Gondolj az alkalmatlanra: ami
már nem hiány. (Az angyalszárny, ha
tollseprűnél is haszontalanabb.)
Lappang valami különös még
vasárnap reggelekre virradóan,
mint háztetőkön zúzmara.
Mikor nincs biztonság belül,
és émelyít a kinti latyakos
szürkeség. A szemétkukákkal
körülbástyázott katasztrófalét.
A téli alma illatával össze
nem egyeztethető – mint földalatti
járatok birodalmából fel-
felüzenő – lárvaarcú titok.
Átfestett múlt örömtelen, de a
fantázia öntőformáiban
örökké alakuló változatai;
feldúlt szálláshelyek, ledöntött
szoborpozdorják, ami jóvá-
tehetetlenül elsüllyedt, akár
a kihalt szavak, mint napiparancsok,
jámbor intelmek, vak indulatok
értelmüket vesztett összefüggései.
Dermedt darócban fél marék hamu;
szarmata-zsiradékból, szaxon
gőgből, a távol-keleti pusztákon
éhen halt kelta hódítók giliszta-
beleiből és kételyeiből,
lám, mi lett!
Itt, vagy ott, azóta is
bizonytalanság lappang. Meddig kell még
lapulni védtelenül, nehogy egy
ellenséges nyílvessző eltaláljon
az idegen szemrésen át?
Az elhajított pajzs, a vért,
s a sikoltás a nyelvpáncél mögül:
„Kiért?” „Miért?”
Csak a szellem halálát s álmait
fájlalom
ezen a védtelen karácsonyon
– nem a fizikait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése