2011. március 6., vasárnap

Mécs László: A habozások hídján


Nem tudtam, merre menjek én, tamáskodó tanítvány,
s csak álltam, álltam hallgatag a habozások hídján.

Az egyik partról átzenélt az élet zűrzavarja,
gyönyört, virágot, vágyakat, színt, illatot kavarva.

A zűr zenéje mámoros hálóját szôtte, fonta,
s a szívem vergôdése már csendesbedett naponta.

A másik parton misztikus, nagypéntekes homály volt,
kálváriás halmok felett egy vérzô Hold világolt...

Uram, a szíved vére hullt a misztikus sötétben,
tüzes folyóvá nôtt a bús kálváriák tövében.

A híd felé hömpölyögve jött a vér (szent égi posta),
átzúgott rajta, s potrohos pilléreit kimosta.

A híd ledôlt, magam pedig Szíved felé futottam.
Ami vágyam volt, ottmaradt a romokban halottan.

Most itt vagyok, Tied vagyok... virágos ifjúságom
fáját elhoztam... harmatozd meg vérrel minden ágon.

Még minden szirma szűzen áll, bimbóba bújva reszket:
Uram, kivágom, s ácsolok súlyos, kemény keresztet.

Két kék galamb: a két szemem feléd repül imának:
mutasd nekik a sok között az én kálváriámat;


a végtelenben add nekik harmatját égi méznek,
-- de villámmal verd ôket át, ha egyszer visszanéznek...

Hajnali harangszó, 1923

Nincsenek megjegyzések: