Lapálylakó lettem. A Vihorlát lánca
(mint az ifjú vágyak forradalmi tánca),
messze, messze ködlik kéken, emlékké meredten...
Nagy uraknak, szegényeknek megbecsültje lettem.
Hegyekkel labdázni nem küld már a lázam:
immáron felépült biztonságos házam
vallásból, meg eszmékbôl, meg csöndes bölcsességbôl,
májusfából, ciprusfából, bajból, békességbôl.
Nem nyerít vágy-lova volt álom-vitéznek.
Vénít az, hogy mindég komoly szemek néznek,
nem nomádként: magvetôként, komolyként idéznek,
ki jóságos teremtôje kenyérnek meg méznek.
Tele van a világ bajjal, zivatarral,
birodalmak felett telek átka nyargal.
-- Az én házam meleg fészek, mert kifűti máma
sok ezer szív rámsugárzó, titkos hôhulláma...
De néha, ha könyvhöz, levélhez telepszem,
könyvbôl és levélbôl néz rám sok meleg szem,
s a magányos éjszakában a vihart hallgatom:
egy bujdosó szegénylegény kopog az ablakon...
Kinyitom ablakom, a ház belerezdül,
mikor beugrik az ablakon keresztül
elbujdosott ifjúságom... tenyerem megrázza,
szabadálmú, szabadszójú, pártütô, garázda...
Suttogunk forrongó, lázadó igéket,
vad kacagástól táncolnak a képek,
a Biblia s a szívem is furcsa pogány kéjben...
-- Fakó lova rányerít és elnyargal az éjben...
Vigasztaló, 1927
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése