II. János Pál és Debrecen

Karol Wojtyla titokban járt Hajdúszoboszlón
2005. április 6. 01:00

Dombi Margit
A hajdúszoboszlói katolikus templom évkönyvében 1977 nyara címszó alatt a következő bejegyzés áll: „Wojtyla Károly, krakkói bíboros érsek inkognitóban Hajdúszoboszlón járt. Részt vett a 10 óra, majd a fél 12 órai lengyel nyelvű szentmisén, melyet Gulácsi Pál helybéli esperesplébános celebrált. Bíboros érsek a plébánián tett tisztelgő látogatás után Kabára ment, ahol meglátogatta a lengyel vendégmunkásokat, akik cukorgyárat építenek ott. Kabáról Egerbe, illetve Göncre ment, s onnan vissza Krakkóba. Állítólag Bulgáriából jött.”
A Bocskai utcában álló plébániatemplom külső homlokzatán hiába keressük a Wojtyla bíboros látogatásának emléket állító táblát, csak vakolattól lecsupaszított falakat találunk. A kántor, Répási Borbála siet kézenfekvő magyarázattal szolgálni a hiányosságra: azért kellett levenni a táblát, mert a falak öregek, több mint kétszáz évesek, és elsalétromosodtak. Nem lehetett tovább halasztani a renoválást, s ehhez el kellett távolítani a táblát, le kellett verni a vakolatot. De ahogy meglesznek a helyreállítási munkákkal, visszaszerelik a falra, hiszen a Hajdúkerülethez tartozó város reformátusságához viszonyítva igencsak kisebbségben lévő – mintegy 1500 lelket számláló – katolikus közösség nagyon büszke a szentatya egykori látogatására. – Ez a vatikáni távirat is kint volt a templom falán – mutatja a plébánia épületében elhelyezett irat másolatát a kántor –, de kénytelenek voltunk levenni, mert annyira becses volt a hívők előtt, hogy ahány másolatot kitettünk belőle, mind elvitték. Megvan viszont, s ugyancsak becsben van az a fekete madonna, amit Wojtyla bíboros adományozott a Kabán dolgozó építőmunkásoknak, s amit azok továbbadtak a templomnak. Igaz, az előző plébános kérésére eltávolították az oltárképi madonna mellől, s kicsit hátrébb került, de azért a lengyel hívők így is mindig megtalálják. Azért is becsben van, mert a hagyomány úgy tartja, hogy egy leégett templomból került Karol Wojtylához, majd Kabára, s végül Hajdúszoboszlóra.
– Nagy élet volt itt a hetvenes években – emlékezik vissza Varga Miklósné, aki azóta is szállást ad lengyel családoknak. Igaz, azóta kissé más a vendégkör: most nyaralók látogatják őket, akkor meg az építőmunkások, építészgyakornokok laktak náluk. – Nagyon vallásos emberek voltak, nagyon templomjárók – mondja Zita asszony.
– Nem egyszer, nem kétszer járt itt a krakkói érsek hogy megnézze, hogyan viselkednek az ő hívei. Dolgoznak-e, jámborak-e? – kapcsolódik a beszélgetésbe Munkácsi Antalné Mária néni, aki Gulácsi Pál esperes, majd kanonokplébános, később pedig Varga Béla atya ideje alatt itt harangozóként szolgált. – Én magam is többször találkoztam, s beszéltem is vele, mert meg tudta kérdezni magyarul: mi a nevem, hogy vagyok. Mária néninek ez az első találkozás igen nagy élmény, mert ahogyan az évkönyv írja, a lengyel főpap nem jelentkezett be, inkognitóban érkezett a mintegy háromezer lengyel vendégmunkásnak szállást adó Hajdúszoboszlóra, s éppen Mária néni volt az, akivel a templomban összetalálkozott. – Emlékszem, éppen virágoztam, csak úgy, kötényesen. Hát látom, hogy egy idegen ember térdel Mária képe előtt. Fel-felnéz rá, és erősen imádkozik. Mindjárt szaladtam a kanonok úrhoz, hogy jöjjön, nézze meg, nem valami rossz szándékú idegen-e, mert megjelenése, buzgó vallásossága valahogy szokatlan volt nekem. Jön is a kanonok úr, mindjárt meg is ölelték egymást. Röviddel később mondta nekem, hogy ez a krakkói érsek, és jött meglátogatni a lengyel munkásokat. Jött később is, és ha találkoztunk – két-három ilyen esetre emlékszem –, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Nagyon kedves ember volt, később is megemlékezett rólam.
Mindjárt hozza is a bizonyítékot, egy 1998-ban kiállított emléklapot II. János Pál fényképével, aláírásával. – Minden évben visszajön hozzánk egy házaspár – veszi vissza a szót Mária néni lánya. – Gyerekük nincsen, a szoboszlói víz jót tesz nekik, hát szeretnek nálunk lenni. Mikor elmeséltük a szentatya látogatását, azonnal megígérték, hogy ha Rómában járnak, hoznak emléket tőle. Be is tartották, anyám nagy örömére.
Mária néni valóban határtalanul boldog az emlékeivel, s bár lábműtéte miatt csak járókerettel tud mozogni, nem rest eljönni velünk a templomba, egykori szolgálata helyszínére. – Amim van, abból ma is adok – mondja –, keresztet, oltári terítőt, mindent. – Csak azt sajnálom, hogy a korom meg a betegségem miatt szolgálni már nem tudok. De azért még a mostani plébános is tisztel, és tudja, hogy ki vagyok. Annak meg külön örülök, hogy megadta a Jóisten, hogy olyan embert ismerhettem személyesen, mint a szentatya volt. Nagyon csodáltam érte, amikor meghallottam, hogy megbocsátott az életére törő merénylőnek. Még akkor is, ha sokak szerint az erkölcsi kötelessége volt. Akkor is nagyon szép volt tőle. Mint ahogy az is, hogy idejött az egyszerű munkásoknak igét hirdetni. Nagy kár érte, hogy elszólította az Úr – sóhajt, és a fekete madonnától a főoltárhoz tipeg imádkozni.
Hajdúszoboszlón azóta is minden szombaton este hét órakor lengyel nyelvű misét tartanak, a turisták igen jelentős hányada ugyanis azóta is lengyel a fürdővárosban. A hetvenes években azonban ez nem volt ilyen egyszerű, ugyanis a mélyen vallásos építőmunkások hiába kértek, nem kaptak lengyel nyelven misézni tudó papot. A krakkói érsek látogatásával ezt a hiányt igyekezett pótolni. Azért a templom szolgái megtették, amit tudtak, Varga Béla atya a liturgia egy részét megtanulta lengyelül, a lengyel misére betérő magyar hívők pedig örömmel énekelték lengyelül a krakkói érsek által hozott lengyel nyelvű zsoltárokat. A helyzet 1993-ra teljesen konszolidálódott, ugyanis azóta két Debrecenben élő, lengyel domonkos rendi szerzetes rendszeresen kijár misézni Hajdúszoboszlóra. Wysokinski Ireneus atya azt mondja, igen nagy öröm volt számukra, amikor látták, milyen szeretettel ápolják a szoboszlóiak a szentatya látogatásának emlékét. Amint mondja, nem különösebben meglepő, hogy a krakkói érsek meglátogatta a lengyel munkásokat. Teljesen érthetetlen lehetett számára ugyanis, hogy még a nagyon „vonalasnak” számító NDK-ban is kaptak lengyelül tudó papot az ott dolgozó lengyelek, csak Magyarországon kellett nélkülözniük az anyanyelvű istentiszteletet. Ezt pedig Karol Wojtyla lelkiismerete nem bírta elviselni.
Délután egy óra van, Hajdúszoboszlón szólnak a harangok a pápa lelki üdvéért. Mária néni lassan kezébe veszi a rózsafüzért, amit tőle kapott, és csendesen imádkozik.