A mi hegyeink közt bármilyen derült
és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak
a forró földről, a medence fenekén kanyargó
Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,
sáslobogású terek és táblák felől is
mindig fehéren, mint régi csaták után a
távoli füst, mely hihetetlen, hogy
ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,
mint egészséges tegnapok után a hirtelen
betegség, mint a palackból némán kiszabaduló
szellem, mint délibábjai annak a múltnak,
mely Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.
Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon
megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,
pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az
elsötétülő hágók és völgyek felé,
utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott
a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,
e könnyű és szabad pára meg nem adja magát
naponta semmi sötétnek.
(1996)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése