Nem a hagyományos értelemben vett imádkozással létesítek kapcsolatot Istennel.
Számomra nem adatott meg a lehetőség, hogy már az „ anyatejjel magamba szívjam” az igényt.
Apám katonatiszt volt, meggyőződéses kommunista.
Atyai nagynéném lopott el tőle néhány éves kisgyermekkorban, Budapesten a Szent Flórián görög katolikus templomban kereszteltek.
Életem 52 éves koromig istentelenül éltem.
Amikor elfogadtam Jézus hívását, meg kellett tanulnom a legalapvetőbb dolgokat is.
Barátaim mutatták meg, mit kell tennem a templomban, hogyan kell keresztet vetnem.
Az imádságot viszont akkor tanultam, amikor édesanyám halála után, néhány hónapig nagymamám pici házában éltünk.
Este, elalvás előtt fennhangon imádkozott Istenhez.
Mi, gyerekek, akkor mosolyogtunk rajta, ma tudom, ez volt a Tőle kapott örökségem.
Debreceni otthonomban kialakítottam egy csendes sarkot, ahol beszélgethetek az Úrral.
Szemben a feszület, a Szent Család képe.
Ebben a milliőben tudom megidézni Istent.
Tulajdonképpen, egész napom Neki szentelem.
Beszélgetésről szóltam.
Megfogalmazom Hozzá intézett kérésem, Neki tett felajánlásom.
Nem mindig szavakkal, inkább jelekkel válaszol.
Érzékenyen figyelek rájuk.
Egy szép gondolat, egy látvány, egy érzés jelzi számomra, hogy Istennek tetszően éltem- e.
Ha nagy szükségét érzem, persze Isten házát keresem, hogy találkozzam Vele.
Amióta megtapasztaltam, hogy Isten nem mondott le rólam, én sem teszem.
Mindent elkövetek magamért, családomért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése