Néhány éve – második elemista gyermekekkel az Oltáriszentségről beszélgetve – az elmélkedés szót használtam s megkérdeztem a kicsiket: értitek hogy mit jelet ez a szó? Persze, vágta rá csillogó szemmel egy 7 éves kislány, és már mondta is a számára magától értődő tapasztalatot: elmélkedés az, amikor az ember a szívével gondolkodik. Eltűnődtem. Mi mást tett vajon szent Ambrus, Aquinoi szent Tamás vagy Assisi Szent Ferenc? A szívükkel gondolkodtak. Nem képzavar ez, hanem a misztérium-közeli, Istenképű ember mély megragadottsága. Nem erre gondolhatott Jézus, mikor azt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mit a gyermekek…”?
A fejlődéslélektan figyelembe vétele nagyon fontos az egészséges személyiség kialakulásában. Nem mindegy mikor tanítunk szótagolva olvasni, mikor tanítunk egyenletet vagy elvont filozófiai disciplinákat. De biztosan bölcsek vagyunk-e akkor, ha az első szentáldozás időpontját az értelem használatának képessége alá rendeljük? Nem több-e az Oltáriszentséggel való találkozás az értelem cselekedeténél? Ki állíthatja, hogy érti az Oltáriszentség titkát, a valóságos Jelenlétet?
Melyik pap merné azt állítani: érti, hogyan lesz egy bűnösből épp az ő szolgálata által megtisztult, szabad ember? És ki az a püspök, aki érti, hogyan lesz az ő kézrátétele által egy tegnap még éretlen, gyarló, huszonéves fiatalemberből az Élő Isten papja?
Nem több-e az Oltáriszentséggel való találkozás is az értelem aktusánál? Nem ragadhatná meg sokkal inkább a teljes embert, ha – tanulva az Anya Szent Egyház pedagógiájából és liturgiájából – sokkal nagyobb teret engednénk a szemnek, a fülnek, a fantáziának, a gyermeki képzeletnek?
Közel 30 éve készítek fel évről évre elsőáldozókat. Hadd hivatkozzak e sok év tapasztalatára – bátran teszem, hiszen maga a pszichológia is empirikus tudomány. Létezik egy nagyon finom, de több katekéta által is igazolt fejlődés lélektani „törésvonal” a második elemis és harmadikos között. A kisebbek még tisztábban, mélyebben, „gyermekibben”, személyiségük egészével élik át a teljes misztériumot. A nagyobbak már „okoskodnak”. Persze nem kapnak – mert nem kaphatnak – a rációt tökéletesen kielégítő válaszokat. Már nem tudnak olyan egyszerűen a „szívükkel gondolkozni”, de még éretlenek arra, hogy „megértsenek” valamit a misztérium más síkon létező igazságáról. Ezért félő, hogy megszokják: a vallásban udvariasan elfogadjuk az érthetetlent anélkül, hogy megragadna bennünket Krisztus szelleme. Megszokjuk a szertartásokat is, nem sokat elmélkedünk azokon, de a szívünk mélyén nem jelentenek sokat, hisz érthetetlenek.
Érdemes lenne föltenni a kérdést, hogy nem azért tart-e ott Európa ahol, mert túlhangsúlyoztuk a rációt, mert morálist csináltunk Krisztus örömhíréből, mert nem az Eucharisztia szerelmében élünk? Mert elfelejtettünk a szívünkkel gondolkodni? Innen már csak néhány lépés a rágózva áldozni ballagó katolikus. Miért is haragudnánk meg reá?
Van egy értelmileg súlyosan sérült barátom, Peti, 27 éves. Szülei nem vallásosak. A Hit és Fény közösségben találkozott Krisztussal, első áldozó lett. Néhány éve egy körmenten a kezét fogva segítettem őt, így kellett volna elvezetnem az Eucharisztia előtt. Ő, aki addig és utána is görcsösen szorította a kezemet, most elengedte, az Oltáriszentséghez lépett és egy kisgyermek mosolyával simította arcát hosszan a monstranciához. A menet megállt, mi egymásra néztünk a pappal és – mint később kiderült – egyre gondoltunk: egyikünk se merte volna megtenni ugyanezt, pedig mindketten értelmünk használatánál vagyunk. (Tengernek Csillaga XI/1.–2006.)
Komáromi Mária
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése