Őszi piac, falu-népe tolong a hideg por-esőben,
hangosan alkuszik és árul a cívis-utód,
báránybőr-süvegek keverednek a nagykalapokkal,
régi szavakban a sík táj muzsikája zenél,
bajszos, erős arcok, bundák szekeren, taligákon -
ódon a kép: nem a múlt századi Debrecené?
Itt járt-kelt, tréfált, ezer arcra figyelt a poéta,
bár betegen heregett, hervadozott a tüdő,
vagy mulatók mellé települt zajos eszmecserére,
így ejtette az é-t í-be futó magasan.
Szürke "lugubris" tónusu táj, temetője Vitéznek,
bő sugarával a hírt sírja ragyogja reád.
Rímeitől meleg áramlást kap a hűs idegenség,
pusztai városa így fogja meg érzületem.
Verseit ejtegetem s fényükben meg-megidézem,
embereken kutatom szelleme drága nyomát,
látom a révült bandukolót a vak utca sarában,
s látom "az emberiség kertje" felé sietőt.
Gondolom: itt ez a vén kapu-bolt még látta alakját,
s látta diák-mosolyát künn a nagyerdei tölgy. -
Arra is elkószált, hol a végzet a leggyönyörűbbet:
árva leányunokám sírba taposta korán.
Bölcsőjéhez a fát a szülőföld erdeje adta,
sűrü, sok-erdejü föld - Debrecen adta a sírt.
Rettenetes látások közt vezetett el az útja,
míg hervadva-hajolt fejjel a csendig elért.
Mélyen a tölgyek alatt porlik, "hamuhodva" a vérem,
csendes a búcsuszavam: drága nagyerdei föld...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése