Isten igéjét nem elég csak a fülünkkel hallgatnunk, hanem a szívünkbe is be kell fogadnunk. A szív a Biblia szóhasználata szerint az ember egész belső világát jelenti. Isten igéjét tehát az fogadja be, aki engedi, hogy az áthassa gondolat- és érzésvilágát, irányítsa akaratát és mindennapi cselekedeteit.
Hitünk tanítása szerint Isten öröktől fogva megálmodta létünket: személyre szóló, utánozhatatlan vázlatot készített mindannyiunkról, és arra hív bennünket, hogy szabad akarattal valósítsuk meg a ránk vonatkozó isteni álmot, tervet.
A földön az a feladatunk, hogy kiműveljük személyiségünket, emberségünket, fölépítsük magunkban a belső, a lelki embert, aki el tudja majd viselni az Istennel való találkozás leírhatatlan örömét.
Az imént hallott evangéliumi részlet arra figyelmeztet, nem mindegy, hogy milyen alapra építkezünk és hogyan élünk, mert az üdvösséget nem az nyeri el, aki szép szavakat mond, és gyakran fogadkozik, hanem aki teljesíti Isten akaratát.
Kt. Isten akarata a kedves, elnéző és nagylelkű magatartásnál többet kíván: radikális átalakulást és megtérést. Ez abban áll, hogy követjük a Jézus Krisztusban megjelent isteni Igét, hiszünk neki, tanúságot teszünk róla és utánozzuk életpéldáját.
Isten nem a lehetetlen emberi törvények aprólékos teljesítését várja tőlünk. Következetes, szilárd, elszánt akaratot és beállítottságot vár. Ő azt akarja, hogy ne csak elfogadjuk és hallgassuk tanítását, hanem éljünk az isteni Igéből. Adjunk neki lehetőséget arra, hogy az isteni Ige befolyásolja döntéseinket és átalakíthassa életünket.
Viszont aki homokra épít, elutasítja Isten üdvözítő akaratát, és lemond az Istentől érkező segítségről, figyelmen kívül hagyja az ő Igéjét. Az ilyen ember, ha nem is tudatosan, de evilági ideológiák, szólamok és divatok szerint formálja életét, és gőgösen elutasítja a rá vonatkozó isteni elgondolást.
Nem fogadja el a megváltás ajándékát, mert ő önerőből akar építkezni: evilági értékek - pénz, hírnév és gyönyör - hajszolásával akarja üdvözíteni, boldogítani önmagát. Megfeledkezik a költő örök érvényű megállapításáról: „Mi az mi embert boldoggá tehet? Kincs? Hír? Gyönyör? – legyen, bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm!”
A homokra építő ember nem ismeri a szeretet mélységeit, s ennek következtében: embertársát – legyen szó akár gyerekről, szülőről, házastársról, barátról, ismerősről – csupán az érdek, a hasznosság oldaláról szemléli, kihasználható, birtokba vehető tárgynak tekinti. Az ilyesfajta önépítés, azonban csak szánalmas tákolmányt ígér.
A szűklátókörű embernek előbb-utóbb be kell látnia, hogy az emberi ész üdvösséget ígérő eszmerendszerei a krízis, a megpróbáltatás óráiban szertefoszlanak, semmivé válnak. A szenvedés időszakában és a halál sötét határfala előtt kétségbeesetten kell rádöbbennie, hogy az önerőre alapozott megváltás ostoba emberi álom.
Törvényszerűen kell megtapasztalnia a keserű magányt, mert aki csak érdekből és felszínesen szereti a másikat, az a közösségen, a családon belül is egyedül marad. És hiába próbálkozik szenvedélyeinek kielégítésével, hiába menekül futó kalandokba, alkoholba, kábítószerbe, ott sem talál igazi békét. - A homokra építő helytelenül cselekszik és veszedelmes kockázatot vállal, mert félő, hogy emberi elképzelésekre és evilági értékekre alapuló építménye, embersége nem bírja majd elviselni az Istennel való találkozás viharát.
Kt. Aki Jézus sziklaalapjára épít, elfogadja a létére vonatkozó isteni tervet, és gyermeki bizalommal várja a földöntúli segítséget. Az evilági eszmékből csak azokat fogadja el, amelyek nem ellenkeznek az isteni tervező elgondolásával. Nem kísérletezik azzal, hogy önmagát húzza ki a bűn mocsarából, hanem befogadja a megváltás ajándékát.
A jézusi sziklára építő ember teljes szeretettel fordul embertársai felé: fölfedezi azok belső értékeit; nem birtokolni, hanem fölszabadítani, boldogítani akarja őket. - Az ily módon építkező ember bizton remélheti, hogy létének háza, belső embersége a külső pusztulás ellenére is remekművé válik.
Ennek ellenére előfordulhat, hogy nem látja világosan Isten üdvözítő tervét életére vonatkozólag, olykor sötét alagútban találja magát, de ilyenkor is tudja, hogy életének kusza szövevényeit a gondviselő Jóság irányítja, s az alagút végén szerető Istene várja.
A sziklára építőt a szenvedés óráiban és a halál árnyékában sem keríti hatalmába a rettegés, a bénító félelem, mert az elvetett búzaszem példájából tudja, hogy Isten a gyengeségből és a halálból fakaszt új életet, hogy a legnagyobb rosszat is a javunkra tudja fordítani.
A Jézusi sziklára építő ember volt, a szerdán (márc. 2-án) meggyilkolt Shahbaz Bhatti, a pakisztáni kormány kisebbségügyi, egyetlen katolikus minisztere is, aki 1968. szeptember 9-én született Lahore-ban. Egy nyomorúságos kis keresztény faluból származott, és az egyház segítségével tudott tanulni. Jogász lett és politikai karriert futott be. Képviselőből lett kisebbségügyi miniszter, harcolni akart „minden ember egyenlőségéért, a társadalmi igazságosságért, a vallásszabadságért, a vallási kisebbségekért.”(- A keresztények Pakisztánnak alig 2 %-át alkotják. -) Hangsúlyozta: „a remény üzenetét akarom elvinni a haragvó, kiábrándult, elkeseredett embereknek. Jézus az életem középpontja és valódi követője akarok lenni tetteim által, meg akarom osztani Isten szeretetét a pakisztáni szegényekkel, elnyomottakkal, áldozatokkal, szükséget szenvedőkkel.”
A múlt év decemberében készített riportban tették föl neki a következő kérdést: Miniszter úr, hallott a terroristacsoportok ön ellen irányuló újabb fenyegetéseiről? - Egyik fenyegetés a másikat éri. Mindegyiket komolyan veszem, de nekem az a hivatásom, hogy védelmezzem a vallásszabadságot, a kisebbségi jogokat, az igazságosságot és az egyenlőséget, és ezt habozás nélkül folytatni fogom. Amit vállaltam, továbbra is tenni fogom, mindannak ellenére, amit ezek a csoportok hangoztatnak… Sajnos azok, akik hozzám hasonlóan ezen a területen tevékenykednek, előbb-utóbb a szélsőségesek célpontjaivá válnak. Sokan az életükkel fizettek…
Végül azt kérdezte a riporter: Szeretne üzenni valamit a pápának… Mélyen vallásos ember vagyok, és amit a pápa mond, az számomra nagyon fontos. Köszönöm neki, hogy közel van, és együtt érez a pakisztáni keresztényekkel. Vigasztalása segít, hogy a nehézségek ellenére is tanúságot tegyek a hitemről. Kérem a Szentatyát és minden hívőt a világon, hogy imádkozzanak értem.
Shahbaz Bhatti tudta, hogy Pakisztánban és egyáltalán a földnek azon a részén milyen veszéllyel jár, ha valaki életét Krisztusra, a Sziklára építi és ő mégis arra építette, mert komolyan vette Jézus szavait, miszerint: „A mennyek országéba nem jut be mindenki, aki azt mondja nekem: „Uram! Uram!” Csak az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi.”(Mt 7,21)
Kt. A sziklára építő okos ember képében a józanul élő, tervszerűen építkező keresztény ember eszménye villan föl, akit a veszélyek ellenére Shahbaz is követet, s akit nekünk is követnünk kell. Az elgondolás, a terv, sőt a segítség és erő is Jézustól jön, de nekünk kell tettekre váltanunk és megvalósítanunk a tervet, amelyet az evangéliumokban és az egyház tanításában találunk meg. Az Úr Jézus nem azért beszélt, nem azért tanított, hogy a fülünket csiklandoztassa, hogy valami érdekes, szellemi örömben részesítsen minket, hanem azért, hogy életünket ráépítsük tanítására, erejére.
Jézus igen gyakran emlegeti az eszmény és a valóság, a gondolat és a megvalósítás, a hit és a tettek párhuzamát, illetve egybetartozását. Az alaptétel a mai evangélium első mondatában van megfogalmazva: „A mennyek országába nem jut be mindenki, aki azt mondja nekem: Uram! Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”. Ezek szerint nem elég csak hinni, csak imádkozni, hanem tenni is kell, amit Jézus tanít.
Pál apostol is hangsúlyozza, hogy „a hit…a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6), ez a hit azonban, nem csupán az értelem csatlakozása Krisztushoz, hanem az egész emberé: az értelemé, az akaraté, a gondolkodásmódé és a tetteké.
Ennek a hitnek az egész emberi életet át kell járnia, s az embert el kell vezetnie Isten létének nem csupán elvont, elméleti, hanem gyakorlati megismeréséhez. Ez pedig azt jelenti, hogy akaratát aláveti Isten akaratának, magatartását, mindennapi életét pedig Isten parancsai szerint igazítja. Vigyázat, maga az Úr mondta: egyszerre nem lehet két úrnak szolgálni, az Istennek is, meg a mammonnak, a világnak is, nem lehet egyszerre bűnös szenvedélyeinket, ösztöneinket kielégíteni és ugyanakkor úgy mond, buzgó vallásos életet élni.
Ezért mindazok, akik a hit megvallását a vallásos élet üres gyakorlataira, szokásaira fokozzák le – „a te nevedben jövendöltünk… űztünk ki ördögöt” (23) –, de egyéni életüket nem vetik alá minden vonatkozásban Isten akaratának, egy napon majd ezt hallják: „Sose ismertelek benneteket”.
Kt. Csak az Isten akaratát teljesen megvalósító hit teszi lehetővé, hogy az ember „sziklára építse házát”, ne féljen a széltől, se vihartól. Ebben az esetben a ház a keresztény élet, amely, ha a Krisztusba vetett hitre és szava teljesítésére épül, bátran szembenézhet bármiféle viharral, nyugodtan várhatja a halált: az örök élet napját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése