Interjú Popper Péterrel

"Ami jön, fogadjátok,
ami megy, engedjétek!"
Kapcsolatok és ami mögöttük van
Beszélgetés Popper Péter pszichológussal
Párkapcsolat. Két ember életszövetsége. Szétesett családok, elrontott életek sora bizonyítja, hogy nem könnyű szövetségben élni társunkkal. Tudjuk, minden kapcsolatban benne van a társadalom lenyomata is. A gyermekkor, a szülők, a nagyszülők, az iskola, a munkahely, a barátok hatása. Az egyéni ambíciók, a megélhetési gondok, a pénz, a karrier, a sikerek, a kudarcok egyaránt befolyásolják a családi viszonyok alakulását. A kapcsolat elején társunkat olyannak látjuk, amilyennek látni szeretnénk, egy idő után azonban felszínre kerül a valóság: a két ember közé beékelődnek a hétköznapi gondok, s a velük járó konfliktusok. Popper Péter pszichológussal a házasságok létrejöttétől indítjuk a beszélgetést, hogy aztán e kapcsolatok mögé is benézhessünk. A professzort Tóth Andrea kérdezte.
- Soha nem léptek olyan kevesen frigyre, mint az utóbbi esztendőkben. Kiment a divatból a házasság?
- Áh, dehogy.
- Akkor mi az oka annak, hogy ennyire csökken a házasságkötések száma?
- Nem tudom. Ám ha az emberiség évezredek óta ragaszkodik egy hagyományhoz, az nem tűnik el a világból. A házasság kérdése ősidők óta napirenden van, ezért nem kell azt elsiratni, mert nincs rá okunk. Majd megint többen fognak házasodni. Most van egy olyan divat, hogy együtt lehet élni házasság nélkül is. Kérdezem: jelenleg kevesebb férfi és nő él együtt közös háztartásban, mint régebben? Nyilván nem, csak nem tartják szükségesnek annak a jogi definiálását, hogy ők most egy házaspár. Akkor is házasságban élnek az emberek, ha nem voltak az anyakönyvvezetőnél. Egyéb vonatkozásban pedig úgy élnek, mint a "hivatalos" házasok.
- Vajon anyagi okok vezettek ide? Vagy mások válása lehet riasztó? Sokan állítják például, hogy a férjeket váláskor kisemmizik. Netán az élet házasságban történő összekötése túl nagy rizikó a szerelem elején?
- Egy szerelem elején a párok nem a válásra kacsingatva szoktak házasságot kötni, mert meg vannak róla győződve, hogy egy tartós, "holtodiglan, holtomiglan" tartó kapcsolat lesz az övék. Hogy kit, hogyan semmiznek ki, azt én nem tudom. Magam, mint gyakorlott elváló azért nem tudom, mert mindig úgy váltam el, hogy fejembe vágtam a sipkámat, és elmentem. Úgy értem, ki lettem semmizve. Én semmiztem ki saját magamat.
- Ez így fair, azt hiszem.
- Inkább gusztus kérdése ez. Hát nem röhej, hogy emberek, akik valaha úgy érezték, összetartoznak, most azon vitatkoznak, hogy kié a tésztaszűrő?
- Ön szerint válságban van-e a házasság és a család?
- E korszaknak a legkedveltebb szava a válság. Minden válságban van: a házasság, a vallás, a hit, a szeretet, a gazdaság, a politika. És a strandidény. Meg az egérfogás. Amin én persze kacagok, mert azt gondolom, hogy ez nem igaz. Szerintem az ember egy hiú lény, és mindig bókol saját maga előtt, hogy "egy ilyen nehéz korban még soha senki nem élt, mint a mi generációnk. Ennyi válságon soha nem kellett embernek átlábalnia, mint nekünk" - és így tovább. S akkor háromszor meghajlik önmaga előtt, hogy hát ő micsoda nagyszerű teremtmény, aki ilyen válságos korban is a talpán marad! Nem érzem, hogy különösebben válságos lenne ez a kor. Azt gondolom inkább, hogy a válság az emberiség létezési formája. Az egész magyar történelem, de a világ egész története válságok láncolatából áll. Miért kell ebből ekkora problémát csinálni? Minden kornak vannak nehézségei. Történelmi, gazdasági meg lelki nehézségei, hát a miénknek is vannak. Tehát nem hiszem, hogy valamiféle különleges csudakor lenne, amiben élünk.
Popper Péter
Születési hely és idő:Budapest, 1933.
Diploma megszerzésének ideje, intézménye:
1957: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Lenin Intézet, filozófia-logika-pszichológia szakos középiskolai tanár,
1982: OTKI, klinikai gyermek szakpszichológus.
Tudományos fokozata:kandidátus
Legfontosabb munkahelyei, beosztásai:
1963-1982: SOTE I. Gyermekklinika, Pszichológiai Részleg vezetője,
1982-1992: SOTE Orvospszichológiai Oktatási Csoport, egyetemi tanár.
Három legfontosabbnak tartott publikációjának adatai:
A kriminális személyiségzavar kialakulása. Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó.
Az orvosi pszichológia alapkérdései. Budapest, 1985, SOTE.
Gyermekek, szülők, pszichológusok (szerk.). Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó.
Forrás: Önarckép Háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai
(Szerkesztette: Bodor Péter, Pléh Csaba, és Lányi Gusztáv) Pólya Kiadó, Budapest, 1998

- Minket még a szülők, nagyszülők többgenerációs családban neveltek. Ma már nem élnek együtt a generációk. Sőt, beteszik a nagymamát a szociális otthonba, és nem azt a szerepet szánják neki, ami megilletné, amit megérdemelne.
- Én ezt egy bonyolultabb kérdésnek látom, amelyik ott kezdődik, hogy egyáltalán miért van a nagyszülő ráutalva a szociális otthonra? Miért van olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy beteszik, mint a patkányt a ketrecbe? Ha egy államnak olyan a mentalitása, hogy egy életet átdolgozó embernek alanyi jogon nem ad megélhetési csak vegetálási lehetőséget, vagy azt sem - ez nagyon nagy baj. Ha ráutaltatja őket a családjukra, tehát nem teszi lehetővé, hogy a saját lábukon, jó színvonalon, a saját erejükből fenntartsák magukat, akkor a többi már következmény. Ez egy végtelen vita, benne van a magyar közhangulatban, s az állami szociális ellátás hiányosságaiból és attitűdjéből sarjad. Ez nem csak azt fejezi ki, hogy nem ad elég pénzt arra, hogy egy öregedő ember elfogadható színvonalon éljen, hanem kifejeződik benne egy társadalmi méretű megvetés az öregek iránt. Ha ül egy idős ember a hivatalban, ahol felveszik az adatait, azt kérdezi a tisztviselő: mi a foglalkozása? Erre azt feleli az illető, hogy nyugdíjas vagyok. Ha egy országban ez a kötelező válasz, hogy foglalkozása nyugdíjas, az bizony tragédia! Mert ő nem nyugdíjas! Ő orvos, tanár, mérnök, kőműves, villanyszerelő, aki most nyugdíjban van.
- Még a foglalkozását is elveszik tőle, és neki azt kell mondani, hogy ő nyugdíjas...
- Ez azt mutatja, hogy valami nagyon nincsen rendben nálunk szociálisan. Ezt rendbe kéne tenni ahhoz, hogy eljuthassunk oda, hogy a gyerekek és a szülők és a nagyszülők együtt éljenek. Mondok egy másik példát. Magányos öregemberként megyek az utcán. Látom, ki van írva, hogy "Gárdonyi Géza Klub". Hát ez mi a csuda? Bemegyek. Idős emberek vannak ott, lehet sakkozni, kártyázni, tévét nézni, lehet olcsón kaját kapni, akkor én odaszokom. De ha azt írják ki: "Öregek Napközi Otthona", abból egy olyan társadalmi megvetés árad, amely azt sugallja, hogy te egy napközi otthonos gyerek színvonalán vagy. Ha megszólal a rádióban a bemondó hogy "Örökzöld dallamok következnek nyugdíjasok számára", akkor legszívesebben pofon csapnám, mint egy szemtelen nebulót, mert azt érezteti velem, a nyugdíjas az egy különleges emberfaj, akinek másfajta zenét kell játszani. Ez egy ökörség, amelyben kifejeződik egy elfogadhatatlan társadalmi attitűd. Egy társadalom demokratikus kultúrája attól függ, hogyan bánik a kiszolgáltatott emberekkel. Az orvos a betegével, a tanár a tanítványával, a tisztviselő az ügyfelével, a főnök a beosztottjával, a főszerkesztő az újságíróival és így tovább. Ha a kiszolgáltatott helyzetben lévő embernél, adott esetben gyereknél visszaélnek az ő kiszolgáltatottságával, akkor ott ne nagyon beszéljünk viselkedési kultúráról. Merthogy az nincs. Vagy elfogadhatatlanul alacsony színvonalú. Szóval én azt gondolom, hogy itt a gyerekkel, a házastárssal, egyáltalán a kiszolgáltatott emberekkel való bánásmód problémaköre és az egész viselkedéskultúra rettenetesen rossz nívójú.
- Hol rontottuk el?
- Az az érzésem, hogy a viselkedéskultúra Magyarországon mindig is félresiklott állapotban leledzett, ugyanis annak humán szabályai csak az azonos szociális miliőben élőkre voltak érvényesek. Se a polgárság körében, se egy annál magasabb társadalmi rétegben nem volt hagyománya annak Magyarországon, hogyan illik viselkedni a cseléddel, a paraszttal, a segédmunkással. Szemben azért más országokkal, ahol ugyancsak kihasználták utóbbiakat a végtelenségig, de azért azt mondták nekik, hogy bon jour. Vagy azt, hogy monsieur Charles. Aki bár ettől még segédmunkás maradt, de ez a stílus mégis elfogadhatóbb.
- A házasságból indultunk ki, beszéljünk annak minőségéről.
- Manapság a tárgyi világ, ami körülveszi az embert, minőségileg már egészen mást jelent. Nem azt, hogy soká fog tartani. Nem a tartósságot jelenti a jó minőség. És ez így lassan átterjed az emberi kapcsolatokra is. Biztos, hogy az a jó házasság, ami ötven évig tart? Ezt vélik az emberek ma egy jó minőségű kapcsolatnak? Vagy esetleg a férj és a feleség legyen könnyen beszerezhető, tetszetős és cserélhető? A házasságról olvastam Eötvös Józsefnek egy megjegyzését, hogy "Nem rossz dolog ez a házasság, csak egy kicsit soká tart." Pedig régebben még addig sem tartott egy házasság, mint ma. Mert a nő belehalt a gyerekszülésbe vagy a gyerekszülések valamelyikébe, s már jött is egy új feleség. Illetve ha a férjet elvittea kolera vagy a pestis, esetleg a török levágta a fejét a csatában, jött egy új férj. Ezek sokkal rövidebb időre koncentrált emberi kapcsolatok voltak. Túl lehet adagolni egy embert is, nemcsak egy gyógyszert. Romboló hatású, ha túl sok van belőle, mint ahogy a gyógyszer is mérgezővé válik, ha többet szedünk be a kelleténél. Ez az egyik része a dolognak. A másik része, amit Ancsel Éva mindig hangsúlyozott: a modern ipari társadalom elszemélyteleníti az embert. Egy cserélhető csavarrá teszi. Vagyis nincs meg az az érzése, mint egy régi suszternak, hogy ez a cipő az én alkotásom. Azt mondja Ancsel Éva, hogy annyi egyéni becsvágyáról, érvényesülési próbálkozásáról kell lemondani társadalmilag az embernek, hogy otthon már nem marad türelme lemondani. Ez nagy baj, mert kompromisszumok nélkül együtt élni nem lehet mással. És emberünk otthon már nem köt kompromisszumot, házon belül totálisan akarja önmagát érvényesíteni, és ettől szétmegy a kapcsolat. Ezt azért hittem/hiszem el Ancsel Évának, mert nem azt látom a magyar társadalom fő családi problémájának, hogy válnak, hanem hogy újraházasodnak.
- ???
- Az újraházasodás az egy betegség. Másodszor is megnősül, vagy férjhez megy, harmadszor is és negyedszer is. Szóval folyton próbálkozik, szeretne tartósan együtt élni, ám nem tud. És széttörnek újra meg újra a kapcsolatok. Ebben nagyon fontos szerepe van annak, hogy egy ember hajlandó-e azokat akompromisszumokat meghozni egy másik ember kedvéért, amiket egyáltalán lehetséges. Amelyek szükségesek ahhoz, hogy két ember együtt éljen. Ha nem hajlandó, akkor nagyon komoly baj lesz.
- Én félek attól, hogy újabban nagyon sokan elsikkasztják az érzelmi oldalt. Gondolok itt a szingli divatra. Mi ez az őrület tanár úr?
- Megmondta! Őrület!
- Vajon mi az értelme ennek a szingliségnek? Nem értem, ha én tudatosan kitűzöm magam elé azt a célt, hogy karriert építek, és abba belefér egy barát hetente egyszer-kétszer, aki engem elvisz valahová és megfizeti a kapcsolat árát, ez nekem nem igazán jön össze érzelemként.
- Most Magyarország afelé tart, hogy a pénzisten, a Mammon mindent megölhet. Évekig kint tanítottam külföldi egyetemeken, és amikor hazajöttem, megdöbbentem, hogy a barátaimmal, akikkel korábban le tudtunk ülni egy normális beszélgetésre, most csak a pénzről lehetett dumálni. Egyszer csak megértettem, mi ennek az oka. Meggyőződésem szerint ma Magyarországon csak az van szociális biztonságban, akinek pénze van. Akinek nincs pénze, az egy szakadék szélén áll. Ahhoz, hogy a gyerekét úgy iskoláztassa, hogy abból társadalmilag hasznosítható tudás legyen, pénz kell. Hogy olyan egészségügyi ellátást kapjon, ami megfelel egy európai színvonalnak, azt meg kell fizetni. Ha ez nincs, akkor ő szociálisan teljesen bizonytalan, egyenesen veszélyeztetett. És ha ma valaki zuhanni kezd, nincs fék, ami megállítja, a gödör legfenekére jut. Mint mondják, a szociális hálót szétszaggatták. Erre reagálnak az emberek, amikor rohannak a pénz után. Mindenki annyit dolgozik ma Magyarországon, hogy a tartalék energiáit is felemészti. Már egy betegség, egy konfliktus sem fér bele az életébe, az idejébe. Ha a gyerekkel van valami probléma, akkor rohanjunk el vele a nevelési központba, ahol majd a főorvos vagy a pszichológus helyettünk elintézi, megoldja, amit kell. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi ma a népbetegség Magyarországon, azt mondanám, a kimerültség. A kimerült emberek társadalma vagyunk. Kimerült embereké, akiknek már nincs energiájuk.
- Ismét visszaterelve a szót a párkapcsolatokra, tudjuk, a régi családokban a férfi volt a pillér, akire a nő támaszkodhatott. A nő nevelte a gyereket, ellátta a háztartást, a férfi megkereste a pénzt, majd hazament, és élvezte az otthonlétet. Ma már a hölgyeknek is mintha ugyanazt a karriert kellene bejárniuk, mint a férfiaknak, és szeretnének ők is sikeresek lenni. Ez egy normális házasságban működhet?
- Azt hiszem, egyelőre nem működik. Ebből ered a nők túlterhelése, hogy férfikarriert (is) szeretnének csinálni. Közben jó háziasszonyok akarnak lenni, s természetesen a gyerekkel is foglalkozniuk kell. Mindezek mellett pedig még az ágyban is jók óhajtanak lenni. Túl sok ez így együtt, a nőkön sokszoros a terhelés. Azt gondolom, hogy egy női karriert nem szabad férfi mintára szervezni. A jogai ugyanazok, de én nem hiszem, hogy egy nőnek férfivé kell változni életmódban és stílusban. Nekem erről más a véleményem, mint a legtöbb pszichológusnak. Folyton ilyen marhaságokat beszélnek, hogy a nők kevésbé kreatívak, a nők kevésbé alkotók, mint a férfiak. A nőkben elültetnek egy ilyen "csak azért is bizonyítani kell" hozzáállást. Itt másról van szó. Arról - és ez nyugodtan belefér egy hagyományosabb formájú házasságba -, hogy a nőnek adott a természet vagy az Isten egy olyan biológiai kreativitást, amivel egy másik embert ki tud formálni a testében. Meg tudja szülni, világra tudja hozni, fel tudja táplálni, fel tudja nevelni. Minderre egy férfi nem képes. Akinek veleszületetten egy ilyen biológiai alkotókészsége van, mint a nőnek, az önmagában teljes jogú létezést biztosít a számára. Egy férfinak ilyen kreativitása nincs. Valamit tennie kell ahhoz, hogy a létjogosultságát bizonyítsa. A férfiak egyik fő problémája - és ezért motiváltabbak, mint a nők - hogy alkotniuk kell. Na most, ha alkotni nem tud, akkor karriert akar. Ha nem tud karriert sem csinálni, akkor meg sok pénzt szeretne keresni. Ha egy férfi sok pénzt nem tud keresni, akkor ő lesz az ezermester, aki lombfűrésszel olyan madárkalitkát csinál a papagájnak, amilyen még nem volt a kerületben, vagy megjavítja a csőtörést, a WC-t stb. És ha ehhez is ügyetlen, akkor inni kezd, kábítja magát, megy a kocsmába.
- Tehát összefoglalva gondolatait: ez egy óriási különbség a férfi és a női létezés között, hogy van-e egy biológiai kreativitása, vagy neki a tevékenységével kell a saját létjogát, létezésének az értelmét bizonyítania.
- Igen. Ezért nem tartom se igazságosnak, se tisztességesnek, ha egy nő önmagától, vagy valaki a nőktől, ugyanazt a tevékenységi aktivitást követeli meg munkában, közéletben, politikában, mint egy férfitől, miközben neki még ott van a családanyai, a háztartási szerepe. A gyerek egy nagy kreatív alkotás. Itt félreértések tömege van. Végeztünk egy óvodai vizsgálatot, ahol egyebek között megkérdeztem a gyerekeket arról, hogy milyen anyukát szeretnének? Főző anyukát - felelték. Aki ebédeket és vacsorákat főz. Sokkal fontosabb a család és a gyerek életében a főző anyuka, mint az, hogy anyuka vezérigazgató-helyettes legyen. Hogy milyen felnőtt lesz és milyen otthonteremtő készsége, igénye lesz a gyereknek, azt hazulról szedi le az ember. Én nagyon sajnálom, hogy nem tudtam saját életemben azt megvalósítani akár csak hetenként egyszer is, ami nálunk mindennapos volt, hogy ebédre mindenki hazament, apám is, én is. Nem a frigóból kaptunk be valamit, aztán elrohantunk, mint a maiaknál szokás. Amikor megebédeltünk, apám lefeküdt egyet aludni egy órára, utána ment csak vissza dolgozni. És együtt is reggeliztünk, az is egy fontos közös dolog volt. Ez a hangulatot árasztó közös kajálás arra késztetett bennünket, hogy beszélgessünk. Rossz néven vették, ha valaki nem alkalmazkodott ehhez. Hogy együtt eszünk, együtt beszélgetünk, ezek olyan ősi közösségi élmények, mint ahogyan az indián törzs is leült a tűz köré. Ez az életforma megváltozott, s azt hiszem, emiatt hiánnyal élnek az emberek. Ha az emberek nem tudnak hiánnyal élni, elkezdik redukálni a kapcsolataikat. És belefásulnak.
"Egy társadalom demokratikus
kultúrája attól függ, hogyan bánik a kiszolgáltatott emberekkel"

- Amikor megromlik egy kapcsolat, s az egyik ki akar lépni belőle, mert mondjuk egy másik társat talált, az otthagyott fél a saját erényeit sorolva próbálja visszatartani. Az egyik felet az érzelem hajtja, a másik meg logikai érvekről beszél. Ilyenkor van értelme a békítésnek?
- Erre többféle válasz is van. Az egyik az, hogy én elég sokat éltem Távol-Keleten és nagyon megmaradt bennem egy mondat az egyik zen-buddhista bölcstől, aki azt mondta a halála előtt, hogy "Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!" Vagyis, hogy el kell engedni, és nem kell érdemekkel érvelni. Ám nagyon nagy hatást gyakorolt rám Füst Milán magyar író is. Minden kapcsolat - elnézést a kifejezésért - rohad időnként. És ezt át kell vészelni, és nem elszaladni, és nem szétrúgni. Meg kell próbálni átküzdeni magunkat a hullámvölgyeken.
Füst Milán nagyon pontosan megfogalmazta, hogy milyennek lát ő egy házasságot. Azt mondta, hogy a házasság négylábú asztal. Bármelyik lába hiányzik, baj van. Billeg. Nos, mi a négy lába? Először is nagyon fontos az életstílus hasonlósága. Mert ha az egyik fél a meleg tengereket kedveli, a másik pedig síelni szeret a zimankóban, ez már nem jön össze. Másodszor - mondta Milán bácsi - szeretni is kell egymást. Harmadszor: szexuálisan össze kell stimmelni. A negyedik lábat is fontosnak tartotta, mert mindig felemelte a mutatóujját, amikor mondta, hogy: a házasság gazdasági kapcsolat is egy férfi és egy nő között. El ne felejtsétek! Igaz, hogy azt írják már az elemi iskolai olvasókönyvek is, hogy a nyomor nem eszi meg a szerelmet, azért szerintem megeszi. És lepusztítja. Vagyis a fenti négy dologra ügyelni kell, hogy a kapcsolat jól működjék. Nem tudom, hogy egy ilyen másba szeretés meddig tart, mikor múlik el, mikor somfordál vissza az érintett, avagy soha nem jön vissza, ezt nem lehet kiszámítani. Én csak azt tudom, ez nem intellektuális meggyőzés kérdése, hogy "bezzeg, amikor tífuszod volt, ott ültem az ágyad mellett!" stb. Itt nem erről van szó. Ez egy szenvedélynek a fellobbanása, amit még a múlt századi pszichiátria is mint elmekórtani jelenséget "szerelmi téboly" néven emlegetett. Ezt nem lehet érveléssel befolyásolni. Azt gondolom, hogy ilyenkor várni kell. Türelmesnek kell lenni. Mert nagyon sokszor ez hullámszerűen jelentkezik.
- Azt mondják, hogy egy kapcsolatban mindig az egyik ember szeret jobban, a másik engedi, hogy őt szeressék.
- Mindig az az erősebb, aki kevésbé szeret. Én egyszer egy könyvemben rendkívül szemtelenül leírtam, hogy kétféle szerelem van a világon. Vagy az egyik szeret, vagy a másik. Nagyon nehéz kérdés. De azért azt is gondolom, nem a szerelmi házasságok szoktak a legjobban sikerülni. Ez egy csalóka dolog. Hogy miért van így, erről külön interjút lehetne csinálni. Mert a szerelemben az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy kibe szerelmes. Egyrészt a másik is a legjobb arcát mutatja, másrészt meg fantáziánkban nagyszerű dolgokat vetítünk rá a szerelmünkre, többnyire légvárakat, és beleszeretünk saját fantáziánkba. Aztán, ha kiderül, hogy az illető nem pontosan olyan, mint képzeletünkben, akkor őrá haragszunk, nem a saját tévedésünkre. Pedig más alapokon esetleg tartósabb kapcsolatokat lehet létrehozni. Ha nem is szerelmi házasságban.
- Az az igazi szerelem, amikor az ember játszhatja azt a szerepet, amit a legszívesebben játszik.
- Igen, de kell benne valami realisztikusnak lenni. Tehát nem lehet az egész dolog légből kapott kitaláció. Nézze, én abban a frázisban nem hiszek, hogy a szerelem elmúlik, és szeretetté alakul. Nem ezt látom. Azt látom, hogy azok a kapcsolatok maradnak együtt, ahol van szeretet és van szolidaritás. Ezt a kettőt nagyon fontosnak tartom. Az se baj, ha még érzelem is van benne. A szolidaritás alatt azt értem, hogy kerülhet az ember nevetséges, vagy komikus helyzetekbe, mindenki röhöghet, de a férjem, a feleségem nem röhöghet rajtam. Velem kell szolidárisnak lennie. A szolidaritásról továbbá azt gondolom, hogy nem haverkodhat olyan emberekkel a párom, akik velem nem ülnek le egy asztalhoz. Még az is előfordulhat, hogy megcsalják egymást. Besodor valakit egy hangulat, egy este mondjuk egy külföldi útján egy idegen ágyba. De nem szabad a társ prioritását veszélyeztetni, ez nem fordulhat elő. Még ha a Lollobrigida ágyába sodor is az élet, s megszólal a telefon és azt mondja a feleségem, hogy harminckilenc fokos láza van, meg torokgyulladása, akkor sajnos ki kell szállni a Lollobrigida ágyából, és azt mondani, hogy ne haragudj, a feleségem beteg, ott a helyem mellette. Ha saját elsődlegességében biztos valaki, akkor nagyon sok mindent elviselhet. Talán többet, mint egy szerelmi kapcsolatban.
- A nők szokták azt a bugyuta dolgot gondolni, hogy valakit megváltoztathatnak. A házasságok nagy része így köttetik. Tisztában vagyok vele, hogy leendő páromnak vannak rossz tulajdonságai, de én majd megváltoztatom őt!
- Ezekben a megváltoztatásokban nem hiszek. Vagy el tudjuk fogadni a partnert olyannak, amilyen, vagy nem. Ha szabad egy állatidomár hasonlattal élnem, teszem azt, valaki imádja a pumát, mert az egy nagyon szép vadállat, ezért vesz magának egyet és elkezdi szelídíteni. A szelídítés vagy nem sikerül, mert a puma vadállat marad, vagy sikerül és átalakul házőrző juhászkutyává. De ha már nem puma, akkor érdektelenné válik a szemében, mert ő a pumákat szereti. Tehát akár sikerül a szelídítés, akár nem, csak rosszra vezethet.
- Meg fog változni ez a mai őrült kor?
- Nem hiszem, hogy annyira őrült ez a kor. Majd elmúlik, ami most van és másképp lesz, mert más divat jön. Én Lord Russellal értek egyet, aki szerint nagyjából minden korszak hasonlít egymáshoz. Ilyen a magánélet, meg a napi gondok vissza-visszatérő problémahalmaza. Kivétel az antik görögök csodálatos berendezkedésű korszaka, amelyben Russel szerint egyidejűleg lehettek boldogok és intelligensek az emberek. Minden más társadalom csak azt a lehetőséget kínálta fel, hogy vagy intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye lehessen a polgára. Nagyon félek, hogy Russelnek igaza van. Amit a görögség még egyszerre meg tudott adni, a többi társadalom már valamelyik összetevőt elhagyta valahol...
- Azért reménykedjünk benne, hogy egyszer megtaláljuk, ami elveszett!
Forrás: Szívtárs Magazin