Bubi Cigány a környék legjobb horgásza volt! Nevét arról kapta, hogy a bort bubival, azaz szódával szerette, a kocsmában is törzsvendég volt, de sohasem részegedett le. Megitta a maga egy-két fröccsét, elszívta a pipáját és ment tovább a dolgára. Napszámból tartotta el magát és a kifogott halak eladásából. Ezt a szabálytalanságot mindenki elnézte neki, mert így volt mindig friss hal és a napi kvótát sohasem lépte túl. Alacsony, tömzsi ember volt, aki állandóan kalapban járt és mellényben. Barna arcát ráncosra gyűrte a nap, a szél és az évtizedek, amiket a szabadban töltött. Mindenki ismerte és szerette, haragosa is csak egy volt a Gáspár Tóni. Viszályuk régre nyúlik vissza, még valami szerelemféltési ügy volt, de azóta bármin összevesztek, sohasem békültek. A bajt csak tetézte, hogy az állandó helyük sem volt messze egymástól.
Bubi Cigány úgy ismerte a környékbeli vizeket, a halak tartózkodási helyét, mint a saját tenyerét. Kiment a partra ránézett a vízre és néha haza is ment azonnal. Akkor senki sem fogott semmit. Gyermekkora óta itt élt, és már vagy 40 éve járta a nádasokat és aprította a halakat. Soha nem történt olyan, hogy ne fogott volna valamit. Pedig a felszerelése az évtizedek alatt nem sokat változott. Mindig a régi, rövid üvegbotokkal horgászott, igaz, nem is volt pénze újra. Ezekkel a botokkal fogott süllőt, pontyot, amurt, de még keszeget is.
Én tizenéves koromban ismertem meg személyesen. Egyik hajnalban éppen a helyére ültem le keszegezni. Akkoriban kezdtem el horgászni, tudásom nem sok volt még. Áztatott kenyérrel etettem, amit darált, puffasztott kukoricával gyúrtam össze és fenékre tett horoggal úszóztam. Persze semmit sem fogtam. Már egy órája horgásztam, amikor megszólalt mögöttem valaki a hajnali csendben. Azt hittem menten beleugrok a vízbe ijedtemben.
„Nem lesz az úgy jó ecsém! Emed a kampót vízközibe, a puffasztott tengeri fefelé dógozik, ott a hal.” Miután lelassult a szívverésem megköszöntem a tanácsot és ki is próbáltam. Néhány óra alatt telefogtam a haltartót keszeggel volt vagy 10 kiló. Közben Ő nem is horgászott, csak figyelt és segédkezett. Nem sokat beszéltünk, csak ami fontos volt. Így is nagyon jól összebarátkoztunk és felvett maga mellé „inasnak”. Végtelenül boldog voltam, hogy a horgásztudós inasa lehettem. A horgászat végén el akartam vinni az összes halat, de Ő megkérdezte, hogy mindet megeszem-e? Nagyon elszégyelltem magamat és több mint a fele halat visszaengedtem. Másnap-harmadnap is a helyére engedett és csak engem tanított nem is horgászott. Megtanította a halfogás minden csínját-bínját. Irigységnek még a csíráját sem ismertem fel benne. Maga volt a nyugodt erő, a természet nagy tisztelője, még egy nádszálat sem tört le feleslegesen. Tanítómesterem egy volt a természettel, úgy élt a vizek világában, mintha Ő is folyó, zsombék, vagy éppen egy csuka lett volna. Engem is erre tanított, az élet szeretetére, mások tiszteletére és persze a horgászat tudományára. Éveket horgásztunk együtt, olyan helyeket, szakaszokat mutatott meg, amiket addig nem is ismertem. Mindenféle hal megfogására megtanított, rekordlistás halakat fogtunk együtt, csukákat, pontyokat, amurokat, mindent. A keze alatt olyan horgász vált belőlem, aki, bárhol bármilyen halat képes megfogni. Tudásom ekkor sem érte el az övét. Házi versenyeinket is mindig Ő nyerte. Csak akkor én, ha hagyta magát. Azon kívül, hogy sikeres horgász vált belőlem, másra is megtanított. Emberségre. A maga „tanulatlan” módján terelgetett szelíden néha keményen a helyes úton. Ha leléptem róla és megütöttem a bokámat, nem vígasztalt, szerinte, ha az ember sohasem botlik meg és nem vállalja a felelősséget, sohasem tanulja meg mi a helyes és mi a helytelen. Nagyon szerettem és tiszteltem az öreget, sokat segítettem neki a háza körüli munkákban is. Boldog voltam és élettel teli, a legszebb éveimet éltem. Gondunk sosem volt, csak néha az időjárással, de nem számított se fagy, se eső, ha horgászni indultunk. Egyedül Gáspár Tóni kötözködött néha, az utóbbi időben egyre komolyabbá váltak a vitáik, már néha a tetlegességig fajultak a dolgok.
2004 telén a spórolt pénzemből vettem neki egy modern botot a rávaló orsóval. 24.-én este sétáltam el hozzá, kemény hideg volt, a jeges hó csikorgott a talpam alatt. Már várt rám az öreg, mindig ilyenkor mentem el hozzá az ünnepek alatt. Az asztalon már várt a frissen sült hurka, kolbász és a jófajta vörösbor, amit maga készített. Vacsora után az ajándékozás következett. Mikor kibontotta a csomagját nem szólt semmit, csak ült némán. Láttam a szeme sarkában gyűlő könycseppeket. Gyorsan megöleltem és megveregettem a vállait. „Boldog karácsonyt öreg!” Rám nézett szeretettel és azt mondta: „Ez, a legszebb ajándék, amit valaha kaptam!” Nekem az Ő barátsága volt a legszebb ajándék…
Másnap délelőttre megbeszéltük a bot felavatását, egy jó kis csukázás keretében.
Reggel felébredtem és rögtön rossz érzés fogott el. Rohantam ki a csatornához, ahol már kint álltak a rendőrök, a mentők és a halottas kocsi…. Gáspár Tóni is kiment reggel horgászni és fogott egy kétkilós csukát. Ezután elcsatangolt a parton. Miután visszament a helyére látta, hogy a haltartója meg van tépázva és a csuka sehol. Mérhetetlen düh öntötte el. Elrohant az öreg barátomhoz és szó nélkül hátba szúrta. A Bubi Cigány azonnal meghalt. Később Tóni helyétől nem messze megtalálták a csukát megcsócsálva, körülötte vidranyomok.
Rettenetes fájdalmat éreztem, tehetetlenségemben leroskadtam a hóba és csak zokogtam megállás nélkül.
A temetésén nagyon sokan voltak, rengeteg horgász, falubeli, és aki csak ismerte. Búcsúztatója rövid volt, de a pap szépen beszélt, vigasztalást nyújtott mindenkinek. Mielőtt betemették a sírt, az öreg üvegbotokat a koporsója mellé tettem, hogy a mennyben is tudjon horgászni öreg barátom.
Gáspár Tóni elítélték gyilkosságért. Én hónapokig nem vettem horgászbotot a kezembe, nem voltam rá képes. Szabadulni akartam az emlékektől, de nem tudtam, mert minden fűszál a réten, minden hely a vízen rá emlékeztetett. Tavasszal mentem ki először a helyünkre, amit közben friss nád nőtt be. A nád mögött a parton egy 10 év körüli legényke ügyetlenkedett, keszegezett letett horoggal, liftező etetővel. Figyeltem egy kicsit, majd odaszóltam neki: „Nem lesz az úgy jó ecsém..”
Forrás: Erdélyi magyarok a világban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése