A csapat elhatározta, hogy felmegyünk a keresztúton, a pünkösdi búcsúk színhelyére.
Felnéztem a megmászandó magasságra, már előre reszketett a lábam.
Vajon feljutok?
Nekivágtam.
Nehezen emeltem lábaim, de gyűrtem a métereket hősiesen.
Szédültem, tartottam attól, hogy visszazuhanhatok, ezért időnként leültem.
Azután mellém lépett Ernő, a szászvárosi otthonvezető, aki maga is egykori növendék.
Felém nyújtotta a karját.
Elvette autóstáskámat és belékarolva tovább indultunk.
Levegőt alig kaptam, erőm fogytán volt, de ekkor Erika lépett mellém és nyújtotta a vízzel teli vizesflaskát.
Ezt a képet megőrzöm magamnak.
Egy ideje már tudom, hogy életünk nehéz periódusaiban mindig lesz egy kar, egy vízzel teli korsó, egy biztató szó.
Ebben kell hinnem és akkor elképzelhetetlen magasságok is feltárulnak előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése