Karol Wojtyla könyve először 1960-ban jelent meg. A Kairosz Kiadó által 2010-ben kiadott kötetben olvasható tanulmányok azokat az előadásokat tartalmazzák, melyeket 1958-59-ben tartott a lublini katolikus egyetem etika professzoraként.
A szerző elismeri: vannak, akik úgy vélekednek, hogy a házasságról csak azok nyilatkozhatnak, akik maguk is házasok, a nő és a férfi közötti szerelemről pedig csupán olyan személyek, akik maguk is átélik ezt. A cölibátusban élő papoknak, teológusoknak tehát nem lehet sok mondanivalójuk ebben a témában. Ám Karol Wojtyla rámutat: a lelkipásztorok hivatásuk gyakorlása közben olyan sűrűn találkoznak ezekkel a problémákkal, mégpedig különféle szituációkban, hogy ezekből másfajta tapasztalatot merítenek, mint a benne élők, „kétségkívül sokkal közvetettebbet és idegenebbet, ugyanakkor sokkal szélesebb körűt.”
A későbbi II. János Pál pápa több mint negyedszázados pontifikálásának egyik meghatározó tanítása volt, hogy kivétel nélkül minden egyes embert megillet méltóságának a tiszteletben tartása, a fogantatástól kezdve a földi halál pillanatáig. Ugyanígy, már egyetemi professzorként és fiatal püspökként a férfi és a nő szerelmét elemezve figyelmeztet: a szerelem csak akkor válik valóban két ember közötti harmonikus kapcsolattá, amelyet meghatároz a szeretet és egymás feltétel nélküli elfogadása, ha felemelkedik a személyi méltóság igenlésének szintjére, „úgy a szerelem alanyának tekintetében, mint annak tárgyának a viszonyában, mégpedig mindenben, amiből ez a méltóság kinő.” A férfi és a nő szexuális kapcsolatát illetően Wojtyla hangsúlyozza, hogy „csak a szerelem zárhatja ki az egyik személynek a másik által történő kihasználását. A szerelem nem lehet használati tárgy, hanem csak a szeretet tárgya, mindkét fél részéről… A szerelem… egyes személyeknek az ugyanahhoz a jóhoz fűződő kölcsönös kapcsolatuk révén jöhet létre. Ezt a jót célként választják, és annak rendelik alá magukat. A házasság ennek az elvnek az egyik megvalósítási területe.” Ez a jó – közös – cél a házasság esetében a gyermeknemzés, az utódok, a család, egyúttal a két személy együttélésének a házastársi közösség összes területén érvényesülő, szüntelenül növekvő érettsége.
Wojtyla egyik alapgondolata, hogy a személy – külön kihangsúlyozza, hogy más nemű egyén – egy másik személy számára „nem lehet csak a célhoz szolgáló eszköz, amit a szexuális öröm vagy élvezet nyújt… A házasság nem korlátozódhat csak a fizikai közösülésre, ahhoz egy érzelmi klímára is szükség van, amely nélkül az erény – a szerelem és a tisztaság erénye – nehezen valósítható meg.” Azt, hogy a férfi a nőt – vagy fordítva – ne csak szexuális tárgyként használja, a szeretet zárja ki, ami nem csupán testi, de lelki dimenzióba is emeli a férfi és a nő kapcsolatát. Test és lélek között ugyanis szoros kapcsolat van, összefüggésben a teremtéssel: „A férfi és a nő szexuális kapcsolata alapvetően testi kapcsolat, aminek viszont ugyanúgy lelki szerelemből is kell fakadnia. Amikor pedig egy új ember fogantatik, egy új lélek is fogamzik… Az emberi lény ezáltal – amint az Egyház is tanítja – magának az Istennek a műve. Ő teremti ennek a lénynek a szellemi és halhatatlan lelkét, amelynek a szervezete egy férfi és egy nő testi kapcsolatának következményeképpen kezd létezni. A testi kapcsolatnak személyek szerelméből kell fakadnia és abban kell teljes fedezetének is lennie.” Wojtyla püspök a szexuális ösztön tulajdonképpeni célját az utódnemzésben jelöli meg, „ami… a férfi és a nő számára egyúttal a szerelem alapanyagát is nyújtja…. A férfi és a nő házasságon belüli nemi élete csak akkor rendelkezik a személyes egyesülés teljes értékével, ha az a szülői hivatás lehetőségének tudatos elfogadását is tartalmazza.” Ám a krakkói püspök tisztában van azzal, hogy a házastársi nemi élet a kölcsönös odaadó szerelemből ered, „és abból is kell erednie. Arra a szerelemhez, nem pedig csak az utódnemzéshez van szükség.”
Karol Wojtyla kiemeli: a Teremtő, megadva a férfinak és a nőnek az értelmet, azt a lehetőséget, hogy tudatosan dönthetnek saját cselekedeteikről, azt is biztosította számukra, hogy „önállóan válasszák ki azt a célt, amelyhez a nemi élet természetes úton vezet. Ott ugyanis, ahol két személy bizonyos jót közös célként választhat, ott létezik a szerelem lehetősége is. A Teremtő tehát nem használja fel a személyeket teremtő hatalmának eszközeként, hanem feltárja előttük a szerelem különös megvalósításának lehetőségét. Az már az ő dolguk, hogy a nemi életüket a szerelem szintjére, az egyénnek megfelelő szintre emelik-e, vagy megelégednek annak alacsonyabb szintjével.”
A szerző arra is rávilágít: a Teremtő akarata „nemcsak az, hogy a fajt a nemi élet útján fenntartsa, hanem hogy azt az emberhez méltó szerelem tartsa fenn. A Teremtő akaratának ilyen értelmezésére késztet minket az evangéliumon keresztül, ami a szeretet parancsolatának a tartalma… A házasság összes céljának megvalósítása egyben a szeretetnek mint erénynek a megvalósítása is kell, hogy szolgáljon, mivel a szeretet csak mint erény felel meg az evangéliumi parancsolatnak, valamint az ebben a parancsolatban foglalt perszonális normának. Az a gondolat, hogy a házasság céljai a perszonális elvre való támaszkodás nélkül is megvalósíthatók, alapjában véve nem lenne keresztény, mivel ellentétes az evangélium alapvető etikai posztulátumával.”
A kötet szerint Karol Wojtyla szükségesnek tartotta a nemi életre való folyamatos nevelést is, melynek legfontosabb pontjának minősítette, hogy az egyénben alakuljon ki az a meggyőződés, hogy „a másik személy fontosabb nálam. Az ilyen meggyőződés nem jelenik meg hirtelen, a semmiből, a testi közösülés során. Az kizárólag a szerelem nevelésének integrális következménye lehet. A nemi élet maga nem tanít a szerelemre, de a szerelem – ha igazi erény – azzá válik a házastársak nemi életében is. Csak akkor teljesít megfelelő szolgálatot a ’szexuális képzettség’: annak nevelése nélkül inkább csak kárt okoz…” (Kairosz Kiadó, 2010).
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése