2010. május 8.
A lelkivezetés
A lelkivezetésnek mind a személyek, mind a vezetés mibenléte tekintetében annyi oldala van, hogy külön-külön tanulmányt érdemelne mindegyik. Már maga a szóhasználat is jellemző és fontos. Ma szívesebben használjuk a lelki kísérés szót. Ha a vezetés szónak nem volnának félreértelmezései mind elméleti, mind gyakorlati síkon, nem volna szükség a terminus megváltoztatására. A félreérthetőség megelőzése, illetve bizonyos rossz gyakorlatok azonban indokolttá teszik, hogy a hangsúlyt ne annyira a vezetésre, mint inkább egyfajta kísérésre helyezzük. A vezetés szó ugyanis sokak számára arra a jelentésre redukálódott, hogy a lelkivezetőnek kell megmondania, mit tegyen a vezetettje, s meg is teszi ezt sokszor a maga „szája íze” szerint. Holott a lelkivezetésnek arról kellene szólnia, hogyan teszi lehetővé, hogyan nyit utat a vezető a vezetett számára, hogy ez utóbbit Isten Lelke vezethesse. Akiben ma is az a vágy él, hogy folytonos tisztulásán át, egyre jobban átadja magát a Lélek vezetésének, az nem fél a vezetés szótól. Számára nem félelem vezetve lenni. Ezzel annak a meggyőződésemnek is hangot szeretnék adni, hogy aki az emberi vezetéstől fél, az tulajdonképpen nem meri, vagy nem akarja magát átadni a Szentlélek vezetésének sem. Ezzel természetesen nem zárom ki az ezen a területen szerzett negatív tapasztalatok, visszaélések, félreértések lehetőségét sem, mely negatív tapasztalatok azután akadályozhatják, esetleg meg is béníthatják az egészséges bizalmat a másik ember felé.
A kereszténység hagyománya azonban ténylegesen azt mutatja, hogy a különféle életállapotban élő emberek (tehát nemcsak a szerzetesek) teljes bizalommal mentek az öregekhez (ez nem életkort, hanem bölcsességet jelent), mint tanítványok a mesterhez, hogy olyan igét kérjenek tőlük, mely vezetheti életüket. Amikor egy régi atyát (egy szerzetest a sivatagban) felkeresett valaki, nem félt megkérdezni: „Mit kövessek, hogy Istennek tetszek?”1, vagy „Atya, mondj egy igét, hogyan üdvözüljek!”2 És feltétel nélküli bizalommal váltották tettekre a kapott igét.
Előadásom folyamán tulajdonképpen ezt a bevezetőt szeretném egy kicsit részleteire bontani. Tehát nem az a célom, hogy átfogó képet nyújtsak a lelkivezetés témájáról – erre nem is mernék vállalkozni –, hanem hogy annak néhány alapvető elemét kiemelve, vágyat ébresszek, új vágyat ébresszek arra, hogy mindenek előtt Isten országát keressük, azt az országot, amely bennünk van, s ami nem más, mint Isten egyre akadálytalanabb uralma életünkben és azon keresztül a világban. Ehhez az Úrtól azt a kegyelmet kaptuk, hogy nem vagyunk egyedül.
Előadásomban a mottóul választott idézetből szeretnék kiindulni. Teszem ezt azért, mert a „nincs emberem”3 egy lehet azon jellemző válaszok közül, amelyet arra a kérdésre adunk, hogy van-e lelkivezetőnk, lelki kísérőnk, vagy sem.
Ismerjük ennek az idézetnek az evangéliumi kontextusát: a Beteszda-fürdőnél panaszolja Jézusnak a 38 éve bénán fekvő ember, hogy nincs embere, aki bevinné őt a tóba, amikor annak vize felkavarodik. Ezt pedig arra a kérdésre válaszolva mondja, amit Jézus előzőleg tett föl neki, s mely így hangzott: „Meg akarsz gyógyulni?”
Ma hadd hangozzék el ugyanez a kérdés Jézus szájából felénk a „nincs emberem” kijelentésünk után, valahogy így: ’Azt mondod, hogy nincs embered, de egyáltalán meg akarsz gyógyulni? Egyáltalán akarod, hogy legyen embered?’
Sajnos sok keresztény azt gondolja, hogy nincs semmi betegsége, tehát szüksége sincs gyógyulásra. Erre Jézus már kortársainak is csak ennyit tudott mondani: „Ha vakok volnátok […] nem volna bűnötök. De azt állítjátok: látunk. Ezért megmarad bűnötök.”4 Vagyis abba a magunkról jól kialakított képbe, abba, amit saját magunkról gondolunk, aminek, akinek magunkat tartjuk, a másik szava sokszor nem nyer befogadást. Azt gondoljuk, tudjuk mi, hogy kik vagyunk és mit kell tennünk, nem szorulunk rá senkire. A minket körülvevő világról való tudásunk mintájára gondoljuk el az önmagunkról való ismeretünket is. Azt képzeljük, mindent meg tudunk tanulni a könyvekből, meg magunkból. Nem hiányzik nekünk semmi és senki. Épek és egészségesek vagyunk.
Akkor tudna a „nincs emberem” felkiáltás hiányként feltörni szívünkből, ha megtapasztalnánk azt, hogy nem vagyunk elegendőek saját magunk számára; ha belátnánk, szükségünk van a másik emberre, mert Isten szól általa. Az a tapasztalat kellene segítsen ebben, hogy sikerül magunkat néha nagyon félre ismerni, nagyon helytelenül látni. Persze, ha ezt elfogadjuk, akkor rögtön mélyebbre is kell mennünk. Hiszen kihez, vagy mihez képest látjuk magunkat helyesen, vagy helytelenül? Egyáltalán viszonyítjuk-e magunkat rajtunk kívülálló valamihez, valakihez? Hányan vannak azok a keresztények, akik rendszeresen olvassák a Szentírást, és oda merik magukat mérni hozzá? Ki meri magát kiszolgáltatni ennek az Igének? Itt látom az egyik alapvető hiányosságot.
A másik megjegyzésem: a lelkivezető nem csodadoktor. Ne essünk félreértésbe, a gyógyulást soha nem egy másik ember adja számunkra, még egy lelki kísérő sem. Csak Istennek van hatalma, hogy gyógyítson és betegségeinkből fölemeljen.
De ha végső soron Istentől kapunk mindent, akkor mégis miért van szükség egy másik emberre? Éppen az Istenhez jutásunkhoz van rá szükség, és ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, hogy Isten mindent nekünk adhasson. Ez pedig nem egyszer s mindenkorra történik meg az életünkben, nem egy egyszeri esemény, hanem folyamatosan egész életünkön át történik.
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem bizonyos élethelyzetek teszik szükségessé számunkra azt, hogy egy külső szem rátekinthessen életünkre, hanem a bűntől megsebzett állapotunk, az, hogy a bűn következtében értelmünk elhomályosult, akaratunk meggyengült, ítéleteinkben saját magunk felé hajlunk. Tudjuk, hogy a Péternek tett intelem nekünk is szól, hogy nem arra van gondunk, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak5; azt is tudjuk, hogy amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Úr útjai a mi útjainknál, az Ő gondolatai a mi gondolatainknál6. Vagyis szükségünk van egy objektív, Istenre tekintő szemre, aki mentes attól az elfogultságtól, aminek mi könnyen áldozatai lehetünk saját magunkkal szemben.
A harmadik, számomra különösen is fontos megjegyzés: Isten a leggyakrabban közvetítőkön keresztül szól. Így volt ez régen is, így van ma is. Ezzel nem értékelem le sem a lelkiismeret szavát, sem az Úrtól kapott belső megvilágosító látásokat, tudásokat. Csak ezek sohasem függetleníthetők a közvetítőkön keresztül kapott isteni szavaktól.
Mindebből jól látszik, hogy a kísérői viszony, kapcsolat kényes és igényes kérdés mind tárgyát, mind természetét tekintve.
A bűntől megsebzett ember útirányt vesztett. Az első ember bűne után elbújt Isten elől. A lelki kísérést igénylő ember először is arról tanúskodik, hogy nem akar elbújni, nem akar kitérni Isten elől. A lelki kísérés tehát természetét tekintve nem társkeresés, hanem istenkeresés. Aki ezt a fajta kísérést igényli, az Úrral való szembesülést keresi, a Vele való egyre szorosabb találkozást. Az jelenthet veszélyt, ha a belső feltárulkozás illetve annak befogadása megragad a két ember közötti kapcsolat szintjén. Egyszerű barátsággá redukálódik, vagy akár – ha a két személy különböző nemű – egy férfi és egy nő kölcsönös emberi vonzalmává. Ébernek kell lenni, hogy a kapcsolatnak ezt az Isten felé való fordultságát megéljük és féltékenyen őrizzük is. Nem lehetünk az Istené is és a lelkivezetőnkké is! A belső kitárulkozás, illetve a másik ember ilyen nagyfokú megnyílásának befogadása igazán mély aszkézissel jár együtt: a teljes Isten felé fordulással mindkét személy részéről. A nőknek különösen is őrizniük kell a papok tisztaságát azáltal, hogy a lelki kísérést valóban az egyre letisztultabb Isten felé fordulásuk részeként élik meg. Ugyanez az éberség vonatkozik természetesen minden olyan lelki kísérői kapcsolatra, melyben a kísérő és a kísért különnemű.
Igazán szembesülnünk kell azzal is, hogy szentmisére járni, időnként szentgyónást végezni önmagában nem elég, ez még nem jelent szerető találkozást az Úrral. Hiszen találkozhatom valakivel úgy is, hogy semmi közöm sincs hozzá. Az igazi találkozás tehát nem egy külső cselekedet megtétele, hanem a szívnek a mozgása, cselekedete, mely nem más, mint a szeretet. Viszont szeretetről csak akkor beszélhetünk igazán, ha ez átformálja gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket, döntéseinket. Az a baj, hogy olyan könnyen használjuk a szeretet szót, s éppen ezért olyan messze vagyunk attól, hogy tudjuk is, miről beszélünk. Mi, emberek túl sok mindent szeretünk, túl sok mindent szeretünk ugyanúgy, de főként saját magunkat szeretjük. Ránézhet-e valaki arra, amit élünk, ránézhet-e valaki arra, ahogyan döntéseket hozunk, vagy teljesen a magunk urai vagyunk, és akarunk is maradni. A testileg bénák, nyomorékok talán még könnyebben kimondják, hogy szükségük van valakire, mert ők nem takargathatják hiányosságukat, korlátozottságukat mozgásban, vagy szellemiekben, hiszen azok evidensek. Mi pedig inkább takargatni szeretnénk azokat a lelki élet területén. Talán elhitetjük magunkkal, hogy nekünk nincs is semmi bajunk, és csak a rejtekben, ott ahol senki nem látja, fájlaljuk, kötözgetjük sebeinket. Fel kellene tudnunk, mernünk kiáltani: ’Uram, nincs emberem, de meg akarok gyógyulni.’ Akkor lesz emberünk!
Ha ez ilyen nyilvánvaló, akkor mégis miért nem tesszük, mi állít meg minket? Talán attól félünk, hogy valaki majd előírja, megmondja, mit tegyünk? Félünk, hogy elveszítjük autonómiánkat? Még egyszer hangsúlyozom, aki az embertől fél, az Istentől is fél. Mert igazából nem a személytől fél, hanem magát félti a másiktól, legyen az akár Isten, akár egy ember. Talán a vágyunk nem elég erős arra, hogy valóban Isten szerint éljünk, az Ő tetszésére legyünk, így azután mindig „magunkba botlunk” az úton.
Persze tudnunk kell, hogy a lelkivezető, a lelki kísérő ugyanolyan ember, mint mi. Talán ez a legfontosabb, amit tudnunk kell róla. Olyan ember, aki szintén szüntelen úton van szíve rejteke felé, ahol Isten él benne, neki is szüksége van vezetésre, kísérésre. Ő is bűntől sebzett ember. Ez azonban nem akadály, s ezt tudnia kell mindkét félnek, vezetőnek és vezetettnek.
Mivel szolgálata az önmagunk rabságából való szabadulás szolgálata, hogy így a Lélekben szabad utunk legyen az Atyához7, a lelkivezető, vagy lelki kísérő nem a maga útján vezet, hanem a Lélek szerint. Olyan személy, akit a Lélek vezet ebben a szolgálatban, az a Szentlélek, aki elsődleges lelkivezetőnk. A Lélek, ahogy a Szentírás tanítja „maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal”8, és „maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk”9. A lelkivezetőt bekapcsolja a Szentlélek a maga művébe a lelkekért.
Noha csak érintőlegesen, de mégis megemlíteném a lelki kapcsolat különböző módozatait a lelkivezetésen kívül, mert fontos egymástól megkülönböztetnünk azokat: ezek a lelki, vagy kísérő beszélgetés, a lelki nevelés és a lelkiatyaság, illetve anyaság.
Az első, vagyis a lelki, vagy kísérő beszélgetés fontos, de nem helyettesíti a lelki kísérést.
A lelki nevelés sajátosabb: feltételez egy nevelőt, képzőt, illetve egy olyan személyt, aki nevelést, képzést igényel. Ez a papságra, szerzetességre készülőket jellemzi.
A lelkiatyaság, lelki anyaság sokkal ritkább, nem is szabad könnyelműen használni a szót. Nem néhány lelki beszélgetés után lesz valaki lelkiatya, vagy lelkianya, mondván, hogy jól megértik egymást!
Befejezésül csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a lelki kapcsolatok minden szintjén ébernek kell lennie az embernek, nehogy önmagát keresse a másikban, s ne is a másikat keresse, hanem csak egyedül Istent. Őbenne kapja meg önmagát is és a másik embert is Isten szándéka és tetszése szerint. A szívnek és a kapcsolatnak ebben a tisztaságában azután már nincs mitől félni. Ez az itt a földön megküzdött szeretet már az örök életre szól, mert ez már nem más, mint maga az Úr!
Tanítson és vezessen bennünket az Úr egymás lelkének egyre mélyebb szeretetére! Ez csak úgy lehetséges, ha azt szeretjük benne, aki az ő legfőbb java. Mindez saját magunkban kezdődik, mert ha a magunk lelkében Istent szeretjük, a másikban sem keresünk semmit és senkit, hanem csak imádjuk és szolgáljuk a benne élő Urat. Amen.
Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária nővér o.s.c.
