Aprószentek ünnepén a Budapesti Belvárosi Főplébánián:
138.zs.
Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem, tudod, ha leülök és ha fölkelek.
Messziről ismered gondolataimat, szemmel tartod akár járok-kelek, akár pihenek.
Előre ismered minden utamat. Még nyelvemen sincs a szó, és te már érted egészen, Uram.
Minden oldalról körülveszel engem, és fölöttem tartod kezedet. Oly nagy, oly csodálatos nekem ez a tudás: ésszel föl sem érhetem!
Húsz éve volt az első, ehhez hasonló imaalkalom. Húsz év Isten előtt szinte semmi, a történelemben szinte semmi, az ember életében azonban nagy idő. A mi nemzetünk életében pedig történelmi, nagy idő. Azóta többször is meghívást kaptam erre a helyre, hogy gondolataimat megosszam az élettel kapcsolatban. Ezekben a megszólalásokban általában a teológia felől közelítettem, kevés volt benne a személyes vonatkozás. A 20 éves évforduló azonban személyesebbé teszi most a mondanivalómat.
Amikor az ember meghívást kap
arra, hogy szentségi életformában éljen, az általában egy belső késztetés formájában, ill. emberektől érkezik. Házassági meghívás kézenfekvő, hogy a másik embertől is. Akarsz-e a társam, feleségem-férjem, lenni egy életen át? Mert én fogadom, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben…míg a halál el nem választ… Hozzám ez a meghívás 40 éve érkezett, s akkor mondtam először igent Jánosra, a szentségi házasságra, a gyermekekre, az életre, a jövőre, ami nem tudtam még, hogy milyen lesz…
Húsz éve is már közeledtünk a 20 éves házassági évfordulónkhoz. Már megfogant mind a hét gyermekünk, közülük hatot már nevelhettünk is, egy előrement… de a gyerekek még kamaszok voltak, a legidősebb is csak 17 éves, s a legfiatalabb még csak 7. Ma a legidősebb 5 gyermekes családapa, az egyik 3 gyermeket nevel és vállalkozó, a legkisebb is már asszony és keresett gyógytornász, s van köztük testnevelő tanár, szerzetes és felszentelt pap is.
Isten igent mondott ránk.
Régen gyakran szorongtam álmatlan éjszakákon forgolódva, mert alkalmatlannak éreztem magamat arra, hogy váratlan, nehéz helyzeteket oldjak meg. Aztán Isten megengedte, hogy sok balesetet éljünk át. 5 fiú és egy vagány lány mellett ez természetes is persze. Ezek a balesetek általában olyankor érkezetek, mikor éppen az erőm teljesen elfogyott. S akkor jött egy-egy baleset, vagy betegség, kórház, intézkedések, megoldandó feladatok. S én kísértem a gyerekemet a mentővel, intézkedtem a kórházban, igyekeztem ellátni az otthoni egészségeseket. Aztán menet közben, vagy utólag rádöbbentem, hogy kaptam erőt hozzá. Nem előre, hanem akkor, amikor szükség volt rá! S kaptam embereket is a nehézségek és feladatok mellé. Jánost, akiben mindig megbízhattam. Akire hagyhattam az otthon maradt csapatot. Szüleimet, akik mindig segítettek. Apósomat – anyósomat, akik minden vasárnap finom ebéddel és beszélgetésekkel vártak. Keresztény közösséget, akik imádkoztak értünk velünk. Akik sokszor számunkra ismeretlenül anyagilag is segítettek bennünket. Segítségükkel és Isten segítségével rájöttem, hogy nem az én erőmmel cselekszem, ha cselekedni kell.
Gyakran elmondom azt is, hogy én akkor, mikor a gyermekeink sorban érkeztek, családanyaként s közösségépítő emberként, plébániát segítő személyként, majd nagymamaként képzeltem el a jövőmet.
De húsz éve iskolát is alapítottunk – akkor már hitoktatói múlttal, hisz a templomban évek óta előbb óvodás, majd iskoláskorúaknak hittant tanítottam, nekik s szüleiknek lelkigyakorlatokat szerveztem, vezettem. S mivel fordult egyet a lábunk alatt a föld, meg a történelem kereke, heti néhány órát önkormányzati iskolában is tanítottam. Időnként főnökatyáim közölték velem, hogy „Ja, magát beírattam a hitoktatói tanfolyamra, végezze el!” – Továbbfejlesztették az iskolát, beírattam, jelentkezzen!” – Teológiai főiskolává fejlődött, szerintem vizsgázz le…”
Szóval 20 éve néhányan iskolát alapítottunk, ahol azóta is tanítok, kb. 10 éve osztályfőnök vagyok, s munkaközösség vezető. Közben a FVR örökfogadalmas tagjává tettem.
Aztán 10 éve – mint olyan hitoktatót, aki családi életre neveléssel is foglalkozik – hívtak meg egy konferenciára, s hamarosan megalapítottuk néhányan a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola egyik intézményét, a Családpedagógiai Intézetet.
Az említett konferencián talált rám a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet vezetője is, s lettem ott un. Tantárgygondozó.
Jelenleg talán az álláshalmozó nagymama a legtalálóbb kifejezés az állapotomra. Megtalálnak a feladatok.
Két okból mondtam el mindezt:
Közel hatvan éve Isten és a szüleim igent mondtak rám és megszülethettem. Közel 40 éve Jánossal igent mondtunk az életre és Isten igent mondott ránk. Teremtő társakká emelve minket, az élet szentélyét, a családot engedi építeni velünk. Pontosabban építi Ő, velünk. Eltűnt, pontosabban meggyógyult az egykori szorongó fiatal nő, és magtanult bízni, bizalommal élni, mert tudja, hogy nem ő adja az erőt.
Közben gyakran néztek csodabogárnak, akik a jólétnek szentelték magukat. „Aranyosak ezek a Jánosék, de nem teljesen százasok.” – mondták vagy éreztették. Mostanában ugyanezek az emberek – gyakran látványosan megöregedve, megrokkanva, csalódva az emberekben, egyre közelebb húzódnak hozzánk. Egyre jobban irigyelnek a szép családért, a sikeres életért. És keresik a titkot, hogy vajon miért vagyunk derűsek, jókedvűek, tervekkel teli szívűek ilyen ősz hajjal is.
A titok egyszerű. Megfogalmazta a zsoltáros a 138. zsoltárban. Isten mindenben, mindig, mindenhol. Aki igent mondott rám, s Aki igent vár tőlem.
Hová mehetnék lelked elől, hová bújhatnék színed elől? Ha fölmennék az ég magasába, te ott vagy, ha alászállnék az alvilágba, jelen vagy.
Ha felölteném a hajnal szárnyát, s a tenger szélső határára szöknék, ott is a te kezed vezetne, és jobbod tartana engem.
Mondhatnám: „Borítson be a sötétség, s váljon éjszakává köröttem a fény”, de neked nem sötét a sötétség, s az éj mint a nappal, oly világos előtted. Fény és sötétség közt neked nincs különbség.
Hiszen te formáltad bensőm, s anyám méhében te szőtted a testem.
Dicsőítlek téged, mert olyan csodálatosan alkottál, és tudom jól, milyen csodálatos minden műved! Létem nem volt titokban előtted, amikor a föld ölén rejtve formálódtam.
Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem. Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam: napjaim már eltervezted, mielőtt egy kis eltel volna belőlük.
Milyen tiszteletreméltók előttem gondolataid, Istenem, milyen hatalmas a számuk!
Megszámlálnám őket, de számosabbak a homokszemeknél, s ha végükre is érnék, még mindig csak nálad tartanék.
(...)
Vizsgálj meg Istenem és ismerd meg szívemet; tégy próbára és ismerd meg utaimat, lásd, vajon a gonoszok útján járok-e, és vezess az örökkévalóság útján engem.
Johan Frinsel:
Az üzenet
Hogy történhetett ez meg vele! Ámbár Vera valósággal kierőszakolta a dolgot. Most, így utólag, teljesen világos lett a számára, hogy is csinálta. Megvolt a maga saját taktikája erre. Megnyerő modorában újra meg újra türelmesen ismételgette a saját felfogását, míg partnerét maradéktalanul meg nem győzte véleménye helyességéről. Vele szemben odavolt minden ellenállás, elolvadt, mint hó a napon. Ha Vera valamit egyszer a fejébe vett, akkor hat ökörrel sem lehetett eltántorítani attól.
Elég hamar rájött, hogy mire is megy ki a játék. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene, bár a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy Verával szemben csak ő lehet a vesztes.
- Természetesen, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy – mondta Vera -, ezt el is magyaráztam a többieknek. De éppen amiatt van ez, mert olyan tehetséges vagy, mert művészi adottságaid vannak. És ugyan ki csinálná meg, ha nem te?
- Igen, ki csinálná meg különben? Ráadásul ez a szakmája – rendező, méghozzá a tévénél. Vera többször is hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen, aki ezt tudja csinálni.
- Na jó, de ha én csinálom, akkor én szabom a feltételeket. Sokkal jobbnak kell lennie, mint az elmúlt években. Úgy kell nekilátnunk, mint a tévénél – egyezett bele végül megadóan.
- Hát persze – felelte Vera -, máskülönben nem is téged kértünk volna meg.
- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből készült felismerhetetlen műremekeket. Olyan karácsonyi színdarabot, amelynek üzenete van, ami megszólít.
Hát igen, így történt, hogy ő, Weiss Lukács, egy karácsonyi gyermekdarab rendezője lett!
Az első megbeszélésen azzal kezdte, hogy felsorolta, mi minden fontos a számára, mihez ragaszkodik. Számolniuk kell azzal, hogy addig nem nyugszik, míg tökéletesen nem megy az egész. Megismételte, hogy a legfontosabb a színdarab üzenete. Nem lesznek papírtevék vagy tornacipős pásztorok! Egy pásztor legyen mezítláb és saruban. Farmernadrágos angyalok pedig végképp nem lehetnek! Mindenki egyetértett vele.
Lukács egyre inkább belelkesedett. Főleg amikor észrevette, hogy számíthat néhány egészen használható emberre. Például Arnoldra, aki a hangosítás megszállottja. Ismer minden fogást és trükköt, úgyhogy tényleg lehet majd hallani az egész teremben a legvékonyabb hangocskát is. Ő szerezte be a mikrofonokat és a hangszórókat is. Egy gonddal kevesebb, legalább ezzel nem neki kell foglalkoznia.
A kibérelt teremnek nagy színpadja volt, igazi megvilágítással és kulisszákkal. Lukács azt akarta, hogy a gyerekek ruházata a lehető leghűségesebben tükrözze a történelmi kort. Óriási munkát jelentett ez, de bizonyára megéri! Látott egyszer egy olyan karácsonyi darabot, melyben a ruhákat csak egy-két madzag és biztonsági tű fogta össze. Az egész terem harsogott a nevetéstől, amikor a szegény József elveszítette a nadrágját.
Mindenki el volt ragadtatva lukács ötleteitől. Illetve csaknem mindenki. Az egyetlen kivételt Jan bácsi, egy idősebb ember képezte. Amikor a véleményét kérdezték, csak ennyit mondott:
- Szép, szép, de nem szabad elfelejtkeznünk a gyerekekről; végül is ők fogják előadni.
Hát igen, a gyerekek! Amikor Lukács elkezdett velük próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. Negyven fiú és lány! Olyan lármát csaptak, hogy azt hitte az ember, forradalom tört ki. Szerencsére ott volt Jan bácsi. Az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Lukács a gyerekek felét legszívesebben azonnal hazaküldte volna. De Jan bácsi erélyesen tiltakozott az ellen:
Minden gyereknek játszania kell!
Na jó – engedett Lukács, belátta ugyanis, hogy szüksége van Jan bácsira. Rá hallgattak a gyerekek, és neki nem került nagy erőfeszítésébe, hogy lecsendesítse a társaságot.
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Jó sok időbe telt. Azok, akiknek már semmilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Ez a megoldás mindenkit kielégített, mert így tényleg minden gyereknek volt feladata. De az egyik fiúcska, a kis René, olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Rendezőjük lelkesedése gyorsan átragadt a gyerekekre is. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megértsék, mit vár tőlük és mi darab jelentése. Gyakran kellett figyelmeztetnie őket:
Hé egy angyal nem áll így! Ne turkálj az orrodban, mindenki látni fogja a közönségből. Előre ki kell majd fújnod az orrod, mert egy angyal nem hord zsebkendőt a zsebében. Hát te meg mit csinálsz? Csak nem rágózol? El tudsz képzelni egy pásztort, amint rágógumit rág? Gyerekek, egyet szeretnénk ha megértenétek: Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Tudjátok, mit értek ez alatt? Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játsszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
Lukács egyre jobban élvezte a próbákat a gyerekekkel. Csak egy gyerek okozott neki gondot – a kis René. Nem mintha nem akart volna jól játszani, csak éppen a döntő pillanatban mindig valahol máshol jártak a gondolatai.
- Pásztor! Mit álmodozol? Igen te, René. Megint elkéstél a belépéssel. Mit is kell most mondanod? Na?
- Azt mondom, hogy… hogy…- ennél tovább általában nem jutott.
- Csak ezt kell mondanod: ”Nézzétek, világosodik!”
Teljesen reménytelen volt az eset, Renének ez sem ment. Lukács már réges-rég másnak adta volna a szerepet, de Jan bácsi nem engedte.
- René már csak ilyen, egy kis álmodozó. De a szöveg nem okoz neki nehézséget, és ha mégis megakadna, azért van súgónk. Vera majd megsúgja neki.
- De nem akarom, hogy ez az egy fiú elrontsa az egész darabot – tiltakozott Lukács.
- Ugyan, biztos,, hogy menni fog – vélte Jan bácsi. – ha valami baki becsúszik, egyszerűen tovább kell játszaniuk a többieknek. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete.
Lukács nem harcolt tovább az igazáért. Jan bácsinak tényleg minden gyerek egyformán fontos.
Az előadás előtt egy héttel René megbetegedett. Lukács egy másik fiúnak adta a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Kitűnően ment minden. René mindenáron részt akart venni a próbákon még betegen is, de édesanyja nem engedte el. Azt mondta, hogy abból még nem lesz baj, ha egy próbát elmulaszt az ember. Ám ez nem nyugtatta meg Renét. Tudta magáról, hogy rossz színész. Tulajdonképpen saját maga a hibás ebben, de nem tud rajta változtatni. A tanára is mindig azt mondta róla, hogy álmodozó. Pontosan tudta, mit kell mondania, de amikor Jan bácsi zongorázott és a gyerekek olyan szépen énekeltek, akkor mindenről megfeledkezett, ami körülötte történt. Olyan volt, mintha igazi angyalok és pásztorok állnának előtte. Már ott is volt Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Aztán hirtelen neki kellett volna megszólalnia, de olyan gyorsan nem tudott visszaemlékezni arra, mit is kell mondania. Lukács úr mindig leszidta emiatt. Na de majd az előadáson menni fog. Ha az a sok ember mind nézi őket, akkor majd összeszedi magát és nagyon fog figyelni. Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az úr Jézus a világba.
Számára teljesen világos volt. Mindannyiunkért… hát ezt is énekelték. Jan bácsi beszélt nekik erről. Hogy az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarták befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő, ő be akarja fogadni az Úr Jézust. Jan bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön be a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi akkor, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete.
Egész pályafutása alatt még soha nem volt ilyen ideges Lukács, mint a karácsonyi darab előadásának estéjén. Még olyan sok tennivaló volt hátra. Mindenki akart tőle valamit, úgyhogy arra is alig volt ideje, hogy pár falatot bekapjon.
Nagy sikert arattak a díszletek. Minden olyan valóságosnak tűnt. Mintha 2000 évvel ezelőtt, Betlehem utcáin járna az ember. Arnold sem túlzott, amikor azt ígérte, hogy a hangosítással minden rendben lesz. Kitűnő volt a hangminőség, és olyan jól helyezte el a mikrofonokat, hogy az egész teremben lehet majd hallani minden egyes gyermeket a színpadon. Minden a terv szerint alakult.
Már özönlöttek is befelé a terembe a várakozásteljes nézők. Lukács rettenetesen ideges volt. Alig győzte nyugtatni az izgatott gyerekeket. Még szerencse, hogy Jan bácsi ott volt. Nélküle nem is boldogult volna a felbolydult gyereksereggel. Egyszer csak ott állt előtte René. Lukács már nem is gondolt rá, örült, hogy ilyen egyszerűen megszabadult egy problémától. A kis René nagy, várakozással teli szemekkel nézett Lukácsra:
- Meggyógyultam.
- Örülök neki, René. De a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ijedten vette észre, hogy a gyerek szemei megtelnek könnyel.
- Pedig biztosan… biztosan menne – dadogta.
Lukács rázta a fejét:
- Most már nem lehet rajta változtatni. Ülj le szépen a nézők közé, onnan mindent jól fogsz látni.
- Jan bácsi Lukács karjára tette széles kezét, és halkan így szólt hozzá:
- Ezt nem teheted. Nézd csak a fiút! Katasztrófa lenne a számára; annyira örült ennek a mai estének.
- És ha elrontja?
- Akkor se dől össze a világ. De én azt hiszem, hogy menni fog neki!
- Ám legyen. Szerepelhet, de nem pásztorként – adta be a derekát Lukács. – René, jól figyelj. Most már András a pásztor, ezen nem változtathatunk. Te viszont átveheted az ő szerepét, mint vendéglős. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit nem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Értetted? Láttad eleget a próbákon, ugye? Tehát a kellő pillanatban rázod a fejed, megegyeztünk?
- René elsápadt. De Lukács már ott sem volt, annyi dolog várt még rá.
Pontosan nyolc órakor felemelkedett a függöny, és elkezdődött a darab. Minden remekül folyt. Lukács oldalról, a színpad mellől figyelte művét. Kitűnően játszottak a gyerekek, csodálatosan énekeltétek az angyalok. Lassacskán megnyugodott. Megért a fáradtságot, a hetekig tartó próbákat. A súgólyukban gubbasztó Verának semmi dolga nem akadt.
Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopogtak a fogadóba, mire kilépett a vendéglős a feleségével.
- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára.
- René megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
- Nem – súgta Vera. René mintha meg sem hallotta volna. Csak bámulta Józsefet és Máriát, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél kicsit hangosabban is „nem”-et mondott, megragadta René karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
- Nem hagyhatom kint őket!… Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta René.
Lukács magánkívül volt dühében. Nem igaz! Ez a kis ügyefogyott az egészet elrontotta. Tudta előre. És ez a nyavalyás hangosítás, mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult Jan bácsi felé. „Tönkretette az egész munkámat…” akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod – súgta amaz a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, milyen csönd lett a teremben.
Karácsonyi történetek (Ethos Kft Budapest. 1996
John Henry Newmann
Isten néz téged, bárki vagy, úgy, ahogy vagy, személyesen.
Neveden szólít, lát és megért, olyannak, amilyennek teremtett.
Tudja, mi él benned, ismeri minden legsajátosabb személyes érzésedet és gondolatodat, adottságaidat és vágyaidat, erődet és gyöngeségedet; lát örömöd és szomorúságod napján, együtt érez minden reményeddel és viszontagságoddal, osztozik aggodalmaidban és emlékeidben, bontakozó és hanyatló napjaidban; átölel és karjában hord, fölvesz és leültet, olvas vonásaidból, akár nevetésbe, akár sírásba hajlanak, akár egészségtől duzzadnak, akár betegségben hervadoznak; gyöngéden tekint kezedre és lábadra, figyel hangodra, szíved dobogására, leheletedre is. Nem szeredet magad jobban, mint Ő szeret téged, nem riadhatsz vissza jobban a szenvedéstől, mint amennyire Ő szenved, hogy viselned kell; és ha mégis rád szakadt, akkor mintha magad mérted volna magadra, ha van benned üdvösségre vivő bölcsesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése