Előbb a hegyi kápolnáig,
aztán a falu templomáig,
kéttorony örök irányáig,
hollóéveken által máig,
néha Nagyenyed zárkájáig,
Don-kanyarig, Szibériáig,
s vissza az alvadt városokba,
meghagyott kicsi otthonokba,
rongyszőttes-tiszta tájromokba,
vissza a hajnal-vereckéken,
tűzön-vízen keresztül épen,
mert nem test szerint, csak egy képen,
de makacsul, de mindenképpen,
keresztülszületve egy házon,
keresztülszármazva egy népen,
Uram, nem a te láncod tépem,
nem a gonosznak táncát lépem,
hinni egyedül is hihettem,
de ha már így lett - néped lettem,
ömlök dunákba, csermelyekben,
ösvények medréből csepegve
eljövök mindig ligetedbe,
ott, ahol vagy, te Örök Máshol,
megérkezni a búcsúzásból,
hogy elfogadj és látva lássad:
használlak kortynak és falásnak,
és csak te tudd, hogy ennyi mennyi...
Netán a sors mindent feléget,
a lenti földön, fellegeken
s a visszanövő rengetegen
már senki nem tud megjelenni
májusi eső verte bókkal,
szél szalagozta lobogókkal
a meg-megújítása végett -
Te ne feledd e szövetséget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése