A 19. század végére az erdélyi örmények asszimilációja teljesen nyilvánvalóvá vált: nyelvükben már magyarok voltak, az örmény nyelv szinte már csak az örmény rítusú liturgiában volt használatos. Az adatokat összevetve a 19. század közepére az örmények száma Erdélyben hatezer és nyolcezer fő között mozgott. Ezeket az adatokat összeírásokra és becslésekre alapozták, számuk azonban már ekkor csökkenőben volt.1
A nyelvváltás után valóságos veszély volt a rítusváltás is, hiszen az Erdélyben élő örményeknek különálló egyházi vezetésük nem volt, csak az alsópapság volt örmény. Bár történtek törekvések az örmények részéről az önálló örmény püspökség felállítására, kérésük nem talált meghallgatásra.
Származástudatuk, nemzeti öntudatuk arra ösztönözte az örményeket, hogy az előbbiek ellenére mind jobban küzdjenek önálló kulturális létükért. Ez igen komoly erőfeszítést kívánt, mivel nagyon távol éltek az őshazától, Örményországtól, s Erdélyben is nagyon szétszórtan, a kereskedő-iparos foglalkozásiknak megfelelően sok településen éltek, de általában csak néhány fő, természetesen emellett megemlítendő az a néhány település, ahol nagyobb számban éltek.
Az erzsébetvárosi, szamosújvári örmény könyvtárakat vizsgálva, az örménység 19. századi történelmét kutatva, lépten-nyomon találkozhatunk egy vaskosra gyűlt folyóirattal, ún. havi szemlével, az Armeniával. Az előzőekben felsorolt asszimilációs tényezőket, tehát a nyelv, az egyedi vallás és a nemzeti öntudat által bírt különállást próbálta erősíteni az Armenia magyar-örmény havi szemle. A magyarsághoz való tartozásukhoz is ragaszkodtak azonban; maga a folyóirat is magyarul jelent meg.
A folyóirat első száma 1887-ben, január elsején jelent meg és 20 éven át folyamatosan működött. Rendszerint 32 oldalon közölt cikkeket, forrásokat, így jelentős mennyiségű háttéranyagra volt szüksége. A tagolás hasonló volt az egymást követő számokban: a tartalomjegyzék után a föcikkek következtek, majd a kisebb közlemények. Ezt az örmény lapok és a hazai lapok szemléje követte, majd pedig történeti okirattár, s végül a Mi újság az örmény világban? kitekintő cikkei zárták le a szemlét. Az első szám már 22 munkatársat sorolt fel, a következőkben ez egyre bővült; többségük szamosújvári, erzsébetvárosi, gyergyószent-miklósi, kolozsvári, budapesti illetőségű örmény személy volt, de előfordult az is, hogy az ország határain kívül élö örmények is publikáltak a lapban. Az induló szám legelején így próbálták kifejteni ennek az új kezdeményezésnek a céljait:
„Ma, midőn a régi örmény kultúra nagybecsű maradványainak felkutatása (...) nemcsak Keleten, az örmények eredeti őshazájában és nem csupán e tehetséges nép fiainak, de azonkívül Nyugat ama számos tudósainak is, kik az orientalista tanulmányok terén mint armenisták ismeretesek, eg}úk legfontosabb és máris bő eredményt elért törekvését képezi, - alig látszik szükségesnek hosszasan indokolni egy irodalmi vállalat becsét és hasznosságát, mely a magyar olvasó közönség előtt az örmény kultúra vívmányait lehetőleg minden ágában bemutatni czélul tűzi s mely mintegy összekötő kapcsot képezvén a magyar és örmény irodalom között, méltán hézagpótló vállalatul jelentkezik. Legkevésbbé szükséges ezt indokolni épen hazánkban, Magyarországon, hol az örmény nyelvészeti-, irodalmi-, történeti-, régészeti - és földrajzi ismereteknek úgy szakszerű, mint népies feldolgozása eddigelé feltűnően elhány agoltatott s (...) néhány dicséretes kivétel leszámításával, még a szakférfiak között is, - alig mutat elöhaladást.
Arménia czímű magyar-örmény tudományos havi szemlénk (...) a politikai közlemények kizárásával az örmény tudományosság minden ágának magyar nyelven, részint szakszerű, részint népies ismertetését tűzte feladatául. (...) Szemlénk hozni fogja az örmény klasszikus írók magyar fordítását; lesznek régészeti, irodalmi- és költészettörténeti, nyelvtudományi, könyvészeti, egyháztörténeti, néprajzi, genealógiai és e szakba vágó egyéb közleményeink; szóval lehetőleg felkarolni igyekszünk az anyagot, mely ezen irányban rendelkezésünkre áll. "2
Gyakran több számban folytatólagosan, sorozatként jelentettek meg egy-egy hosszabb lélegzetű müvet, mind tudományos, mind irodalmi cikkeket, például Szongott Kristófnak így jelent meg az örmény neveket bemutató kutatása, melyből A magyarhoni örmény családok genealógiája című könyve a későbbiekben megszületett. Egy-egy tanulmányt általában egy-egy vers kötött össze. Fényképekkel, díszes iniciálékkal látták el a cikkeket, sok szemle egy híres ember életrajzával kezdődött, mintegy példaképként állítva a cikkben szereplő személyt az örménység elé. A fő cikkek általában négy téma körül mozogtak, ezek pedig: a magyar-örmények jelene és történelme, az örményországi örmények jelene és történelme.
A magyar-örmények jelenéről írt cikkek nagy része az örmény püspökség visszaállításával volt kapcsolatos, ennek előmozdításában is kiemelkedő szerepe volt az Armeniának. Többek között Merza Gyula armenológus viselte szívén a betöltetlen püspökség megalapításának és újraalakulásának gondját: ezzel kapcsolatban többfajta kezdeményezésbe is kezdett: 1900-ra, Szamosújvár alapításának 200 éves jubileumára javasolta, hogy első püspökük köztéri szobrát készíttessék el, s hogy iktassák be a magyar-örmény püspököt az újonnan visszaállítandó magyar-örmény püspökség székébe. Ennek okát így magyarázta meg Merza: „Különősen azért volna ez fölöttébb kívánatos, hogy a huszonezernyi nép egy egyházfő vezetése alatt összetartassék, a magyar államhoz nem egészen hü nemzetiségek közt, hogy továbbá ne kellessen az örményeknek külföldre vinni theologusaikat pappá szentelés végett és hogy végül az örmény liturgia magyar nyelve magva legyen oly törekvéseknek, a mely a magyar-katholikusok rítusába is bele viszi a magyar nyelvet. "3 Ez a megállapítás azért is érdekes, mert egy eltúlzott adatra alapozta a mondanivalóját, mégpedig az örmények számát tekintve. A történeti források szerint Erdélyben jóval 10000 fő alatt volt az örmények száma, s a magyarországi örményekkel együtt sem érhette el a 20000 főt. Merza azonban ezt a számot vette figyelembe akkor is, amikor gyűjtést szervezett a szobor felállításához: tudniillik, ha mindenki csak 2 forintot adakozik az alapba, akkor biztosítva lett volna a műalkotás.4
Merza Gyula más érveket is felhozott a püspökség visszaállítása érdekében: az 1890-es népszámlálás eredménye, miszerint Magyarországon 4000 örmény él, Merza véleménye szerint a nemtörődömségnek köszönhető. Több forrásra hivatkozva bizonyította be, hogy legalább 10000 örménynek kell élnie a Kárpátmedencében, hiszen, mint Kőváry László is megírta az Erdélyország statistikájában5 minden településen élnek örmények. Az asszimilációval kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy az „örményeknek tíz év óta egy kitűnően szerkesztett folyóirata és 2 év óta egy mindinkább fejlődő hetilapja van ti. az Armenia és a Szamosujvár, a szellemi közösséget fenntartani és ápolni célozzák: ez a szempont [ti. a püspökség ügye] is kedvezőbb elbírálás alá esik. "6
Mivel Szamosújváron ekkor szerettek volna görög katolikus püspökséget felállítani, az örmények úgy érezték, hogy az ő kérvényük sokkal jogosabb, hiszen nekik csak felújítani kellett volna a 200 éve betöltetlen püspökséget. A cikk írója hivatkozott az 1868-as XLIII. törvénycikk 16. szakaszára is, amely az önkormányzati szabadságot s a jogegyenlőséget kiterjesztette az örmény katolikus egyházra is. Fontos érve volt az is, hogy ha lenne önálló örmény katolikus püspökség, akkor a moldvai örményeket ezzel rá lehetett volna bírni az unióra. Merzának annyira szívügye volt az örmények ezen problémája, hogy verset is írt, Az örmény püspökség címmel:
Nem sok hijján kétszáz éve
Hogy kialudt a fény kéve
Mely vezérlett egy kis népet,
S apostoli lánggal égett. (...)
És Te, dicső magyar nemzet!
Küszöbén új évezrednek,
- Hisz te őre vagy jog- s törvénynek
Adj püspököt az örménynek!7
Az erre íródott válaszversben pedig egy névtelen szerző jól érzékeltette az örmény identitást a XIX-XX. század fordulóján:
(...) Kétszáz éve nincs főpapunk,
De húszezren mégis vagyunk.
Magyar szívvel, örmény észszel
Szem beszállunk minden vészszel. (...)8
Mint ahogy a borítón is egyből szemünkbe tűnik, láthatjuk, hogy Todorán Endre „Aurora" könyvnyomdájában adták ki a számokat. Az Armenia indulása után hamarosan Todorán Endre örmény betűket rendelt nyomdájának, s mint a folyóiratban megjelent, az Osztrák-Magyar Monarchiában a bécsi császári és a mechitarista atyák nyomdáin kívül csak az Aurora könyvnyomdában voltak örmény betűk.
A folyóirat két szerkesztővel és kiadótulajdonossal indult, ezek pedig Govrik Gergely mechitarista atya és Szongott Kristóf gimnáziumi tanár voltak. Szongott Kristóf Szamosújváron az örmény katolikus gimnáziumban és algimnáziumban tanárként és igazgatóként dolgozott. Az egyik legjelentősebb armenista volt, rengeteg anyagot gyűjtött össze, s ebből pótolhatatlan munkákat írt: Szamosújvár szab. kir. város monográfiáját, A magyarhoni örmény családok genealógiáját, lefordította Chorenei Mózes Nagy-Örményország című 5. századbeli krónikáját. 1905-ben alapítója volt a szamosújvári Örmény Múzeumnak. Az Armeniát is ő hívta életre, szerkesztette és anyagilag is ő tartotta fenn, halála után nem is sikerült folytatni ilyen rendszeresen és ilyen formában. Szongott 1907-ben, 64 évesen halt meg Szamosújváron. Ő volt az első, aki tudományos szinten foglalkozott az erdélyi örménység kérdéseivel, tehát a magyar armenológia megteremtőjeként tartják számon.
Az Armenia első számát számos vélemény követte mind hazai, mind külföldi újságokban, például a Marseillaise-ben hetente kétszer megjelenő Armenia című örmény lap részletcsen ismertette a magyar-örmény szemle első számát.9 A hazai lapok közül foglalkozott az új folyóirat kezdetével többek között a Pesti Napló, a Kolozsvár, a Nemzet, a Magyar Állam, az Egyesítés, a Függetlenség, vagy aFővárosi Lapok, több pedig egy-egy cikket teljesen át is vett. Az Aradi Közlöny így nyilatkozott az első számról: „A füzet igen érdekes tartalmú és teljesen megfelel ama várakozásoknak, melyeket hozzá kötöttünk. A füzet (...) felkarolja azt az anyagot, mely a hazai örmények viszonyai és történelméről ad felvilágosítást, vonzó alakban, miről munkatársai adnak garantiat. "10
A Kolozsvári Közlöny már az első szám megjelenése előtt a közönség tudtára adta, hogy lesz egy ilyen új keletű vállalkozás. Az ajánláson kívül azonban azt is fontosnak tartotta megemlíteni a cikk szerzője, hogy az örmények ismerete, mely oly elhanyagolt volt eddig a hazában, most végre kellő teret kapott: „Majdnem csodálatos dolog, hogy daczára azon sok századéves összeköttetésnek, melyben a nálunk tekintélyes számban honosult örmény fajjal vagyunk, még csak most ébredeznek arra a tudatra, hogy gazdag irodalmukat azon nyelven ismertessék meg, mely most már az ő nyelvük is lett: magyarul tudniillik. Ismerjük a tótok, ráczok, oláhok, palóczok, horvátok stb. irodalmát, többé-kevésbbé a czirilleket, ruthéne-ket, zsidókat, sőt a máramarosi oroszokat is, egyedül az örményekéről nem tudunk jó formán semmit, a kik pedig legközelebb valók hozzánk ez ország minden nemzetiségei között."11
A cikk folytatása azt a véleményt fejti ki a továbbiakban, hogy valószínűleg nemcsak az örmények vették kezükbe az új lapot, hanem a magyar olvasók is szívesen rendelték meg az Armeniái.
Összességében minden lap pozitívan értékelte az első számot és magát a szemle elindítását, támogatták és olvasóik figyelmébe ajánlották az újságot. Később is, folyamatosan foglalkoztak az Armenia egyes cikkeivel a különböző folyóiratok, például nagy hangsúlyt fektettek az örmény püspökséggel kapcsolatos aktuális küzdelmekre.
Több híres személy is a szemle írói között sorakozott fel, mint a korábban már említett Merza Gyula, aki Kolozsvárt született s ott is halt meg 82 éves korában. Armenológusként, turistaszervezőként tevékenysége igen sokrétű volt, egyik szervezője volt az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, majd a kolozsvári Néprajzi Múzeum igazgatója lett. Örmény témájú cikkei mellett jelentősek voltak turisztikai és néprajzi írásai is. Szongott Kristóffal ő is alapítója volt a szamosújvári Örmény Múzeumnak, s mint már láttuk, elszánt harcosa azArmenia hasábjain az örmény püspökség kérdésének. Szongott Kristóf halála után ő lett az erdélyi magyar armenológia vezető egyénisége. Merza sikertelenül küzdött Oxendio Virziresco örmény püspök szobrának Szamosújváron való felállításáért.
Fontos megemlíteni még Herrmann Antal néprajzkutatót is, aki saját költségén 1887 júniusában, mások közreműködésével elindította az első magyarországi néprajzi folyóiratot, később pedig az Ethnologiai Közleményekéi. A lapnak egy személyben volt a szerkesztője és kiadója. Szongott halála után már nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is az Arméniához kapcsolódott, 1907-ben pár számot Herrmann jelentetett meg. Az 1913-ban újraindult Arméniának ő volt az egyik szerkesztője, ez azonban csak néhány számot ért meg. Ennek az új Arméniának nem volt már az elődjéhez hasonló perspektívája a megjelenése.
Az új Armenia alapításáról az első számban ezt olvashatjuk: „A régi széliemben, a régi céllal, a régi eszményekért küzdve. De a fejlődés követelte és adta új irányokkal, eszközökkel, eszmékkel gyarapodva. "12 Herrmann újítása az volt, hogy kétoldalúvá akarta tenni a kapcsolatot más nemzetek és az örménység között: a külföldet akarta tájékoztatni a magyar-örményekről. Ennek megfelelően az új számokhoz mellékleteket készítettek francia, német és örmény nyelven, s így a nyugatot és a keletet is tudták „informálni a hazai örmények tisztes életéről és példás hazafiságáról.
S álljon itt pár név azok közül, akik gyakran jelentettek meg cikkeket az Armeniában: Bárány Lukács, Gopcsa László, Simay Gergely, Avedik Lukács, Markovits Jakab, Tutsek Anna és még sorolhatnánk. Néhány hölgy is publikált az Armenia hasábjain: általában népszokásokról, főzési szokásokról vagy egy-egy személyről írtak, népmeséket közöltek, illetve találhatunk tőlük fordításokat is.
Az Armenia jelentőségéről Szongott Szamosújvárról írt monográfiájában ezt olvashatjuk: „ez a folyóirat tulajdonképp egy intézmény (...) a város, az örmény kath. egyház, az örmény nemzetiség s a magyar tudományos időszaki sajtó érdekében, - egy 125 munkatársra támaszkodó közlöny. (...) Lassanként vivta ki az érdemlett elismerést hazánkban, a tudósok, a művelt olvasóközönség és a szerényebb szellemi igényű társadalom körében egyaránt. Közölt hosszabb-rövidebb, szakszerű és népies, magyar és örmény szempontból közérdekű (...) dolgozatokat, - de tagadni nem lehet, hogy a közművelődésre a maga körében tett annyi nevelő hatást, a minőt egy Szamosújvárhoz hasonló provinczialis város, saját vidéki közlönyétől hasztalan várt volna. A magyar havi folyóiratok közt elfoglalta az örménységet megillető helyét, becsületet szerzett az örmény névnek, ápolta a nemes és kegyeletre érdemes örmény hagyományokat és öntudatot (...)".14
A szemle érdemének tarthatjuk azt is, hogy ebben a folyóiratban az örmény tudósok, írók, költők, mintegy kipróbálhatták tollúkat, ezenkívül megmutathatták, hogy a magyar nemzethez tartoznak és munkájukra a magyarság is büszke lehet. Ezentúl ez az újság lehetőség volt arra, hogy az örménység külső fórumra tudta vinni kéréseit, illetve az örménység sajátságos, szétszóratott tagjait hatékonyan így tudták összefogni, valamelyest az asszimilációt csökkenteni, fenntartani a sajátos magyar-örmény nemzeti érzést. AzArméniának nagy szerepe lehetett abban, hogy még ma is találunk örmény gyökerekkel bíró családokat Erdélyben.
