt azonban végzetesen elhanyagoló törvény megalkotói. A politikai diktatúra által működtetett állam polgárainak hálószobájába törve egészen az anyaméhekig hatolt, s ott alakította ki az abortuszdiktatúra máig is zavartalanul működtetett, sőt kormányzatról kormányzatra támogatva működtetett, kannibalisztikus intézményrendszerét.

Kezdetben még annak ellenére is elvégzendőnek állították be a szülészeknek a „terhesség-megszakítás” elvégzését, hogy azt korábban újra meg újra elutasította a parlament orvos-egészségügyi bizottsága. Az anyagi termelést és a termelékenységet fetisizáló, az életet szolgáló szülői termékenységet semmibe vevő „tirann törvény” a politikai diktatúra közegében lényegében a legtöbb szülészt a rendelkezés feltétel nélküli végrehajtására szorította. Az Egészségügyi Minisztérium illetékese a Baranya megyei szülészek előtt is ismertette e rendeletet, amelyről így számol be a kortárs, a poszthumus Emese Érdeméremmel kitüntetett, néhai dr. Csúcs László mohácsi szülész-nőgyógyász főorvos (1906-2000) önéletrajzi írása:

„Mindannyian önkéntelenül felszisszentünk, mire a megyei főorvos még hozzátette. Ez törvényerejű rendelet, kibúvó nincs alóla! Nem állhattam meg, megkérdeztem: – Hogyan egyeztethető össze ez a rendelet az eddigi hivatalos jelszavakkal: „Legfőbb érték a gyermek!” és a pesti bábaképző bejáratának feliratával: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” Mi fog itt gátat szabni az esetleg mértéktelenné fajuló magzatirtásnak? És a magzat életének, létének semmibe vevése micsoda szakadást fog előidézni az élet, a humánum értékelésében? Amint hallottuk, a védőnők, bábák kötelessége lesz ezután a nők kioktatása a simán elintézhető művi vetélésre, a nem kívánt terhességektől való szabadulásra! A terhesség mindig is „terhes” volt. Ha most az asszonyok pillanatnyi szeszélyére bízzuk a méhükben fejlődő új ember megőrzését vagy eldobását, hányan fognak ezután a terhesség, a szülés, a gyermeknevelés örökös áldozatot kívánó útjára vállalkozni?! Olyan gátszakadást indít meg ez a rendelet, mely megrokkantja az ország ember-utánpótlását”. (…) Gáspár Miklós, akivel évek óta nem találkoztam, nem restellte, hogy félrehúzzon a sarokba, és keserű fintorral kijelentse: - Mindnyájan gyávák vagyunk. Hagyjuk, hogy megerőszakoljanak bennünket. Teljesen egyetértek veled, és meg vagyok győződve, ennek még keserű böjtje lesz!” (…) Egész lényem kétségbeesetten tiltakozott az elénk tett feladat teljesítése ellen! 22 esztendős szülészorvos működésem alatt, még kezdő koromban, három ízben kényszerültem művi abortusra, a betegek fenyegető életveszélye miatt! Azóta rájöttem: a betegséget kell meggyógyítani, nem a terhességet megszakítani!”

A mohácsi Városi Kórházban 42 éven át nemzedékek hosszú sorának világra jövetelénél segédkező szülészorvos azonban nem csupán a szűkebb szakmai berkekben jelentette ki, hogy ő nem kívánja abortusszal megcsonkítani a másállapotukkal terhessé tett női termékenységet, és modern Heródesként pusztítani a magzati életkorú gyermekeket.

Még az abortuszdiktatúra „kikiáltásának” idején, a város teljes nyilvánossága előtt is megkérdőjelezte a hippokratészi orvosi eskünek, a személyes lelkiismeretnek, a szakmai meggyőződésnek és a távlatos nemzeti érdeknek egyaránt ártó rendelkezést. E hitvallói magatartással a mohácsi szülész főorvos a saját személyén kívül még öt kiskorú gyermek és egy beteg feleség biztonságát is a világi ítélkezők mérlegére tette. Ügyében végül az egészségügyi miniszter döntött: „Ha lelkiismereti kérdést csinál belőle, hagyjátok!”

Tudta-e, hogy az Ön „földije” volt egy másik szülész, akit itt és most hasonló példaképként, ugyanilyen orvoshősként idézhetnénk?! Keszthelyen született és a helyi Premontrei Gimnáziumban 1936-ban érettségizett dr. Bánk Endre szülész-professzor, aki a várható megtorlás tudatában a hatvanas években merészelt nemet mondani a hatalom életellenes parancsának. (E helytállásról az Egy orvos nemet mond című könyve tanúskodik.)

Velük együtt még bizonyára akadtak szülészek, akik inkább pályát módosítottak, mert nem kívántak engedelmeskedni a szülészek számára is erőszaktételt jelentő rendeletnek. Ők mindannyian jól tudták:

a hippokratészi esküben rejlő bölcsesség azért nem engedélyezi a magzatelhajtást, mert annak oka többnyire nem valóságos, testi-szomatikus okokban, hanem egy hagyományos orvosi ténykedéstől távoli, inkább szociális és érzelmi kapcsolati mezőben rejlik, amelynek gyógyító szándékú feltárására, „orvoslására” nem a medicina hivatott.

Ha ezt az összefüggést nem ismeri fel, ha ezt a parancsot nem utasítja el a szülészorvos, akkor már csak az ártás és rontás, a nemkívánatos ítéletvégrehajtói szerep marad neki, vagy ahogy Christophe Haufland (1762-1836), ez a bölcs német orvos összegezte az élet értékét mérlegelő orvos személyével kapcsolatosan:

„ha egy orvos a munkája során egyszerre csak mérlegelni kezdi, hogy egy bizonyos életnek van-e értéke vagy nincs, akkor ez az orvos az állam legveszélyesebb polgára lesz”.
Tisztelt Képviselőjelölt! Kedves Doktor Úr!

Biztos vagyok abban, hogy Ön nem akar az állam legveszélyesebb polgára lenni… De foglalkoztatta-e eddig az Ön szülészorvosi, emberi vagy akár politikusjelölti lelkiismeretét „halomba” levágott népének sorsa?

Bántja-e Önt a „Király, te tetted ezt!” szülészorvosokat is érintő vádja? A népirtásé, amelynek vádjával egy élő lelkiismeretű magyar állampolgár épp a minap jelentette föl az összes magyar kórházat?! Bántja-e Önt a naponta abortusszal kioltott 120 magzatgyermek és szüleik tragédiája? A termékenységükben megcsonkított nők és férfiak abortusz utáni szindrómában és fokozott mellrák megbetegedésben vagy gyógyíthatatlan meddőségben jelentkező kínja? Látja-e a hazánkban szemlátomást elnéptelenedő falvakat? Ismeri-e Ön a szaporodó temetések, a csökkenő születések statisztikáját? Tud-e arról, hogy a magyarnál szerencsésebb anyaméhben fogantak fokozódó mértékben települnek elanyátlanodott országunkba? Hallja-e Ön a saját, megrabolt szabadsága miatt idegen méhek gyümölcsét gyűlölő magyar ember fogcsikorgatását? Hallja-e Ön azt a halálos némaságot, mely a politika és annak végrehajtói által feldúlt, aztán terméketlenségükben bezárt anyaméhek űrjéből áramlik? Járt-e Ön olyan játszótéren, ahol gyermekek már nem játszanak, hanem csak ölebeket sétáltatnak? Tudja-e Ön, hogy gyermekhiány miatt hány iskolát zártak be? Számon tartja-e Ön, hogy iskolás gyermekek hiányában hány tanítót és tanárt eresztettek eddig szélnek? Tapasztalja-e Ön, miként hányja-veti magát hazánkban a hazai munkáskezek híján megjelenő idegenek kínja-gőgje?! És mit mond Ön minderre?

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, rajtam kívül még sok magyar választópolgárt érdekelne, milyen feleletet adna ezekre a kérdésekre, mert mindebből kitetszene, hogy Ön máris „felelős” politikus, vagy csak valamikor azzá is szeretne válni.

Ezeket az embereket nem érdekli az, hogy Ön világnézete szerint tényleg „megrögzött ateista”-e, mint ahogy azt az Ön ellen indított „nemtelen támadások” állítják, mert az életfakasztást diktáló természettörvény Önre és minden megrögzött istentagadóra is érvényes.

Az sem tántoríthat el bennünket Ön mellől, hogy Ön esetleg „kommunista-liberális szimpatizáns” volt (mint mondják), vagy netán még most is az, mert e tévelygését is fölülírhatja az Ön jövőbeli, megtérő viselkedése.

Az sem izgat bennünket, hogy a paraszolvenciának becézett szülészorvosi csúszó vagy hálapénzből Ön hány milliót kapar össze évente. (Bár ismerjük azt a szülészek körében elterjedt mondást, mely az abortusz végzéséből származó többletjövedelemre utalva ekként bíztat: „Kaparj, kurta, neked is jut!”)

Az sem ránk, hanem legfeljebb az adónyomozókra tartozik, hogy vett-e, s ha igen, adózott vagy adózatlan jövedelemből az Adrián nyaralót és luxusjachtot.

Az azonban már korántsem mindegy, hogy az Ön személyes hitvallásként megfogalmazott álláspontja és az Ön által űzött szülészorvosi gyakorlat erkölcsisége ütközik-e annak az új és sok százezer választópolgárban reményt keltő politikai pártnak a szándékaival, amely Önt indította, s amely a jövőben "az orvosi és a keresztény etika szempontjából is elfogadható magzatvédelmi törvényt” kíván alkotni.

A „keresztény etika” problematikájához fogódzóul hadd ajánljam Önnek Mindszenty József hercegprímás 1962-ből keltezett, sajnos kevéssé ismert szellemi végrendeletét, mely ekként figyelmeztet:

„Ne engedjétek az orosz érdeket a magyar anyaméhig oroszbérenc, esküszegő »orvosok« és »gyógyszerészek« kezével! Aki teszi, engedi, megtagadja magyarságát, ártatlan életek útonállója idegen bandák kötelékében silány szegődménnyel.”

Az „orosz” birodalmi időkből és a gulyáskommunizmus korából közben áttántorogtunk az európai birodalom és a gulyáskapitalizmus korába, de sem az elkövető-áldozatok-szemlélők, sem az ártatlan életek útonállói, sem az idegen bandák meg nem csömörülnek...

Éppen ezért nem mindegy néhányunknak, hogy Ön mint országgyűlési képviselőjelölt nyílt levelezésében eddig mentegetni-magyarázni igyekezett a terhesség-megszakításban való cselekvő részvételét, noha az érvényben lévő alkotmány mellett sok éve már az egészségügyi törvény is biztosítja Önnek és minden más orvosnak is, hogy a lelkiismereti jog alapján eldönthesse: aki tényleg és őszintén vissza akar vonulni a magzatgyermekek elpusztítását jelentő ítéletvégrehajtói szereptől, vagy továbbra harcot folytat a saját nemzete anyaméhen belül húzódó, legbelsőbb határai ellen.
Tisztelt Uram!

Március 25-én az Ön városa, Keszthely nyilvános fölvonuláson tiszteleg és gyászolja azon magzatgyermekek millióit, akiket „szüleik” beleegyezésével és/vagy kérelmével a politikusok által ítéletvégrehajtóvá tett vagy önszántukból azzá lett szülészorvosok abortáltak. Tudjuk, hogy e véres tragédiának – nevezzük most így: babacaustnak – elkövetőként, áldozatként és szemlélőként mindannyian részesei vagyunk, s a babák égő áldozata azoknak is fáj, akik nem beszélnek róla.

Az Ön kórházát vezető döntéshozók reményeink szerint felajánlásukkal csatlakoznak az abortuszmentes napok mozgalmához, és ennek jegyében legalább az év három napján tartózkodnak a művi terhesség-megszakítástól. Isten áldja őket ezért!

Nagy örömhír tehát, hogy harmincnyolcadikként hamarosan a keszthelyi kórház is szerepelni fog azoknak a magyarországi szülészeteknek a listáján, amelyek akár a körlevelünkre adott önkéntes készséggel, vagy az életvédő zarándokok kérésére adott helyszíni válasszal jelezték: csatlakoznak a közjót szolgáló, életvédő kezdeményezéshez.

További örömhír az is, hogy egyre több szülészorvos neve szerepel azoknak a hippokratészi elvek szerint viselkedő és élő lelkiismeretű magyar szülészeknek a névsorában is, akik minden esetleges munkahelyi kényelmetlenség és anyagi hátrány dacára is napról napra szaporodó számban, bátorsággal jelzik: alapvető emberi és állampolgári jogaikkal élve a jövőben egyáltalán nem kívánnak terhesség-megszakítást végezni.

A fentiek alapján tisztelettel felkérem képviselőjelölt urat, szíveskedjen megfontolni, tud-e a saját szakmájának, a szülész-nőgyógyászat hippokratészi szellemben történő művelésével áldozatot hozni Magyarországnak. Áldozatot hozni egy termékeny és gondoskodó Anya-Országért, amely szabadsághiányos, beteg állapota miatt eddig sajnos már a hatmillió magzatgyermeknek nem tette lehetővé a megszületést, sokmillió szülőnek pedig a szülést!

Tudom, hogy sem ezt, se másféle ajándékot nem lehet kérni. Csakhogy én nem magamnak vagy a velem felvonuló zarándokoknak kérek ajándékot Öntől. Babitscsal mondom: „Nem magamért sírok én, testvérem van, millió.” E milliók üdvére kérem, hogy irgalmat gyakorolva ne vegyen többé részt a bölcsők háborújában!

Kérem, kegyelmezzen a magzati életkorú gyermekeknek és a közösségi bűnbakképzés által terhessé tett szülőknek!

Kérem, ne vegye el leendő honfitársainktól azt az életet, amivel a Teremtő ajándékozta meg őket!

Kérem, hogy ne vegyen részt a nemzet elleni hadviselésben, mert ha valakinek, akkor Önnek tudnia kell, hogy: méhében él a nemzet!

Bátorságot és bölcsességet kívánva javaslom, éljen a keszthelyi „rózsatemetés” nyilvánosságával, és azon megjelenve – mindannyiunk üdvére szolgálóan – jelentse ki: állampolgári és emberi jogaival élve a jövőben nem kíván sem sebészi, sem vegyi eszközökkel művi terhesség-megszakítást végezni.

Akárhogy is lesz, a hatalomért és szavazatokért való lázas tülekedés közben nem felejtjük, s javaslom, Ön se feledje, hogy választónak és választottnak mindig a Teremtőt kell a hatalom legfőbb forrásának tekinteni, mert minden pártpolitikán túl, és nemzetpolitikán innen a legfontosabb és örök időre szóló szavazatot mindig ő adja le Övéire!

Tisztelettel és reménykedve üdvözli: dr. Téglásy Imre

abortusztúlélő

9 gyermek édesapja

az Alfa Szövetség elnöke

www.alfaszovetseg.hu

alfa@alfaszovetseg.hu

Anya-Ország Alapítvány

+36 30 9226 775

Budapest, 2010. március 24-én.























„Együtt egy termékeny és gondoskodó anyaországért!”

Gyászjelentés

„Mindenható, szentséges, fölséges és hatalmas Isten, minden jó, legfőbb jó, egészen jó, aki egyedül vagy jó, neked áldozunk minden dicséretet, minden dicsőséget, minden kegyelmet, minden tiszteletet, minden áldást és minden jót. Úgy legyen, úgy legyen. Ámen..” (Assisi Szent Ferenc)






Az Élet Urának gondviselő szeretetét köszönjük meg

Kovács Antal P. Kalliszt ofm

halálában
Életének 87. évében, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén szólította nővérünk, a testi halál.

Nagykanizsán született. 1943-ban Esztergomban érettségizett. Teológiai tanulmányait Szombathelyen végezte. Örökfogadalmat 1946-ban tett. Lelkipásztori munkát végzett Szombathelyen, Pesten, a feloszlatás után Pestszentlőrincen, Szokolyán, Orgoványban. 1965-től egyházmegyei keretben plébánosként kapott beosztást Pestszentlőrincre. Közel három évtizedig szolgálta lelki igényességgel, békés egyszerűséggel, szívós akarattal közösségét.

1992-ben – a Mariana Provincia újjáéledésekor – Sümegen lelkipásztor és a Világi Rend provinciai asszisztense lett. Fáradhatatlan lelkesedéssel kereste fel a legkisebb közösségeket is, hogy élessze és erősítse a ferences lelkiséget. Aprólékos kutatómunkájának gyümölcseként születtek meg írásai és könyvei a Rend szentjeinek és boldogjainak élettörténetéről, a ferences kegyhelyek leírásáról.

Utolsó éveit kedves Alma Materében tölthette – betegen is ragaszkodva a szentmise bemutatásához, a szellemi-lelki munkához.


Az érte felajánlott szentmise 2010. március 31-án, szerdán

11.00 órakor kezdődik az esztergomi Ferences Templomban.

Temetése a rendház kriptájában lesz a szentmisét követően.
Adj, Uram, örök nyugodalmat neki!

Barsy Irma: Mit tennél

Mit tennél, ha tudnád: már csak egy évig élsz?
Hosszú idő egy év. Tervezel még? Remélsz?

És ha csak egy hónap?... Nem több, egy hét csupán?
Kezed remegve nyúlna a tűnő perc után.

Talán nincs több: egy nap. Egy rövid óra még.
Jég töri le a termést, lehull a veréb.

Egy perc. Már itt se vagy és oly sötét az éj.
Lélek, légy készen mindig és ne félj, ne félj!

Ha becsülettel éltél, a hajnal felragyog
s te mosolyogva mondod: Uram, tied vagyok.

Messze szálló dal

Messze szálló dal

Magányos vándort messze utadon
mindenütt utolér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

Hálám szól mindenért!

Kedves Barátunk! Szeretettel várunk 2010 nagyböjtjén az imperfectum együttes áhítatára március 31-én, nagyszerdán 19 órától a Magyar Szentek Templomába. Halánk szól a hitért... a hűségért... az évekért... a dalokért... a barátokért... a kereszthalálért... a megváltásért... egyszóval: mindenért. Jézus Értem, Érted, Értünk vállalta a kereszthalált ezzel megváltott Engem, Téged, minden bűnös embert. Készüljünk közösen hitünk legnagyobb titkára együtt énekkel, dalokkal, csenddel, imádsággal! Az imperfectum együttes ezzel az áhítattal különösen is szeretne hálát adni Istennek azokért az emberekért, akik segítették és támogatták zenei szolgálatukat. Köszönet egykori és jelenlegi tagjainkért! Hálát adunk Istennek Érted, aki ismersz minket és meghallgatod dalainkat. Várunk szeretettel ezen az áhítaton! Kérünk, add tovább a hírt ismerőseidnek, barátaidnak is. Jusson el minél több emberhez. Készüljünk közösen a megváltás titkára! Szeretettel: imperfectum együttes

e-Szó: Szent Ferenc nyomában

e-Szó: Szent Ferenc nyomában

Fejezetek a Szent Ferenc Fiorettiből

CIII. fejezet
Szent Ferenc megköszöni Terni püspökének, hogy nem hízelgő szavakat mondott róla

Egyszer, mikor Szent Ferenc Terni népének prédikált a püspöki palota előtti téren, jelen volt a prédikáción a város püspöke, egy bölcs és lelki ember. A beszéd végén a püspök fölállt, és más istenes igék között, amiket a néphez intézett, ezt is mondta: „Az Úr kezdettől fogva, amióta megalapította és felépítette egyházát, mindig felékesítette szent férfiakkal, akik szavukkal és példájukkal gazdagítják azt. Most ebben a végső időben ezzel a szegény, kicsiny, lenézett és tanulatlan emberrel dicsőítette meg.” - S ujjával Szent Ferencre mutatott az egész nép előtt. - „Ezért mostantól fogva kötelességtek tisztelni és szeretni az Urat, és óvakodnotok a bűntől, mert nem minden néppel tett így.”[299] A prédikáció befejeztével, amikor lejött az emelvényről, ahonnét beszélt, a püspök és Szent Ferenc bementek a püspöki székesegyházba. Akkor Szent Ferenc meghajolt a püspök úr előtt és lábaihoz hullott, mondván: „Igazán mondom neked, püspök uram, hogy eddig még egyetlen ember sem tisztelt meg engem ebben a világban annyira, mint ahogy ma te. Mert mások azt mondják: „Ez egy szent ember”, és a dicsőséget meg a szentséget a teremtménynek, nem pedig a Teremtőnek tulajdonítják. De te, mint bölcs ember, elkülönítetted az értékeset a hitványtól.”


Szt. Ferenc missziós útjainak egyike vezetett Ternibe. Nyilván a püspök kíváncsi is volt rá, hogy mit mondhat ez az egyszerű ember, de részvétele a prédikáción nyitottságát is jelzi. Megint csak nem véletlen, hogy a szerző (valószínűsíthetően Szt. Ferenc egykori társainak egyike) megjegyzi, hogy a püspök bölcs és „lelki ember”. Talán úgy is mondhatnánk, hogy olyan, aki nem karriervágyból, nem is emberies megfontolásból, nem a vallási megélhetést keresők közül került a püspöki székbe. A prédikációt követő beszéde is erről tanúskodik. Amikor arról beszél, hogy „Az Úr kezdettől fogva, amióta megalapította és felépítette egyházát, mindig felékesítette szent férfiakkal, akik szavukkal és példájukkal gazdagítják azt.”, akkor nem is annyira Szt. Ferenc szentségét vonja kétségbe, mint az Egyház szentté avatási gyakorlatát írja le. Korának és a korábbi időknek szentté avatottjai többnyire vagy a magasan képzett és méltóságot viselő egyháziakból, vagy a keresztény életet meggyökereztetni segítő uralkodói-, és előkelő nemesi körökből kerültek ki. Velük állítja szembe „a szegény, kicsiny, lenézett és tanulatlan embert”, akivel az Úr „ebben a végső időben … dicsőítette meg” Egyházát. És ami Szt. Ferenc atyánknak különösen imponált, ujjával rámutatva nem azt mondta, hogy úgy kell élnetek, mint ő, hanem azt, hogy „Ezért mostantól fogva kötelességtek tisztelni és szeretni az Urat, és óvakodnotok a bűntől, mert nem minden néppel tett így.” Ezért „dicséri” meg a püspököt, ezért omlik a lábaihoz. Nem csak mondta és imádkozta a zsoltárt, de életre is váltotta. „Adjatok az Úrnak, népek családjai,/ adjatok az Úrnak dicsőséget és hatalmat,/ adjatok az Úr nevének dicsőséget./ Adjátok testeteket áldozatul és/ hordozzátok az ő keresztjét,/ és kövessétek mindvégig szent parancsait.”

Nagyböjti időben különösen aktuális tanítás ez. Ha igazán elszántuk magunkat az ő nyomában Krisztust követni, akkor érdemes eltűnődnünk rajta, és levonni életünk tanulságait.



NB

Április bolondjai

Na végre: Bocsánatot kértünk Izraeltől
A Külügyminisztérium közleménye szerint tegnap hivatalosan is bocsánatot kértünk Izraeltől a kémrepülő-botrány miatt.



A Külügyminisztérium levelében kéri Izrael Államot, hogy ne tekintse agresszív lépésnek azt a tényt, miszerint Magyarország a békésen gyakorlatozó izraeli gépek alá került. A magyar bocsánatkérés indoklása szerint a félreérthető szituációt csupán Magyarország a honfoglalás miatt szerzett előnytelen geopolitikai helyzete és a Föld tengely körüli forgása okozta.
A kínos szituáció megismétlődését elkerülendő, felajánlottuk az izraeli földvásárlások felgyorsítását és az izraeli-magyar kettős szuverenitás elismerését a külföldi tulajdonú magyar ingatlanokon, így kizárva a légtérsértés elvi lehetőségét is.
A levél egyben Magyarország köszönetét fejezi ki, amiért az izraeli gépek elhozták a tavaszt Magyarországra: meg nem erősített hírek szerint a kulturális tárca új tavaszváró programsorozatában a fecskéket izraeli, amerikai, orosz, iráni és észak-koreai felderítő repülőgépek fogják helyettesíteni.
A Magyar Légierő szerint a program kitűnő lehetőséget biztosít a magyar hajózók számára, hogy végre itthon is láthassanak repülőeszközöket működés közben.

Partiumi kalandozás

Székelyhíd az Érmellék déli részén helyezkedik el. Kedvező fekvése és természeti adottságai – dimbes-dombos , mocsaras vidék – alkalmassá tették, hogy területén a legrégibb időktől megtelepedjen az ember. A régészeti feltárások igazolják a neolitikumi kultúrák, a Körös- és Tisza-kultúra jelenlétét, festett kerámiás település került felszínre és ezzel egyidős zsugorított sírt találtak a Horo-farmon. A neolitikum végén és a kalkolitikum elején Székelyhídon és környékén földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó emberi közöségek éltek, és ezen területekről csiszolt kőbalták, rézcsákányok, kerámiatöredékek kerültek elő. A bronzkorra jellemző Ottományi kultúra emlékei a község több pontján is előkerültek. Az u.n. Ökörvárban, az Ér vizével és mocsaraival körülvett, védősánccal megerősített földvár jellegű települést tártak fel, mely Kr.e. 1700 – 1450 között virágzott. Itt hamvasztott urnasírok, tapasztott agyagpadlójú házak, különböző típusú kerámialeletek, más helyekről gazdag bronzleletek kerültek elő. De találtak szórványleletekben aranyékszereket is, ami a község mozgalmas történelmére utal. A vaskor emlékei ugyancsak megtalálhatók, és az itt talált kelta sír az egyik legrégebbi ilyen lelet Románia területén. A népvándorlók különböző hullámai – szarmaták, gepidák, hunok, majd a szlávok – megtelepedésére is utalnak a feltárt leletek. A VII. századtól gazdag avar sírokat tártak fel a község több pontján is. A változatos kultúrhatások, a népmozgások jelentős gazdasági és társadalompolitikai átalakulásokat eredményeztek a település életében. Fokozatosan kialakult a szabad faluközösség határhasználati rendszere, szláv hatásra utalnak a dülőnevek, mint: Vecser, Cserhát, Horo, Lápos stb. A IX-X. századtól ez a vidék a magyar törzsek, és ezen belül a katonai feladatokkal felruházott székelyek szállásterülete lett. Az itt élő székelyek már I. István korában századokat (székeket) alkotva biztosították az ország védelmét a besenyők, majd I. László királyunk idejében a kunok ellen, akik a Nyírségtől Bihar váráig terjedő vidéket állandóan fosztogatták. A Székelyhídon élő székelyek katonai szerepére utal a Váradi Regestrum, ami a „bihari vár fegyvereseinek” nevezi őket. II. Endre keresztes hadjáratának kezdeti évéből, 1217-ből származik az első írásos említése Székelyhídnak, a már említett Váradi Regestrum 323-as paragrafusában. Valószínű azonban, hogy a település sokkal régebbi, és az itt élők részt vettek a székely Usubu Mén-marót ellen vezetett 894-900 közötti hadjárataiban. A Váradi Regestrum bejegyzése szerint Székelyhíd lakosai, a „zachulok”, egész századot képeztek Lukács hadnagy vezetésével. A székelyeknek vámszedési joguk volt az Ér hídján észak-déli irányban haladó kereskedőktől, és valószínű, hogy innen származik a település neve is: SZÉKELYHÍD. Bár a XIII. század végén is a település lakosai a székelyek, a vámszedési jog kiváltságát elvesztették, mivel II. Endre Székelyhídat és környékét királyi adományként a Gutkeledeknek adományozza, és ezzel együtt a vámszedési jogot is. Az 1241-es tatárjárás elpusztította a virágzó települést, a Szent Mihály dülőn épült klastrom is elpusztult, a rengeteg téglatörmelék és emberi csontok után a nép mai napig is „Csontos”-nak nevezi a helyet. A XIII. század végén is Székelyhídat a Gutkeledek Dorogi ága birtokolta, és valószínű, hogy Dorogi Péter volt az, aki kastélyt épített azon a magaslaton, ahol a mai kastély áll. 1399-ben Zsigmond király az albisi Zólyomiaknak adományozza Székelyhídat, és az adományban 1401-ben megerősíti Zólyomi Márton fiait, Dávidot és Lőrincet. Ettől kezdve szinte az egész középkorban Székelyhíd a Zólyomiak uradalmi központja volt, és a különböző kiváltságok révén az Érmellék legjelentősebb településévé vált. Székelyhídnak vámszedési joga volt, ami igen jelentős jövedelmi forrása volt a Zólyomiaknak, mivel itt haladt át Pannónia felé a „Nagy út”. Zsigmond országos hetivásár tartási joggal ruházza fel (1410), majd 1459-től a hat Bihar megyei vásártartó hely közül a székelyhídi lett a legjelentősebb. Egy 1455-ből származó viaszpecsét igazolja, hogy Székelyhíd ebben az időszakban városi rangot (oppidium) kapott. 1460-ban Zólyomi Tamás és Dávid testvérek várépítési jogot kapnak Mátyás királytól. A vár a község északi határában, az Ér kiemelkedő szigetein épült 2,5 hold területen. A későbbiekben a védőfalakkal és bástyákkal megerősített vár fontos szerepet játszik majd az Erdélyi Fejedelemség történetében. Az 1514-es, Dózsa György vezette parasztháború Székelyhídat is érintette. Mészáros Lőrincz seregei, Körösszeg után, az Ér völgyében törnek előre, és május utolsó napjaiban megostromolják, majd elfoglalják a Zólyomi-kastélyt, és megölik Zólyomi Miklóst három testvérével együtt. Ugyanekkor pusztul el az 1470-ben épült gótikus templom is, melyet a XVI. század közepén, mint református templomot Zólyomi Tamás állíttat helyre. Erről tanúskodik a templomban található szarkofág fedőlapja is. A XVI. században a Zólyomi család szétágazásával a székelyhídi uradalmi birtok politikai szerepe ismét megnőtt. A nagy erdélyi fejedelmek: Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György, megerősítik kiváltságaikat. 1634-ben azonban Zólyomi Dávidot felségsértés miatt elítélik, Rákóczi György elkobozza birtokait, így Székelyhíd az erdélyi fejedelmek birtoka lett. Várad eleste után (1660. aug. 27.) Székelyhíd az Erdélyi Fejedelemség végvára lett. A törökök többször megpróbálják a várat elfoglalni, de ez nem sikerül, a támadások azonban rengeteg áldozatot követeltek. A települést és környékét a portyázó törökök többször végigpusztítják és felégetik, az egyik támadás során 4000 embert ölnek meg. Az osztrák és török által aláírt szégyenteljes Vasvári béke (1664. aug. 10.) 6. pontja előírja a székelyhídi vár lerombolását is. A török által soha el nem foglalt vár felrobbantását és lerombolását Szikha Lukács György hadmérnök irányította (1665. jan.9. – febr. 5. között). A későbbiekben a vár köveit széthordták, ma már csak egy négyszögű földhalom emlékeztet rá. A vár lerombolása után Székelyhíd védelem nélkül maradt, és így teljesen ki volt szolgáltatva a török pusztításoknak, és ezen csak Várad 1692-es visszafoglalása enyhített. 1685-ig Székelyhíd erdélyi közigazgatás alá tartozott, majd utána királyi joghatás alá került. A XVII. század második felében a parasztság helyzetét, a feudális kötelezettségek mellett, az osztrák-török háborúk is súlyosbították, így a székelyhídiak is csatlakoznak az 1672-es nagylétai, majd az 1697-es hegyaljai mozgalmakhoz. A Rákóczi fejedelmek után a székelyhídi uradalom II. Rákóczi Ferenc családját illette, így az általa vezetett szabadságharchoz az egész Ér-völgye csatlakozott. 1703. júniusában a diószegi Bóné András kuruc kapitány üzen II. Rákóczi Ferencnek, hogy az egész Bihar fegyvert fog, csak a jelre várnak. II. Rákóczi Ferenc 1703. augusztus elején Székelyhídon volt, és itt állítja ki agusztus 7.-én a hegyközszentmiklósi kurucok kiváltságlevelét, augusztus 9.-én pedig a szerbekhez szóló kiálzványt. A szabadságharc leverése után Székelyhíd birtokosai osztrákok lettek. 1728-ban gróf Dietrichstein János császári titkos tanácsos kapja meg az uradalmat. Ennek fia, ifj. Dietrichstein János építtette a katolikus templomot és a kastély déli szárnyát 1750-1760 között, későbarokk stílusban. Az uradalomhoz tartozott, Székelyhídon kívül: Mihályfalva, Diószeg, Léta, Gyapoly, Apátkeresztúr, Kereki, Asszonyvására, Albis, Védpuszta és Csatár. 1750 után megkezdődik a majorgazdaság kiépítése, és a munkaerő biztosítására Dietrichstein János sváb telepeseket hoz a károlyi uradalomból Székelyhídra és a környező falvakba. 1830-ban, házasság révén, a székelyhídi uradalom a Stubenberg grófok birtoka lett. Stubenberg Krisztián fia, Gusztáv 1844-ben honosította magát, majd ennek fia, József-Félix a magyarországi főrendi ház tagja lett. József-Félix gróf az első, aki a Halle-i egyetemen a modern mezőgazdaság irányításához szükséges ismereteket is megszerzi. Az 1848-as forradalom és szabadságharc nagy visszvangra talált Székelyhídon is. 1848. május 23.-án új képviselő testületet választottak, majd június 26.-án az országgyűlési képviselő választáson a bihari ellenzék neves képviselőjét, Bernáth Józsefet választják meg. A nemzetőrség megszervezése Bernáth Gedeon nevéhez fűződik, és a székelyhídi összeíráson 4 gyalogos és egy lovas nemzetőr zászlóaljat állítanak föl. Október 25.-én 600 nemzetőr indul Székelyhídról Kraszna megyébe Szakál János vezetésével, más alakulatok, Dobozi Imre vezetésével, Derecsenre és Varsolcra. 1849. tavaszán a nemzetőrség felszerelésére és ellátására Székelyhídról jelentős mennyiségű ruhát és élelmiszert adományoztak. Még 1849. nyarán is Székelyhídon és környékén újabb szabadcsapatokat állítottak fel. A forradalom lánglelkű költője, Petőfi Sándor 1843. november 4. és 23. között vándorszínészként Székelyhídon is megfordult, itt írta a „A szerelem, a szerelem...” c. versét, állítólag Penkertné, Teodorovits Rózához, a gyógyszerész feleségéhez. Ma a művelődési ház falán bronzplakett emlékeztet a költő ittjártára. A XIX. század második felében Székelyhíd a mezőgazdasági termelés fontos központja az Érmelléken. Fő termékei: a gabonafélék, élőállat, tejtermékek mellett a kiváló borok, elsősorban a messzeföldön híres bakator, amely az angol királyi udvarba is eljutott, de a legenda szerint, még a kínai császár asztalára is került belőle. A környék mocsárvilágának halbősége hozzájárult a lakosság ellátásához, és nagyszámú halászt tartott el. Eszközeiket a székelyhídi Halászmúzeum őrzi. Az iparosodást és a mezőgazdaság kapitalizálódását jelzi az 1872-ben létrehozott Érmelléki Hitel- és Takarékpénztár megalakulása, a vasút megépítése (1855 – 1877), az iskolahálózat fejlődése ( állami, református, katolikus és zsidó elemi iskolák, 1879-től polgári leányiskola, tanonciskola), a művelődési intézmények létrehozása (iparosotthon, mezőgazdász egyletek, könyvtárak, állandó mozi), két nyomda és a Székelyhídi Hírlap című hetilap jelzi (ez utóbbi 1911 – 1914 között jelent meg). Székelyhídon nagy kultusza volt Ady Endrének, aki 1900 és 1901 között sokat tartózkodott rokoni kapcsolatai révén községünkben. Szúnyogh Barna, helyi földbirtokos, sok versét megzenésítette, ezeket előbb Székelyhídon, majd Nagyváradon is bemutatták. Az I. világháborút lezáró békeszerződések után Románia határa Székelyhíd mellett húzódott, amit a II. világháború után szerződések is szentesítettek. Az 1945. márciusi földreformmal elkezdődik az uradalom felosztása, 1950-ben megalakulnak az első termelőszövetkezetek, és ez a folyamat 1962-ben ér véget, amikor létrejön az egységes kollektív gazdaság, mely több mint 3500 hektáron, az állami gazdaság pedig több mint 4000 hektáron gazdálkodott. Székelyhíd fejlődésében nagy visszalépést jelentett az 1961-es év, amikor a közigazgatási átszervezés után Székelyhídat, mint önálló közigazgatási központot felszámolták és Margittához csatolták, majd az újabb átszervezés következtében községközpont lett. Hozzá tartoznak: Nagykágya, Csokaly, Hegyközszentmiklós, Érolaszi és Érköbölkút falvak. A szocializmus éveinek erőltetett iparosítása Székelyhídon is megmutatkozott: bútorgyár, cipőgyár, lakatos és gépgyártó üzemrészlegek alakultak, melyek nagy része 1990 után bezárta kapuit, mert életképtelennek bizonyultak az állami támogatás megvonása után. A rendszerváltás után megszűnt a termelőszövetkezet, a földjeiket visszakapók közül egyesek egyéni gazdálkodással próbálkoznak, sokan pedig társulásokban műveltetik földjüket, mivel a szükséges munkaeszközök hiánya nem teszi rentábilissá az egyéni gazdálkodást. Az elmúlt ötven év talán egyetlen maradandó vívmánya az 1954-ben megalakult gimnázium, amely ma Petőfi Sándor nevét viseli. 2004. február 23-án Székelyhíd újra városi rangra emelkedett.
Összeállította: Wilhelm Júlia-Mária

Meghívó

Hegyvidéki Családépítő Klub!
„Kettő vitéz és tudós négy, a hetedik te magad légy.”

József Attila

A hetedik évadban!


♂♀
Az előadás ideje és témája:

2010. március 29. 19 óra

A hónap utolsó hétfője






Igen, igen! Nem, nem!

Korunk népbetegsége a döntésképtelenség

Nevelhető a döntésképesség?

Ha igen, hogyan?

Harcoljunk gyermekeinkkel, vagy engedjünk nekik?



Előadó:

Uzsalyné Dr. Pécsi Rita

zenepedagógus



FIGYELEM!!!

A Művelődési Központ belső átépítése miatt

a Klub helyszíne átmenetileg megváltozott !!!


Az új helyszín:

Budapest, XII. ker. Böszörményi út 34./A

(a régi gyermekkönyvtár)

Megközelíthető 59-es villamossal. A Moszkva térről a 4. megálló.

A Polgármesteri Hivatallal majdnem szemben, kissé visszafelé.

Az utcáról megközelíthető.


Mindenkit szeretettel várnak a Klub vezetői:

Komáromi János tanár, festőművész + Komáromi Mária a Sapientia Családpedagógiai Intézet munkatársa

Gábriel Arkangyalról

Gábriel (Gábor) arkangyal, Isten küldönce a „jó hírt”, az evangéliumot hozza a gyermektelen asszonyoknak. Nemcsak a keresztényeknél, hanem már a zsidóknál és később a muzulmánoknál is nagy becsben állt. Ő jelentette meg Keresztelő János és Szűz Mária születését. Az utóbbiról azArany legenda tudósít apokrif újszövetségi iratok nyomán. Azt az angyalt, aki megjelent Sámson anyjának, hogy hírt adjon a hős születéséről, a zsidó hagyomány Gábriellel azonosítja. Gábrielnek tartják a keresztények azt az égi hírnököt, aki Jézus születését meghirdeti a pásztoroknak, és Jézus üres sírjánál az odaérkező asszonyoknak bejelenti Isten fiának föltámadását. Gábriel azonban leginkább arról nevezetes, hogy ő közölte Máriával a hírt, mely szerint a Szentlélek által a Messiás anyja lesz. Ebben az epizódban Gábriel név szerint is szerepel (Lk 1,26–38).
Az angyal látogatása a keresztény művészet egyik legkedveltebb témája (Angyali üdvözlet). A nyugati művészetben Gábrielt többnyire úgy ábrázolják, amint kezében liliomszállal, vagy Anjou-liliomos pálcával fél térdre ereszkedve köszönti Máriát, és a pálcáról az Ave Maria („Üdvözlégy, Mária!”) köszöntés kezdőszavaival teleírt szalag tekeredik le. A képről rendszerint nem hiányzik a galamb sem, a Szüzet megtermékenyítő Szentlélek képmása. Vagy az égből (Istentől) tűző fénysugáron repül Mária felé, vagy a főangyal jelvényéről látszik felröppenni. (Vö. Szent József galambos, virágos botjával.)

Sík Sándor: A keresztút

I. Stáció

A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében:
Az ítélet kimondva fejére.
Íme az Ember
Indul a Koponyák Hegyére.
Kétezer éve:
A Rend és a Szabadság védelmében,
Törvény és Birodalom érdekében,
A Cézár és a Jehova nevében
Mindennap új-új pálca töretik.
Íme az Ember, a nyomorult Ember
Ítéltetik és öletik.
Halljátok-e az ezredeken át
Az el nem múló ítélet szavát?
Hol hangzik el? ki szövegezi meg?
Mindegy, testvérek, az ítélet egy,
Mert egy az Ok és az Értelem
Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem.
Minden halál és minden szenvedés
Egy úton jár és egy irányba néz:
Vérhullás nélkül nincs engesztelés.
Az ítélet, a nagy Szentencia
A bűn törvényes, egyszülött fia.
Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk
És bűnt szülünk minden lehelletünkkel:
Az ítéletet, mely harsog felettünk
Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre.
Krisztus ostorát éjente-naponta
Eleitől hány ember bűne fonta,
S hányé ólmozza makacsul manap!
Melyiknél lennék makulátlanabb?
A bűn tajtékoz minden nap körül,
S az ítélet a bűn méhében ül.
A bűnök óceánja végtelen:
És mely bűntől vagyok szeplőtelen?
Ki ellen szól az ítélet, ki ellen?
Minden embernek minden bűne bennem,
Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen:
Ahhoz kiált, aki az anyaméhben
Szólítja szabadságra a magot.
És minden bűnért felelős vagyok.
A szomszédomnak nem volt kenyere,
S nekem jóval a tányérom tele.
Rám nézett, és a szívem megesett,
Nem adtam mégsem, csak egy keveset.
S ha bőven is, csak a selejteséből,
Ha javából is: csak a fölöséből.
Ha meg egyszer a magamét feleztem,
Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem,
S az igazságos mennyei Király
Kezeiből a jutalom kijár.
S bár tudtam: tettem csak annyira méltó,
Mint a gyermeké, aki cukorért jó,
A mézes szájíz mégis megmaradt
És meg-megveregettem vállamat.
Holott a szomszéd... s mind az éhesek...
Uram, vállalom az ítéletet.
Mindenkiét, Uram, mindenkiét!
Az egyik ember bűne a beszéd,
A másiké a csend, a cimborás.
Kárhozatra vet a káromkodás,
De sok meg azzal lesz pokolra méltó,
Hogy meg nem zökken ajakán a szép szó.
A békesség is bűnné válhatik,
Ha Isten dörgeti villámait,
És elgáncsolhat avval is az ördög,
Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd
Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet
Az Isten-kép megcsúfolója lett.
Vétkezhet azzal is a tunya szellem,
Hogy vétlen marad a vétkező ellen.
Hát hol az ember, hogy bűnös ne lenne?
S hol esett bűn, hogy én nem voltam benne?
Ha minden ember a felebarátod,
Feles akkor az áldás meg az átok,
Közös az érdem, a bűn is közös:
Mindenkiért mindenki felelős.
Te is, testvérem, én is az vagyok
És vállalnunk kell a gyalázatot.
Az emberiség péntek-éjszakáján
A mi késünkön vérzett el a Bárány.
Mikor Pilátus eltörte a pálcát,
Mi tartottuk a mosakodó-tálcát,
Hogy mossa kezét meggyalázott székén:
Mi ordítottuk rekedtre a gégénk:
Feszítsd meg őt! és Mirajtunk a vére!
Mi kergettük a tagadásba Pétert,
És a vigyorgó szolganép előtt
Mi tagadtuk meg háromízben Őt.
Arcába köpni mi voltunk serények,
Mi sürgölődtünk - nagyzsoldú legények -
Ólmozott szíjjal vérét ontani.
Mink a lator is, a baloldali,
Ki a kereszten is káromkodott,
És mi vagyunk Júdás, az áruló
Júdás, kinek meg nem születni jobb.
Születtünk: emberek vagyunk.
Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk.
Te, ki az ítélőn ítélkezel,
De bűne bánójával könnyezel,
Halld elfúló szavam:
Csak egyedül ne, csak a Bárány
Nyomán indulhassak oda,
Hol elejétől fogva vár rám
Keresztemmel a Golgota!