A Szent magyar királyi család

A magyar nép, a magyar Egyház, a magyar családok büszkesége, hogy a
magyarság keresztény királysággá való átalakulása, vagyis a fõemberek és a
nép megkeresztelése és a magyaroknak az európai népek közösségébe való
belépése (a keresztény Európához való csatlakozása) egy szent család által
valósult meg. Évszázadokon át a mai napig kihat e szent család sugárzása és
vonzása. És most, egy nehéz korban, egy új évezred küszöbén, amikor há-
zasságkötésüknek milleniumát ünnepeljük, a szívünk mélyébõl énekeljük:
„Hol vagy István király?”
Találóan fejezi ki szívünk vágyát milleniumi jelmondatunk:
„Szent családokat a megújuló Magyarországért!”
Hármas vágyat szeretnénk ezzel a jelmondattal kifejezni:
Egyrészt kifelé fordulva szeretnénk, hogy a Jóisten kegyelme segítsen
hozzá bennünket, hogy a magyarság a kezdõdõ új korban megtalálja, kihar-
colja méltó helyét Európában.
Másrészt szeretnénk, ha mindezt egy belsõ átalakulással, megtisztulás-
sal alapoznánk meg és tennénk tartóssá.
Harmadszor pedig szeretnénk, hogy ez a megújulás elõször is a magyar
családok otthonaiból, szent családi életébõl induljon ki és táplálkozzon.
Szent István királyról köteteket írtak már. Most csak néhány dolgot sze-
retnék kiemelni. Õ is az elõbb felsorolt nagy szent királyok sorába tartozik.
Egyéniségét tekintve valahol Szent Henrik és Szent Lipót között áll. Róla is
elmondhatjuk szinte mindazt, ami a középkor nagy királyairól elmondható.
Nagy uralkodói rátermettséggel egy erõs, központosított keresztény király-
ságot hozott létre, erõteljes törvényekkel, egyházzal és hadsereggel. Letele-
pítette a még mindig félnomád magyarokat, és bekapcsolta õket az európai
gazdaságba, kultúrába. Szent Henriktõl eltérõen Szent István nem akart bi-
rodalmat hódítani és alapítani. Nem volt annyira keményen nagyratörõ „ide-
alista”. Amit tett a népéért, nemzetségéért tette. Szent Lipóttól eltérõen nem
népe bizalmát, tetszését, szeretetét igyekezett elsõsorban elnyerni. Mint
27bölcs, jövõbelátó, felelõs vezetõ és atya, erõs, biztos kézzel vezette át a ma-
gyarságot egy rendkívül nehéz korszakváltáson. Abban bízott — és joggal
—, hogy majd az eredmények, az utókor igazolja tetteit. Nem pályázott „az
Egyház fia” címre, hanem erõteljes, apostoli egyházalapító és -szervezõ
volt, amiben nem annyira a fiúi tisztelet és szeretet vezette, hanem az értel-
me, népének jövõje és java iránti felelõssége.
Érzékenyen vigyázott szabadságára, függetlenségére, nem kívánt senki
gyámsága alá kerülni.
Mi az, ami Szent Istvánban igazán sajátos, egyedi, magyar? Nem
könnyû és talán történelmietlen is ez a kérdés, hiszen ez egy tipikusan mai
felvetés, amivel a régi történet- és legendaírók nem foglalkoztak, ami magá-
ban István királyban is csak öntudatlan valóságként volt jelen. Abból indu-
lunk ki, hogy Szent István király nagyságát is két dolog együttes jelenléte
határozta meg. Egyrészt megtestesítõje, kifejezõje és alakítója volt a ma-
gyarság lelkének, másrészt pedig kiemelkedõ egyénisége az egyetemes ke-
reszténységnek és az európai kultúrának. Általa, vele, az õ családjában ver
gyökeret a kereszténység a magyarságban, és ölt sajátosan magyar arcot.
Rendkívül figyelemreméltó, hogy az elsõ szent királyi család nyomdo-
kain járva az Árpádok családjában 19 kanonizált szent lett. Köztük olyanok,
mint Szent László király, Szent Erzsébet vagy IV. Béla király családja,
ahonnan 3 lányt is az oltárra emeltek.
Hogy lehetséges, hogy a keresztény népek közé beékelõdött magyarság
elkerülhette az avarok sorsát, a felmorzsolódást? Hogyan lehetséges az,
hogy szinte két emberöltõ alatt egyenjogú és -rangú keresztény királysággá
lettünk? Hogyan lehetséges, hogy egy nép ilyen „könnyen” és gyorsan fel-
adta pogány vallását, hitét és kereszténnyé lett?
A középkori Európa sajátos világa, a külpolitikai körülmények, az egyé-
ni és nemzeti adottságok együttes, szerencsés összejátszása tette mindezt le-
hetõvé.
Ha Géza fejedelem és István király, valamint a magyar fõurak és a nép
mély mozgatórugóit keressük, akkor a magyarság õstörténetéhez, lelkének a
nyelvben, a népköltészetben, a népi vallásosságban megnyilvánuló sajátos-
ságaihoz kell visszanyúlnunk.
A magyarság alapbeállítottsága, ellentétben más ázsiai népekkel, nem
volt annyira agresszív, hódító jellegû. Jól eltûrte maga mellett az idegent,
békében megfért mind a betelepült, mind a hódító (török, osztrák, orosz) né-
pekkel. Amikor Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe bejöttek, azért jöt-
28tek csak, mert korábbi hazájukból a besenyõk elûzték õket. Nem birodalmat
akartak hódítani, hanem új (ott)hont foglalni. A magyar embernek az ottho-
na jelent mindent. IV. Béla királyt második honalapítónak nevezzük, mert a
tatárok által feldúlt, de lelkileg is összeroppant országot mind védelmileg,
gazdaságilag, politikailag, mind pedig lelkileg megújította, talpraállította. A
haza és az otthon szinonim szavaink. Hazát, otthont foglalni, alapítani
annyit jelent, mint megszervezni, biztosítani a védettséget, igazságot, sza-
bad fejlõdést mind anyagi, mind lelki értelemben.
Sajátos az a körülmény is, ahogy a honfoglaló magyar törzsek szövet-
ségre léptek és vezért választottak. Vérszerzõdést kötöttek és a választott
vezért pajzsra emelték. Az igaz magyar ember nem hagyja cserben a barát-
ját, a vérét adja érte. Másrészt a vezéri hatalom jelképe, nem korona (érté-
kes ékszer), nem kard vagy lándzsa (fegyver), hanem a pajzs (védelmi
eszköz), ill. a pajzsraemelés, ami jól kifejezi, hogy a többiek egyetértõ aka-
rata és erõkifejtése a fõvezéri hatalom alapja, amelynek csak addig van ér-
telme, amíg szükség van rá a jogos védelmi harcban. Ilyennek tartották
ugyanis a honfoglalást is olyan alapon, hogy otthon nélkül elpusztul a nép.
A népdalokban is kifejezõdik a magyarság lelke. Érdekes kettõsséget
mutat népdalaink hangulatvilága. Nagyon sok lassú, ereszkedõ dallamú,
mélabús énekünk van, mely a magyarok mély érzelemvilágáról tanúskodik.
Másrészt pedig ott vannak a pattogó ütemû nóták, melyeken át mintha a ló-
dobogás ritmusa hangzana át, mely erõteljes, egészséges, tettrekész érzület-
re mutat.
Miután a magyarok letelepedtek a Kárpát-medencében és körülnéztek,
lassan fel kellett fedezniük, hogy zsákutcába, csapdába kerültek, ahonnan
nincs kivezetõ út. A keresztény királyságok gyûrûjében találták magukat,
hátuk mögött a besenyõkkel. A gazdag városok ellen vezetett kalandozó
hadjáratok kezdeti sikerei után egy egységes fallal találták szemben magu-
kat. Taksony majd Géza fejedelmek az egymással is viszálykodó királyok
közt szövetségeseket kerestek. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy min-
denki csak pogány, istentelen, barbár betolakodónak tartja õket. Az alighogy
megszerzett otthon távlatilag veszélybe került.
Másrészrõl a letelepedõ magyarság nem ûzte el, nem semmisítette meg
a korábbi lakosságot. Érdeklõdve figyelte fejlettebb mezõgazdaságát, amit
ki is használt a maga javára, és tanult belõle. Megismétlõdött a világtörténe-
lemben sokszor bekövetkezett jelenség, hogy a vesztesek belülrõl átalakít-
ják a gyõzteseket. A más kultúrának zökkenõmentes elfogadását nagyban
29elõsegítette a magyarság szorult, bezárt helyzete, továbbá eredendõ nyitott-
sága, valamint õsi vallásának toleráns, bizonyos vonásaiban rokonságot mu-
tató természete is. Amint az ágakra szakadt, vándor, nomád törzseknél
szokott lenni, nem alakult ki egységes, hierarchikus kultusz, hanem csak ho-
mályos elképzeléseken, a megszemélyesített természeti jelenségek tisztele-
tén alapuló babonás hit. A táltosok nem játszottak túl nagy szerepet a nép
életében, csak a rendkívüli eseményekkor fordultak hozzájuk. Viszonylag
könnyen be tudták helyettesíteni az „Égigérõ fa tetején lakó Arany Atyács-
ka” helyébe a keresztény vallás Istenét; ill. a „Ludvérc”, a gonosz szellem
helyébe az ördögöt. Az egyéb „mellékes” babonaságok pedig szinte a közel-
múltig tovább éltek a nép hiedelemvilágában.
A letelepedés, a házak, falvak építése teremtette meg a területileg szer-
vezett keresztény Egyház megszervezésének és kiépülésének feltételét. A
nyugatról érkezõ térítõ papok és szerzetesek a legjobb, „clunyi reformvona-
lat” képviselték. Errõl elsõsorban Szent Wolfgang regensburgi püspök gon-
doskodott, aki a szívén viselte a magyarok megkeresztelését. Fiatalon õ is
útnak indult, de a féltékeny passaui érsek visszafordulásra kényszerítette.
Ezeknek a térítõ szerzeteseknek és papoknak a rendelkezésükre állott az
a kézikönyv is, amit elõdeik még a szerencsétlenül járt avar nép megkeresz-
telésére dolgoztak ki. Vagyis nem egy mennyiségi, gyors sikerre törõ térítõ
szemlélet uralkodott.
Géza fejedelem és István király õsi (és ma is aktuális) igyekezete, az
Európához való csatlakozás, tehát sokfelõl jól elõ volt készítve. Fontos sze-
repet játszott ebben nemcsak a külpolitikai, katonai helyzet, hanem a ma-
gyarság életében nagy változásokat hozó letelepedés, a külsõ és belsõ
érintkezés egy fejlettebb, gazdagabb kultúrával, a nyitottság, a haladásra va-
ló készség, a keresztény vallás vonzó bemutatása, a papok és a szerzetesek
sokféle tanító, segítõ munkája stb.
Kétségtelen, hogy Géza fejedelem is és István király is rendkívül tehet-
séges, jó vezetõk voltak. Jó érzékkel felismerték az alkalmas pillanatokat,
megragadták a lehetõségeket, és ilyen módon elérték, hogy nem kényszerû-
ségbõl, hanem önként vállalva egyenrangú, szabad félként a saját felségte-
rületükön vették fel a keresztséget. Amellett, hogy elismerték a pápa lelki
fennhatóságát, nem lettek a császárság hûbéresei, sõt a koronázás után Ist-
ván király megkapta az apostoli felhatalmazást is, és õ vette kézbe és hozta
létre az országban az Egyház szervezetét. Ezzel kikerülték a hatalmaskodó
német püspököket és érsekeket is.
30Szent István állam- és egyházépítõ munkássága európai mércével mérve
fõleg az elõzmény nélküliség, az alapító jelleg miatt egyedülálló.
Szent István házassága is részét képezte ennek a nagy mûnek. A magya-
rok létét fõleg két nagy birodalom, a bizánci és a német császárság veszé-
lyeztette. Taksony fejedelem még fõleg Bizánchoz közeledett. Géza
változtatott ezen a politikán, és az egyre erõsödõ német befolyás és terjesz-
kedés kivédésére helyezte politikájának súlypontját. Civakodó Henrik bajor
herceggel nem lehetett szövetséget kötni. Halála után azonban Szent Henrik
követte a trónon. Henrik erõs kézzel, nagy bölcsességgel megvalósította
elõdeinek álmait. Visszahódította a Német-római Császárság országait.
Uralkodásának elsõ évében még csak bajor herceg volt és a magyarok szö-
vetségese. Ez számára legalább ebbõl az irányból békét jelentett és hallgató-
lagos támogatást nagy tervei megvalósításához. Két szent püspök, Szent
Adalbert és Szent Wolfgang is támogatóan közremûködött a szövetség létre-
jötténél. Így hát nõül adta húgát, Gizellát, Szent Istvánnak.
Gizella korabeli mércével mérve rangján alul ment férjhez egy félbarbár
herceghez. A korszellem azonban átsegítette ezen a nehézségen. A szent
püspökök, ill. Szent Henrik és Gizella is egy hallatlan nagy feladatot láttak
maguk elõtt: egy nép megkeresztelését. Gizella tehát útnak indult. Bátyja és
Szent Wolfgang rangjához és feladatához illõ kíséretet adott melléje. Egy új
kultúr- és hadi központot, egy önálló európai szintû udvartartást jelentett ez
a kíséret. István bölcsességét és népe iránti megértését jelzi, hogy trónra-
lépésekor nem telepítette õket Esztergomba, a magyar királyi udvarba. Így
lett Gizella királynénak saját városa és udvara: Veszprém. A királynõ gyö-
nyörû templomot építtetett, és létrehozta itt is az európai udvarok szükséges
„infrastruktúráját” is. Az úrnõ, a királynõ feladata, hogy gondoskodjon a
templomok liturgikus felszereléseirõl. Gondját viselje a szegényeknek, és
apácakolostorokat alapítson...
Veszprémben minden magyar megláthatta, hogy milyen egy európai ud-
vartartás. Ez az udvar a Koppány ellen vívott gyõztes csatában kimutatta ka-
tonai értékét, és tekintélyt szerzett magának. Gizella Istvánnak, Veszprém
Esztergomnak egyenrangú fele volt. Sõt kultúrában, mûveltségben, hagyo-
mányban Gizella felette is állt Istvánnak. A magyarok azonban saját elhatá-
rozásból tanulni, haladni akartak, és ezt a haladást jelentette Gizella, aki
magát Istvánra, a magyarokra bízva, mintegy áldozatul adta oda magát fér-
jéért, a magyarok megkereszteléséért.
31Példa nélkül álló szent házaspár, akik sajátos, látható módon megvalósí-
tották a férfi és a nõ egyenlõségét, egymást kiegészítõ szövetségét. S azt le-
het mondani, hogy az egyenlõséghez Istvánnak kellett fölnõnie. S fel is nõtt.
Olyan keresztény királyságot szervezett és épített a pogány és rettegett ma-
gyarokból Pannóniában, hogy Szent Odilo, a híres Cluny apátja ezt írta
Szent Istvánnak:
„Hogy lelketekben mily nagy érzések áradoznak isteni vallásunk tisztes-
sége iránt, csaknem az egész világ hangos szóval hirdeti immár. Különösen
pedig azok, akik az Úr sírhelyétõl visszatérvén igen bõséges tanúságot tettek
errõl.”
Szent István gondoskodott ugyanis a zarándokok biztonságos átvonulá-
sáról, sõt bõkezû vendéglátásban is részesítette õket. Zarándokházakat épít-
tetett Konstantinápolyban és Jeruzsálemben, valamint Ravennában és
Rómában is.
Azokban az idõkben „virágzó kert vala híres Pannónia”, ahogy az ének
mondja. És e kert sok virágát mind egyetlen névben lehet összefoglalni:
Szent Imre. A szent királyi pár másodszülötteként, a kor szokása szerint
egyházi pályára készült. Így aztán lelkiekben a lehetõ leggondosabb neve-
lést kapta. Benne csúcsosodott ki mindaz, amit Gizella önfeláldozása jelen-
tett; mindaz a tudás, kegyelem és lelkesültség, amit Szent Wolfgang
szerzetesei és Szent Gellért püspök a magyarok megkeresztelésére kaptak és
összpontosítottak.
Imre a vad alanyba oltott nemes faj elsõ, egyedülállóan szép virága.
Isten szemével nézve nem nehéz magyarázatot adni a szent királyi csa-
lád tragikus, utód nélküli sorsára. Világítótoronynak szánta õket Isten a ma-
gyarság zivataros évszázadai számára. Olyan csúcsot jelentenek, amely
mindig erõt ad és irányt mutat. Messze megelõzték korukat, az egész törté-
nelmet. Szükségszerûen jött utánuk a visszaesés. A népnek idõ és türelem
kell.
Az Árpád-házi szentek sorát õk nyitják meg, és még 17-en követik õket.
Ez az igazi, szent, nagy család!