A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fulánkja volt a Télnek;
szíven szúrt termô televényt, embert, folyót, fát, réteket...
Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek,
s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany
órája is fel-feltűnik felhôk között s tavaszt ketyeg!
Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.
Ha egy-egy szívbôl egy naiv, színes pillangó fellebeg,
választhat: hogy virág helyett szuronyra vagy tövisre szálljon.
A fűzfavesszôk kérge is hiába rejt friss füttyeket:
mert nincs ki vágjon furulyát, s nótázzon a bimbótlan tájon...
Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,
hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!
A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek,
s a földrôl eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,
kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!
A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyen könny, átok dermed,
s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.
Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok
a szemetek, feledve rég a nagy Család közös dalát:
most hadd legyek elôttetek az arcvidító játszi gyermek!
... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,
magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,
tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára,
s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak
a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.
Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...
Lenézek s látom: lassudan mosoly szülemlik mindenütt,
völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyôkön.
A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük,
s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.
Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,
hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját
jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;
a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.
De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!
És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:
hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!
Ifjúljon erdô-szívetek, és bent a Csönd hószín leplére
tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelembôl,
hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...
És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:
hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,
a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint egy zúgó ének,
ôröljetek a tragikus ember számára örömet:
adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!
Hajnali harangszó, 1923
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése