Most el kell mondanom,
Mit eddig még nem mondhattam el én,
De lefutott a legszebb hullócsillag,
(Már túl jutottam életem delén)
Elmondom hát, hogy zordon életemnek
Te voltál mindig-égô csillaga,
Titok voltál. Az egyetlen Öröm,
A tiszta szerelem maga.
A szôke méhek már neved dönögték
Gyermekkorom kék templomablakán,
Úgy tündököltél életem egén,
Mint jégvert kert felett a hold talán.
Ezüst tükör volt arcod, s benne néztem
Kis mongol arcomat naponta.
Hajadat Isten, e roppant Takács
A felkelô nap aranyából fonta.
Ajkad csodás szôlôszem: piros ékkô,
A lábaid alatt arany minden göröngy,
A kisded Jézus úgy függ karjaidban,
Mint kagylóban a -- gyöngy.
Sokat szenvedtem én és árva népem
E baljós tájon egy évezred óta.
Az életmécsünk azért nem aludt ki,
Mert pisla lángját égi kezed óvta.
A francia, a belga és a lengyel
Sok nagy bajában lábadhoz csúszott,
De nem dicsérte senki neved úgy,
mint A Bakonyban a celli búcsusok.
Szeret a szél, a tenger és a Montblanc,
Szeret a dörgô naprendszer az égen,
De senki nem szeret úgy tégedet, mint
Én és az én kis árva, rongyos népem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése