Végig a Via Dolorosán

Feloldozlak bűneid alól.
Mondta gyóntató Atyám, gyónásom befejeztével.
Elégtételként, a keresztút egyik állomását imádkozz végig!
Hazatérve a szentmiséről, most erre gondolok.
Életem meghatározó élménye volt az a nap.
Robi körül ültünk Csíksomlyón, a Szent Ferenc Alapítvány önkénteseinek felkészítésén.
Ebéd után voltunk.
Délutáni programunk, egy kellemesséta lesz, a keresztúton, a Hármashalom oltárhoz.
Sétáim során, már láttam, milyen meredek emelkedő visz fel az oltárhoz.
Még alig tudtam járni.
Csak egy év telt el agyvérzésem óta.
Már az is hajmeresztő halálugrásnak számított, hogy egyedül elindultam a számomra ismeretlen erdélyi település felé.
Isten segedelmével gond nélkül érkeztem.
Tizenöt, húszfőnyi csapatunk délután kettő óra tájban nekiindult a meredélynek.
Kicsit szédültem. Bukdácsolva haladtam az elsők között.
Lábam nehezen mozogtak, mintha mélytengeri búvárként ólomnehezékekkel ellátott ruhát viseltem volna.
Gyöngyözött a homlokom.
Kapkodva vettem a levegőt.
Kicsit le kell ülnöm.
Mondtam a mellettem állónak.
Ültömben nagyokat slukkoltam, a friss, fűillattal teli, hegyi levegőből.
Angéla arca jelent meg előttem.
Vagy te mész el innen, vagy mi megyünk el!
Arca haragtól piroslott.
Így esett, hogy egyedül maradtam.
Miután kiszuszogtam magam, nehézkesen feltápászkodtam.
Botorkáltam a többi, fiatal társam között.
Minden lépésnél arra gondoltam, vajon bírni fogom, a végéig?
Nehezen fogytak a méterek.
A gyepből, itt- ott, kövek tűntek elő.
Nem láttam azokat, gyakran megbotlottam bennük.
Ilyenkor, kezemet letéve, szinte négykézláb haladtam.
Azután, hirtelen elsötétült előttem a világ.
Újra leültem a fűre.
A piciny,tiszadobi bérlakás képe jelent meg előttem.
Csend, és magány.
Társaim, élénk csacsogással haladtak előttem.
Ájulás környékezett, a szokatlanul nehéz erőfeszítések miatt.
Oly távoli még a vége!
Gondoltam, kétségbe esve.
Mellettem Ernő haladt, a Szászvárosi Otthon vezetője.
Maga is Csaba Testvér gyermeke volt.
Látta rajtam, hogy mindjárt össze fogok esni.
Elővette vizes flaskáját, megkínált.
Nagyot kortyoltam belőle.
Közben, a lányok tanácsára locsolták a fejem, a vízzel.
Egyre meredekebb lett, a hegyoldal.
Szégyenkezve néztem társaimra.
Nem fogok tudni, felmenni!
Ernő, a hónom alá nyúlt.
Összeszedtem minden erőmet.
Lépéseim, szinte önkívületben követték egymást.
Eszembe jutott hihetetlen vállalkozásom.
Az agyvérzést követő, magányos életem, az erdélyi utam, amikor valamibe úgy kezdtem bele, hogy nem terveztem meg aprólékosan minden mozzanatát, csak Mennyei Atyámra bíztam magam.
Eddig működött!
Csodálkoztam.
Ernő kezét fogva megpillantottam a hegytetején, a tisztást.
Gyönyörűen ragyogott, a májusi napsütésben.
Felettem bárányfelhők tarkították, a fenyvesekkel teli szemhatárt.
A Hármashalom Oltár, még így , keresztalja nélkül is káprázatos volt.
Megtettem, amit korábban, ép ésszel el sem lehetett gondolni.
Csak bízni kell!
Bízni és hinni!