Mécs László: A nyomor balladája

Napverte nyári délelôttön bolyongtam csöndben és derűben.
Lelkem kinyílt pipacs-szirmára dalt csorgatott egy víg pacsirta.
Kacérkodó búzavirágra kacsingattam és elmerültem
... midôn egy ráncos koldusarc tragikumát elémbe sírta.

Nagy búzatábla mellett mentünk. Valahol dolgos kasza pengett.
A vén koldus mesélte sorsát (olyan volt, mint egy ôsz apostol).
Harminc évig szolgált a grófnál, ô vágott itten régen rendet,
ô is szántott itt, míg kezében még hetykén pattogott az ostor.

E földbe szórta ifjúságát... Kitették, hogy kútját kimérték.

Most koldul. Míg vak felesége mocsárba áll be minden reggel:
lábára másznak a piócák, eladják, s így vesznek kenyérkét...
-- Komor kíváncsiságtól égve a láphoz mentem az öreggel.

Bűzhödt mocsárban állt az asszony s vakon, révedve égre nézett.
Szoknyája fel volt türve, combján sebek virultak minden ráncon,
le-lehajolt, kitapogatta, ha valahol új csípést érzett...
-- Békák groteszkül gúnyolódtak az Ember-járta haláltáncon...

(Nyirettyűs szélsuhancok jöttek, s végigvonóztak minden nádon:

mi vagyunk a vizek, felhôk prímásai: szent, örökös hegedôsök!
... Mindent kilesünk... Voltunk közel egy fürdôhelyen. A promenádon
sétálnak a nôk vagyonokkal a bôrükön, ott tobzódnak a nagy tehetôsök...)

Az úton egy kifestett nôvel egy bankár száguld autóban,
Fürdôbe mennek. Millió lóg a férfi s nôi óraláncon.
-- A vén vak asszony most lehajlik. Megint fogott. S csak áll a tóban.
-- Békák brekegnek és nevetnek az Ember járta haláltáncon...

(S a nádhegedűn a szelek dala szól: Ültünk a Hegyen, hol a Jóság

így szólt: boldog aki szenved, sír: mert annak Isten adósa...
Boldog, ki keresztet hord és várja az égben Isten-adósát...
-- A rongyosok itták ajkai mézét és arcuk csupa tűzfejű rózsa.)

Fehér lovas, finomka hintón fürdôzni arra mén a püspök;
beteg lábán, arany keresztjén a napsugár pajzánul táncol.
-- A vén vak asszony újra hajlik és tölti a piócás üstöt...
-- Békák brekegnek és nevetnek az Ember-járta haláltáncon.

(S hegedülnek a nádhegedűk: ,,Szimbólum e láp: az emberiségnek
mocsaras nagy szégyene, mely körülönti a könnytele földet;

közepén a Nyomor magasul a könyörtelen égnek:
a szívén téboly, szeme vak, testén a piócák marva nyüzsögnek...''

Új hintó jô: a gróf s a lánya. Utánuk a vidám cselédek;
a vén asszonyból csúfot űznek s röhögnek fent a málhasáncon,
-- Feléjük fordul a vak asszony s a zaj felé csak réved, réved...
-- Békák brekegnek, gúnyolódnak az Ember járta haláltáncon...

(Már törnek a nádhegedűk: a vihar közeleg, bunkóz buta ökle.
Sikolyos zene sír fel a nádakon, így muzsikálhat egy ôrült:
,,Röhögj, ökör-életű nép, ajakad a jövôdre röhög le:

ha kidôlsz az igából, szinte lehajtnak az úri, füves legelôrül...'')

-- Hogy esni kezdett, elfutottam, de visszanéztem még egy tarlón:
a vak asszony kijött a vízbôl, karjánál fogva élte párját,
s indultak széltôl tépázottan. A vihar megjött vad-komorlón,
s rájuk tátotta villám-foggal vicsorgó nagy komondor-száját...

Hajnali harangszó, 1923