A XIX. század közepén mintegy 12-15 ezerre tehetjük azoknak a számát, akik örmény identitással - anyanyelv, vallás, származás- rendelkeztek. Az 1848-as forradalmat megelőzően 57 örmény család kapott illetve vásárolt nemességet, akik a XIX. század közepére gyakorlatilag integrálódtak a magyar nemességbe. Az 1848/49-es harcokban hetvennél több örmény származású tiszt és mintegy kétszáz fő közkatonaként vett részt a magyarok oldalán. Köztük volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos akik Aradon vértanúhalált haltak.
A szabadságharc leverését követő megtorlást és a Bach rendszert hasonlóan élték meg, mint a kor tősgyökeres magyar nemessége. A kiegyezés után aztán az állami tisztségek betöltésére ugyanúgy lehetőséget kaptak. Talán származásuk miatt általában a mindenkori kormánypárt támogatói voltak. A XIX. század utolsó harmadában, ahogy a magyarosodás útján is egyre előbbre haladtak, az örmény származású parlamenti képviselők és más befolyásos politikusok száma egyre nőtt. A gazdasági életben is résztvettek, de nem tudunk olyan családot, amely a nagypolgárság vezető rétegeibe került volna.
Az 1915-ös törökországi örmény genocídiumot követően mintegy hetven keleti örménynek menekültnek adott hazánk menedéket. Kezdetben nagy volt a kulturális különbség köztük és a magyar-örmények között, de a további generációk alatt már elhalványult mindez.
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum az örményeket drasztikusan érintette. A földtulajdonosok birtokai jórészt a Romániához és Jugoszláviához csatolt területeken feküdtek, azonban sokukat társadalmi pozíciójuk, állasuk a fővároshoz kötötte, a határokon túlra került középosztálybeli családok a magyar államigazgatás az megszűnése miatt munkanélkülivé váltak. E két réteg tagjai jellemzően a megmaradt magyarországi területekre (elsősorban Budapestre) költöztek, s jelentős lecsúszást szenvedtek el a társadalmi ranglétrán. Nem jártak jobban az Erdélyben maradók sem: egyrészt az 1921-es romániai birtokreform alkalmával földterületeket vettek el tőlük, másrészt a városszerkezet átalakulásával (modernizáció, románok tömeges betelepítése) négy településük végképp elveszítette örmény jellegét.
A két világháború között Budapest vált a magyarországi örmények fő gyűjtőhelyévé, ahol mintegy 2000 örmény eredetű személyt tartottak ők maguk számon. 1920 áprilisában megalakult a Magyarországi Örmények Egyesülete, 1924-ben pedig a Ráday utca 11-13. szám alatt az Örmény Katolikus Egyházközség, valamint az Örmény-magyar Kereskedelmi Részvénytársaság. Foglalkozásukat tekintve sok volt köztük az értelmiségi: jogász, mérnök, orvos, tisztviselő, illetve (kis)kereskedő vagy iparos, jellemző örmény foglalkozás pl. a szőnyegkészítő. A második világháború és az azt követő kummunista diktatúrák tovább rombolták az örménység társadalmi pozícióit. Volt, akit háborús bűnösként kivégeztek (Hovhannesian Eghia), de általában rossz idők következtek az "úri középosztályba" tartozó tisztségviselő, értelmiségi családokra. 1952-ben a többi egyesülettel egyidőben megszűntették az Magyarországi Örmények Egyesületét is. Később a kádári konszolidáció idejében, 1965-től a Magyar-Szovjet Baráti Társaság (az Örmény SZSZK is szovjet tagköztarsaság) és a Hazafias Népfront keretein belül szerveződöthettet újjá. Az egyházi közösség működése folyamatos maradt. E korszakban több keleti örmény család is hazánkba költözött Szovjet-Örményországból, akik általában kapcsolatot találtak a magyar-örményekkel.
A helyzet talán még ennél is rosszabb volt Erdélyben. Miután az északi terület másodszor is román uralom alá került, tömegesen hagyták el az országot a magyar-örmények. Volt aki meg sem állt Nyugat-Európáig, vagy Amerikáig, de a többség Magyarországra igyekezett. A kommunista hatóságok a közösségi és egyéni földbirtokokat valamint a városi örmények üzleteit, gyárait s egyéb ingatlanait elvették, és több esetben előfordult, hogy a "gazdag" örményekből a román titkos szolgálat verte ki, hogy "hova rejtették az aranyaikat". Jellemző, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű örmény származású emberek maradtak helyben, illetve megindult egy lefelé irányuló társadalmi mobilitás: sok ügyvéd például nem praktizálhatott, és kénytelen volt alacsonyabb presztízsű állást keresni magának. A hajdani örmény települések elveszítették korábbi jellegüket és jelentőségüket, az örmény származású lakosok a nagyobb városokba költöztek. A kommunista rezsim alatt a civil szervezetek ellehetetlenítése miatt úgy Romániában, mint Magyarországon nem volt lehetőség a magyar-örmények összefogására. Azonban a rendszerváltást követően újjáéledt az örmény társasági, kulturális és vallási élet mindkét államban. A hazai örménység többsége mára csak alig jobban idegen, mint a teljesen asszimilálódott kunok vagy jászok. Az örményt már nem beszélik, a magyart tekintik anyanyelvüknek. Örménységük a magyarral rokon sorsú kis nép, és annak kultúrája iránti rokonszenvükben nyilvánul meg leginkább. Az a néhány tucat örmény család, akik maguk, vagy őseik a XX. században kerültek el Örményországból, természetesen jobban kötődnek az örménységhez. Ápolják anyanyelvüket és szorosabb kapcsolatot tartanak fennt az “óhazával”. A rendszerváltás után az elsőként alakította meg az örménység a maga kisebbségi önkormányzatát, és több egyesület is alakult. Kulturális programokakkal: kiállításokkal, előadásokkal és nyelvtanfolyamokkal szeretnék az örmény hagyományokat ápolni és megismertetni.
AZ ITT ÉLŐ ÖRMÉNYEK ETNIKAI TUDATA
A világban szétszóródott örményeket az általuk beszélt dialógusok alapján két nagy csoportra oszthatjuk: a tágabb értelemben vett Örményországban (Kaukázus előtere) és Kis-Ázsiában élnek a keleti örmények, míg az Európában és onnan a világ egyéb tájain szétszóród örménységet nyugati örménységnek szokták hívni. Az ókorban az akkori örmény állam tette a világon elsőként államvallássá a kereszténységet, amely azonban nem vetette alá magát a sem a római pápának, sem valamelyik görögkeleti patriarchának, s önálló maradt. Ezért ez az örmény egyház önálló egyházfővel rendelkezik, vallási terminológiával szólva autokephal. Az örmények szeretik „gregorián egyház” elnevezést használni, amely legfőbb szentjükre, Világosító Szent Gergelyre utal. A nyugati örménység egyházi szervezete is zömmel ezt a vallást követi Európában és Amerikában. A Habsburg Monarchia területén a korábbi lengyel királysághoz tartozó Galíciában, Velencében, Bécsben és a történeti Magyarország területén élő örmények egyházi vezetői a görög katolikusokhoz hasonlóan azonban elfogadták a római pápa főségét, s vallási unióra léptek a római katolikusokkal, ezáltal megszületett az örmény katolikus vallás (ezt az elnevezést hivatalosan 1773-tól használják)..Régebbi munkákban (többek között Szongott Kristóf is) használták az ortodox örmény vallás kifejezését, amely azonban nem azonos a görögkeleti vallással, hanem az autonóm örmény egyház óhitűségére vonatkozik. Találkozhatunk még a szakadár örmény egyház kifejezéssel, amely arra vonatkozik, hogy nem fogadják el a római pápa egyházfőségét, azonban a római egyháztól való elszakadás azért nem is jöhetett létre, mert más autokephal keresztény vallásokkal (szír, malankár, Tamás keresztények) valójában soha nem is tartoztak sem a római pápa, sem a konstantinápolyi patriárka alá. A Kárpát-medencébe érkezett örmények a keleti dialektus egy akcentusát beszélték, azonban a többi közép-európai örménnyel együtt ők is örmény katolikus vallásúak lettek. A magyar vidékeken az asszimiláció előrehaladtával egyre inkább már csak a vallási különbség jelentette az örmény-tudatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése