Úr Napjára

R. Guardini: A kenyér és a bor

Egy máik út is vezet Istenhez, de erről nem is beszéhetnék, hacsak Krisztus maga nem mutatott volna reá, és ha a liturgia nem járna rajta olyan nagy bizalommal.

Nemcsak a látás, szeretés, az öntudat és érzés útján egyesülhetünk Istennek, hanem az élő valóság is kapcsolatba lép Istennel. Nemcsak megismerésünk és akarásunk tör feléje, hanem egész mivoltunk is. „Testem és lelkem ujjongva repes az élő Úr után” – mondja a zsoltáros, és csak akkor nyugszunk meg, ha létünkkel és életünkkel is kapcsolatba lépünk Vele. Ez nem jelenti a lét összekeverését, nem jelenti az élet összezavarását. Ilyenre gondolni nemcsak hogy vakmerőség volna, hanem értelmetlenség is, mert semmiféle teremtmény sem keveredhetik össze az Istenséggel. És mindamellett van a megismerésen és szeretésen kívül egy másik egyesülés is: a létező élet egyesülése.

Mi vágyakozunk ez után, kell vágyakoznunk utána, és ez a vágyakozás igen szép kifejezésre is talál. A Szentírás és maga a liturgia adja ajkunkra a sót: úgy szeretnénk személyes életünkkel Istennel egyesülni, miként a test egyesül az étellel és az itallal. Nemcsak megismerni és szeretni akarjuk Őt. Meg szeretnénk Őt ragadni, megtartani, bírni; igen, mondjuk ki bátran: enni, inni szeretnénk Őt, egészen magunkba fogadni, amíg csak egészen jól nem lakunk vele, egészen meg nem nyugszunk, egészen be nem t elünk Vele. Az úrnapi liturgia az Úr szavaival mondja: „Az élő Atya küldött engem. Miként én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, általam él.”

Nemde ez az, amit akarunk? Magunktól nem mertünk volna soha ilyen követelni; attól kellett volna tartanunk, hogy bűnt követünk el vele. De minthogy most mag az Isten mondja ezt, egész bensőnk ráfeleli: „Igen, így kell annak lenni.”

Mégegyszer ismétlem, semmi olyanról nem lehet itt szó, ami ellenkezni az Istennek kijáró tisztelettel. Semmi olyanról, ami úgy tűnhetnék fel, hogy el akarnók tűntetni a határt, amely minket, termtményeket Istentől elválaszt. Csak arról van szó, hogy szabad megvallanunk azt, amit Ő maga mint vágyat oltott belénk. Szabad örülnünk annak, amit Ő véghetetlen jóságában nekünk ajándékozott. Krisztus azt mondja: „Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital..., aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad és én őbenne.” „Miként az Atya megadta nekem, hogy önmagamban bírjam az életet, azonképpen annak, aki engem eszik, élete lesz általam.” Az Ő testét enni..., az Ő vérét inni... Őt enni... az élő Istenembert magunkba fogadni, mindazt, ami Ő és amit Ő bír. Nem több-e ez, mint amit magunkból kívánhattunk volna? És mégis teljesen az, amit bensőnknek óhajtania kell.

És milyen világosan fejeződik ki ez a kenyér és bor színében!

A kenyér eledel. Becsületes eledel, amely valóban táplál. Magvas eledel, amelyet sohasem lehet megunni. A kenyér igaz és jó, a szónak mély, meleg értelmében. A kenyér színe alatt azonban Isten élő táplálék lesz számunkra, emberek számára. Antiochiai Szent Ignác azt írja az efezusi híveknek: „Mi kenyeret törünk, és ez legyen számunkra a halhatatlanság orvossága.” Éte el, amely egész valónkat az élő Istennel táplálja, és teszi, hogy Benne legyünk és Ő mibennünk.

A bor ital. Sőt a valóság az, hogy nem csak olyan ital, amely a szomjat oltja. Erre való a víz. A bor azonban többet akar: „megvidámítja az ember szívét” – mondja az Írás. A bor nemcsak arra jó, hogy oltsa a szomjat, hanem hogy az öröm itala legyen: teljesség, túláradás. „Milyen szép az én részegítő kelyhem” – mondjaa zsoltár. Érted, mit akar ezzel mondani? És érted, hogy a részegség itt egészen mást jelent, mint mértéktelenséget? Ragyogó szépség a bor, illata, ereje van, amely mindent kitágít és megnemesít. És a bor színe alatt adja nekünk Krisztus az Ő isteni vérét. Nem úgy, mint valami nagyon józan italt, hanem mint az isteni nagyszerűség túláradását. „Sanguis Christi inebria me – Krisztus vére részegíts meg entem” – imádkozta Loyolai Szent Ignác, a melegszívű lovagias férfiú. És Szent Ágnes úgy szól Krisztus véréről, mint szeretetnek és a kimondhatatlan szépségnek titkáról: „Mézet és tejet szívtam ajkáról, és az Ő vére ékesítette arcomat” – imádkozzuk ünnepi zsolozsmájában.

Krisztus kenyér és bor lett. Étel és ital. Ehetjük és ihatjuk Őt. A kenyér hűség és állhatatos szilárdság. A bor merészség, földi mértéket meghaladó öröm, illat, szépség, tágasság és határtalan teljesedés. Az életnek, a bírásnak, az adakozásnak részegsége...