Mária Magdaléna története

– Meglátjátok, közel az Isten Országa. Ezért mondom nektek, tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot! Hallgassatok szavamra, a puszta prédikátorának szavára.
Így mennydörgött az utcán az erőteljes hang. Aki hallotta, megrendült belé. A prédikátor minden hangjában zengett valami különös, mely a szív mélyéig hatolt.
A verőfényes déli meleg ellenére, mely perzselve áradt a forró, poros útra, borzongás járta át az élet áramától elzárt, csendes kertben pihenő asszonyt. Felkelt, és az alacsony, vastag falhoz lépett, melynek felső része mellvédként szegélyezte a magasan fekvő, súlyos falakon és pilléreken az utcára támaszkodó kertet.
Előrehajolt, és a hang irányába nézett. – Tartsatok bűnbánatot! – hallotta Mária Magdaléna, és e szavak mély benyomást tettek rá.
Elgondolkodva hajlott oldalra szép feje. Alig bírta el dús, szőke, művészien megformált haját. A vállára omló tincseket egy római hajszobrász rendezte el gondosan. A csatok és tűk megcsillantak a buja, porlepte levelek között szikrázó napfényben.
Kezével finoman a kerítés mohával benőtt, szürke köveire támaszkodott. Mária Magdaléna a város egyik legkívánatosabb nőjének számított. Nagyon szép volt, de még inkább okosságáért és csillogó szelleméért csodálták. Ezzel rendkívüli befolyásra tett szert, és a rómaiak között igen kedvelt volt, de Jeruzsálemben éppúgy tisztelet övezte.
Otthonában nagy lakomákat tartott, mint a nagy hetérák egyike, akik az ókorban komoly hatást gyakoroltak a művészetre, politikára és gazdaságra.
Nagy porfelhőbe burkolózva egész csoportnyi ember közeledett, melyből a különös hang megint hallatszott. Zsivajgás és kiabálás vegyült bele, örömujjongás, sőt még éneklést is ki lehetett venni.
János volt, a próféta, aki az Úr Országát hirdette, aki egyre nagyobb hatalomra tett szert az emberek felett, aki a szeretet erejével beszélt, és aki tiszta akaratával meghódította az embereket.
Mária félt tőle. Csendben nagyot sóhajtott. Még fiatal volt, ám ha visszatekintett eddigi életére, a gazdagságra, az élvezetek hajszolására, sivárság meredt vissza rá! Hirtelen belévillant az üresség érzése, és ránehezedett az eltelt évek nyomaszató súlya.
Máriának hatalma volt, és népszerűségnek örvendett az emberek között, mégsem volt boldog. Lelkesedni tudó szelleme valóban nagy élményt keresett, nem mámorító órákat. Sem könnyelmű, sem rossz vagy felszínes nem volt, hanem teljesen betöltötte az a vágy, hogy másokon segíthessen, hogy igaz szeretettel szerethessen. De nem azzal a szeretettel, amit elvártak tőle, mely bepillantást engedett számára a világ romlottságába. Ez – az ő felfogása szerint – nem volt szeretet.
A szeretet, amire vágyott, már nem is létezett a Földön, már csak álom volt, az istenek kiváltsága.
Zúgott a fák lombja, és az alatta elvonuló sokaság moraja hallatszott. Akkor hirtelen megpillantotta maga előtt János porfelhőből előtűnő alakját, akit a Keresztelőnek neveztek. Mélyen ülő, tüzes szemeivel egyenesen Mária arcába nézett fel. Egy pillanatra megállt, és kezét felemelte, mintha üdvözölni akarná Máriát.
Mária rémülten hátralépett. ő, aki máskor annyira magabiztosan viselkedett, nem tudta, mit kellene tennie. A mélyen ülő, tüzes tekintet, egyszerre volt szemrehányó és kérdő.
Megrendülten ment be Mária a kerten keresztül a házba. Feldúltan járkált szobáról szobára, és egyre erősödött benne az elhatározás, hogy hívatja a különös prófétát. Addig nem nyugodott, amíg leghűségesebb szolgálóját meg nem bízta a feladattal.
– Nem fog eljönni – mondta szolgálója. – Csak a tömegnek beszél, és ha házakhoz hívják, nem fogadja el. Nem hagyja, hogy kikérdezzék. ő egészen más, mint a többi prédikátor, úrnőm, és ezért a te meghívásoddal sem fog élni. Egyedül saját akaratát ismeri, olyan, mint a lobogó tűz, emészt és világít egyszerre. Nem fog szívességet tenni egy szép nőnek.
– Tedd, ahogy mondtam! Majd meglátjuk, milyen eredménnyel jársz. Különben pedig nem illik így beszélned. Ki mondta neked, hogy szívességet kérek? Tedd, ahogy parancsoltam!
Haragosan lángoltak Mária szép szemei, és szája köré mély árkokat ásott a keserűség. Hogy egy szolga így beszél vele, ilyen választ merészel neki adni, ez is arról árulkodott, hogy mit gondoltak róla az emberek.
Zenével foglalta le magát. A húrok játékában mindig vigaszra lelt, a legszebb harmónia tisztaságára talált, amire lelke szomjazott. Sem látogatót, sem barátot nem kívánt fogadni. A városba sem ment el, hanem vidéki házában maradt. Ismeretlen nehézség telepedett lelkére, sorsának jóra fordulását remélte. Aggódva várta János válaszát, ami meg is érkezett.
„Aki el szeretne jutni Isten Országába, annak magának kell felé elindulnia.”
Máriát szíven ütötték a szavak.


Sötétség telepedett Jeruzsálemre. A nagyváros égbekiáltó bűnt halmozott magára. Temploma mégis szikrázó drágakőként tündökölt a földi Nap fényében, sokat ígérően, a belső hanyatlásról elterelve a figyelmet. De milyen képet festett a valóságban a szent, a dicső, oly gazdag, hatalmas és erős város! Mint elátkozott hely, fenyegetően magaslott a vár, melyben Heródes Antipász uralkodott szörnyű feleségével, Heródiással.
A gonosz lakozott Heródiás lelkében. Gyakran kínált méreggel teli aranykelyhet áldozatainak, de maga is, mintha a leggyilkosabb méregtől lett volna áthatva, jelenlétében sűrűvé, nehézzé vált a levegő.
A népet, melynek már így is épp elég terhes volt a római iga súlya, még jobban elnyomták. Mint a felfakadt mérges seb, mely környezetében minden egészségeset megfertőz, úgy terjedt Heródes várából a szerencsétlenség.
E fertő közepén zengett fel János fenyegető hangja. Éjjel és nappal!
Heródiást az őrület szélére kergette, míg végül börtönbe záratta a prófétát. Attól félt, hogy János fellázítja a népet Isten földi Országának szakadatlan hirdetésével.
– Én vízzel keresztelek, ő azonban, aki utánam jön, a Szent Szellemmel fog benneteket megkeresztelni – szóltak a Keresztelő szavai.
A nép már a Názáreti csodatételeiről beszélt. Messzi földről érkeztek a legelképesztőbb híresztelések. Heródiás mérge és félelme ezáltal olyan erős gyűlöletté fokozódott, hogy kierőszakolta János halálát.
Heródes azonban félelmében összetört, amiért belegyezett a gyilkosságba, és szörnyű szenvedést hozó betegségbe esett.
A tragikus eseményt követően síri csend ereszkedett a máskor nyüzsgő városra. Vihar süvöltött az ország felett és iszonyatos homoktömeget fújt mindenfelé. Az emberek szívébe félelem költözött.
A templom széles udvarát borító kőlapok elpattantak, miközben tompa moraj hallatszott a föld mélyéből.
Közelgő csapás fenyegetése érződött a levegőben. Az emberek nyugtalanul, riadtan járkáltak, mindenhol csak elégedetlenség és néma, nyomasztó hallgatás honolt. Egyetlen nyíltan kimondott szó sem hangzott el. Az írástudók, az udvari emberek és az ország, ahogy Róma többi nagyjainak a köreiben is, az üres szólamok váltak megszokottá. Mindenki elrejtette valódi arcát, hogy ne lehessen látni, mi játszódik le bensőjében.
Mária Magdaléna is mesterien értette ennek a módját. Amióta azonban megtette az óriási lépést, amióta legyőzte büszkeségét és János elé lépett, hogy meghallgassa Isten Országáról szóló szavait, azóta undorodott ettől a hazug élettől. Mintha a próféta a lelke legmélyéből olvasott volna. Bizonyosan tudta, mitől szenvedett Mária Magdaléna.
A Keresztelő mégis úgy tett, mintha az asszony ott sem lenne. Az emberekhez intézte szavai, senki sem foglalkozott vele. Máskor Mária Magdaléna szinte kellemetlennek, nyomasztónak, sőt sértőnek érezte volna, hogy nem figyelnek fel rá, most szinte jól esett neki. Egészen egyszerű ruhába öltözött, fején is szürke kendőt viselt.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy Keresztelő János szabadon beszélt az embereknek. Még késő este elfogták.
A nép azonban, mintha megbabonázták volna, a távolból hallgatta a hangját, amely most a tömlöc mélyéről szólt. János hallgatósága nem mehetett be a vár udvarába. A kapukat szigorúan őrizték. De erre nem is volt szükség, mert szavainak mintha szárnyai nőttek volna, átrepítve őket minden akadályon, hogy elérjenek azokhoz, akik lelkükben megnyíltak befogadásukra. Ezekben a lelkekben pedig néhány óra leforgása alatt leírhatatlan átalakulásokat idéztek elő. Mária Magdalénával is így történt.
Még egyszer lepergett előtte egész addigi élete.
Még soha nem ingott meg igazában. Büszke léptekkel haladt mindig saját útján, mely teherként nehezedett vállára. Mindenbe belesodorta a sors, amit a lelke legmélyén a legszívesebben elkerült volna, legfőképp a nagyvilági emberekkel való folyamatos kapcsolatát.
Egyre nehezebben viselte ennek az életnek az ürességét, és valami értékes kincset keresett, melyet, úgy érezte, valahol elástak. Keresett, de nem tudta, hogy valójában mit. Bárhová vitte az útja, már az első pillanatban ürességgel találkozott, még ha a körülmények a legfényűzőbbek voltak is.
Ezért a bölcsek társaságát kereste, hogy tanuljon tőlük. Gyorsan tanult, de ezeknek a férfiaknak a szavai is halottnak, élettelennek tűntek előtte. Hiába kereste, nem sikerült meglelnie az élet értelmét, mely szellemét pezsgő forrásként felüdítette volna.
Tisztelte ugyan az írástudók tudását, még ha az korlátozott is volt. ő azonban túl akart lépni ezeken a korlátokon.
Asszonyok barátságát is kereste, hogy megtanulja, milyennek kell lennie egy érett női léleknek. Emlékeiben úgy sejlett, mintha már ismert és szeretett volna korábban tiszta életű nőket. Szíve kitárult, amikor erre gondolt.
De náluk is csak újabb csalódások érték. Először azt hitte, hogy önmagát kell okolnia, ám ezután magába zárta forró vágyakozását. Gazdagsága, műveltsége, nagy művészekkel és írástudókkal való kapcsolata révén egyre inkább olyan körnek vált a tagjává, melytől az előkelő nők távol maradtak.
Egy gazdag, római művészhez fűződő szerelme által évekig kapcsolatban állt ezzel a körrel, és amikor a férfi elhagyta, csodálók és barátok vették őt körül, akik túlságosan is készségesnek mutatkoztak, hogy megvigasztalják. Borzalommal gondolt belső vívódásainak és külső diadalának erre az időszakára.
Az ismeretlen boldogság utáni vágyódását eltemették tettei, és sötétség vette körül.
Addig, amíg a világ forgatagában kereste a gyógyírt, nem lett jobb a helyzete. Árván és magányosan ébredt annak tudatára, hogy mindig csak azért keresték, hogy kapjanak tőle valamit: szépségét, vagyonát vagy felpezsdítő társaságát.
Arra vágyott, hogy adhasson. Szeretetéből fakadó odaadással embereken akart segíteni, boldoggá akarta őket tenni, vigaszt szeretettet volna nekik nyújtani, nem pedig játékszerül szolgálni, hogy elüssék vele az időt.
Felkereste a szegényeket. De olyan gyűlölettel, gyanakvással, keserűséggel és értetlenséggel találta magát szembe, hogy megtorpant a könyörületesség határkövénél, és nem merte megtenni a döntő lépést. Röviddel ezután látta János prófétát. Ekkor teljes bizonyossággal tudta:
Ha valaki, akkor egyedül ez az ember tud neked tanáccsal szolgálni, gondolta.
A Keresztelő rövid mondata, ami a hírnök révén jutott el Mária Magdalénához, szabaddá tette benne az utat. A néhány szó lerombolta a földi megkötöttség téves képzetének falait:
„Aki el szeretne jutni Isten Országába, annak magának kell felé elindulnia.”
Már ezzel az egy mondatával mennyit adott Mária Magdalénának, és most Heródiás megölette.
Amit Mária a hír hallatán érzett, az első, valóban mélyen átérzett fájdalom volt.
János halálának órája óta úgy tekintett vissza földi életére, mintha nem is az ő élete lett volna. Úgy érezte, elindult egy másik élet felé, és mindent lerázott, ami teher volt számára.
A próféta szavai napról-napra jobban foglalkoztatták. Isten Országát kereste, mely egyre tisztább fogalomként költözött lelkébe, és összekapcsolódott a Názáretivel, akiről a Keresztelő beszélt.
Olyan embereket keresett, akik meg tudták neki mondani, hol tartózkodik a Názáreti. És arra készült, amit János mondott neki, hogy elinduljon Isten Országa felé.
Ahogy meghozta ezt a döntést, egyszerre könnyűnek és szabadnak érezte magát. Szemébe könnyek szöktek, és a hála forró érzése tört fel benne, átjárva lelke legmélyét. Ilyen lehet, amikor az ember hosszú vándorút után visszatér hazájába, gondolta. Ezt a hasonlatot élénk elméje szülte anélkül, hogy tudatában lett volna: ami lejátszódott benne, valóban hasonló folyamat volt.


Sokáig tartott, amíg megtudta, hol találhatja meg Jézust. Most már semmi sem állhatta útját, fel kellett őt keresnie.
Először gyaloghintóval vitette magát, de amikor megszálltak egy fogadóban, szolgáit hazaküldte. Szolgái csak a fejüket rázták, milyen új kalandot tervelt ki vajon megint? De nem lehetett elítélni őket és a hasonlóan gondolkodó embereket emiatt, hiszen nem tudhatták, mi játszódik le Mária Magdaléna lelkében. Mind csak a legvadregényesebb dolgokat feltételezték róla, egy ilyen mélységesen komoly lépést egészen biztosan nem.
Feltűnő volt, hogy Mária Magdaléna hirtelen minden díszt és pompát visszautasított. Hosszú, szürke ruha borította alakját. Kendője is szürke volt, cipője strapabíró, erős, hosszú gyaloglásra való. Így indult neki boldogan az útnak, amit leírtak neki.
Mint aki most nyerte vissza szabadságát, könnyű léptekkel haladt előre a forró, poros úton. Úgy érezte, repülnek az órák, bensőjében eddig ismeretlen erő ébredt. Mindenről megfeledkezett, ami korábbi, kényelmes életében hatalmas, véghez vihetetlen próbatételnek tűnt volna, annyira erős volt benne a vágy, hogy megtalálja, ami után szelleme szomjazott. Úgy haladt a forró, fáradságos úton, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem csodálkozott ezen, de feltűnt neki, milyen könnyűvé vált. Minden lépéssel közelebb került céljához.
Vajon a Názáreti valóban Isten Országát teremti meg a Földön, ahogy Keresztelő János mondta? Egészen bizonytalan és meglehetősen földhöz ragadt elképzelések születtek erről abban a világban, ahol Mária Magdaléna korábban élt. A legtöbben csak nevettek rajta és képzelődésnek tartották. Mások egy álcázott politikai szervezetet sejtettek mögötte. A becsvágyó emberek pedig egy földi önkényuralomban hittek. Mindenki ésszel felfogható elképzelések lehetetlen keverékét látta benne. Alig volt valaki, aki igazán megértette volna, felfogta volna János világos utalásának értelmét.
Mária Magdaléna úgy érezte, mintha már réges régen többször is átélt volna hasonlót. Minden alkalommal azonban egy fájdalmas–boldogító érzés kerítette hatalmába, amit sem megmagyarázni, sem leírni nem tudott. Hozzászokott, hogy mindent megfigyeljen maga körül és saját magát is. Egy színjáték nézőjeként élte meg magát és környezetét. Néha ő is résztvevőjévé vált a darabnak, de csak ha biztosítva látta a sikert.
Most azonban olyan volt, mint egy gyermek, félt és aggódott. Ahogy elhatalmasodott rajta ez a boldogító fájdalom, mely a honvágy érzésére emlékeztette, eltűnt a büszke, számító, szenvedélyes nő, félénk lett és szégyenlős.
Mélyen gondolataiba merülve haladt egyre messzebbre az úton. Nem törődött a szembejövő katonák seregével, a kereskedők kocsijaival és a koldusokkal sem. Csak a fel-felbukkanó piacokra lett figyelmes, ahol a hírek szerint van egy ház, melyben megfordultak a názáreti próféta tanítványai.
Jelentkeztek a szomjúság és fáradtság első jelei. Egyre lassabban haladt előre, lábai is sajogni kezdtek a fájdalomtól. Az emberek csodálkozva néztek utána, ám ő alig érzékelt ebből valamit.
A táj megszépült körülötte, üde zöldjével köszöntötte a vándort. Csendes, hűvös szél fújt a tenger felől. Mária Magdaléna azonban nem akart megpihenni. Attól tartott, hogy elmulasztja a legalkalmasabb időt. A tenger irányban kisvártatva emberek népes csoportját pillantotta meg. Szemmel láthatóan mind messzi földről érkeztek. Nők, gyerekek és vének, de tetterős férfiak is. Legtöbben zsidók voltak, de akadt közöttük előkelő római is.
Mária Magdalénának mindenekelőtt az tűnt fel, hogy ezek az emberek szorosa összetartoznak. Mintha az egyének személyes kívánságait kioltotta volna az erőteljes, közös boldogság érzése.
Borzongás, finom remegés futott át Márián. Az emberek tele megrázó élményekkel az elmúlt napok csodás eseményeiről meséltek. Egymásnak adták tovább a történeteket, egyesek többet, mások kevesebbet költöttek hozzá, és sokan egészen másként értették, mint ahogy azt nekik elmondták.
Mária Magdaléna fülelt, és enyhe csalódottság lopózott a lelkébe. Az emberek a megrázó élményekbe megint csak belevegyítik saját kis énjüket, hogy így tetszelegjenek. Mindannyiukat egyazon erő rendítette meg, amelynek azonnal tudatára ébredtek, összességében mégsem változtak! De nem akart ítélkezni, először saját magát kellett megvizsgálnia.
A tömeg elvonult mellette, önkéntelenül is állva maradt, nem akarta, hogy az emberár magával ragadja, hiszen még nem tartozott hozzá.
Utolsóként akarta őket követni. De jött egy következő menet. Mintha egy középpontot körülállva vonultak volna az emberek. Lassan ez a csoport is elérte a várakozó nőt.
Néhány fiatal férfi haladt elől. Szép, délceg emberek is voltak közöttük. De feltűnt neki, hogy nyersek és elutasítóak voltak. Mária a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Tetszettek neki a férfiak, mert a tisztaság fényét sugározták. De miért voltak annyira szigorúak? Hol volt a szeretet, amely vigaszt nyújt a kereső lelkeknek?
ők lennének a próféta tanítványai?
Ekkor egy hangot hallott megszólalni, mely jóságosan, de határozottan megrótta őket túlzott szigorúságuk miatt.
– Gondoljatok az órára, amikor a tengernél álltatok, és azt kérdeztétek: Uram, veled mehetünk?
Mária Magdaléna térdre ereszkedett, felemelte kezét, és feltekintett. A férfi, aki ezeket a szavakat mondta, most haladt el előtte.
Annyira egyszerű volt, és mégis egy világnyi szeretet, figyelmeztetés, rendreutasítás volt benne, és mennyi bátorítás a keresőknek.
– Ha ez a férfi ennyire jó, akkor téged sem fog visszautasítani, Mária Magdaléna! – ezt mondta belső hangja. De már el is haladt mellette, mielőtt jelenlétét igazán tudatosíthatta volna. A pillantása azonban mégis találkozott az övével. Mintha villámként hatolt volna át a lelkén. Mintha ezzel a pillantással az egész életén végigtekintett volna. És még valami feltűnt neki, úgy nézett ki, mint egy római, de egy második, sokkal fényesebb arc is kitekintett belőle.
Még mindig az út szélénél térdelt. A követők egy lemaradt csoportja érkezett. Két nő lépett oda hozzá. ők is homlokukon viselték a fényt; csendes békét, gondosságot és jóságot sugároztak.
Barátságosan emelték fel a meghatott nőt, és maguk közé vették. Az erő és felfrissülés hullámai járták át Mária Magdalénát. Ezek a nők mindazzal rendelkeztek, amire ő mindig is annyira vágyott. Szeretetet és tisztaságot sugároztak, és lényük egyszerűsége nemességet kölcsönzött nekik. Mária Magdaléna biztonságban érezte magát.
A természetes megérzés segítségével, melyet Jézus ajándékozott nekik, megsejtették, hogy ennek a nőnek nehéz élete volt. Örömmel szolgáltak neki tanáccsal, nyújtottak neki segítséget.
Mária Magdaléna nem beszélt sokat, nem volt rá képes. Lelke zavarba jött, elszörnyülködött, ha magát ezekhez a nőkhöz hasonlította, és most már tudta, hogy a legértékesebb, a legnagyobb kincs hiányzott belőle, amit egy nő birtokolhat: a Tisztaság.
Szenvedett a gondolattól, hogy Jézus eltaszítja magától. Minél alaposabban figyelte meg a két nő természetét, annál erősebben érezte, hogy elveszett.
Amikor végre elérkeztek egy fogadóba, és Mária Magdalénát elszállásolták egy kicsi, de rendezett szobában, az egyik nő hozott neki ételt. Majd elmentek, és azt tanácsolták, hogy előbb pihenje ki magát. Megígérték, hogy hamarosan felkeresik.
Csak rövid ideig volt képes pihenni. Kiszaladt a házból és sietve elindult az úton. Az este már beköszöntött. Egy szűk, magas falak szegélyezte utcán haladt végig. Egy rácsos kapu előtt állt meg, és belesett a virágzó kertbe. Mintha a kert másik végén álló ház nyitott terméből egy hangot hallott volna, melytől szíve megremegett. Így csak egyvalaki beszél.
Aki egyszer hallotta Isten hangját és lelke megnyílt előtte, az mindig fel fogja ismerni, az nem felejti el soha. Máriával is ez történt. Újra érezte szívében a halk remegést, térde megint össze akart rogyni, és megint érezte, ahogy a boldogság meleg hullámai átjárják bensőjét, amit az értéktelensége miatt érzett keserű fájdalom követett. Mária Magdalénában vihar kelt, mindent elfelejtett; csak vágyakozástól átfűtött szelleme irányította, mely az Úr lába elé igyekezett, ahogy egyszer már térdepelt az Úr Ereje előtt. A szellem emlékezett kérésére és fogadalmára, amiről az ész már mit sem tudott.
Jézus tanítványaival Jerusálembe akart menni a közelgő húsvéti ünnepekre. Simon házában vendégeskedtek és a nyitott teremben ültek, ahonnan kilátás nyílt a kertbe és a piacteret körülvevő házakra. Leszállt az este, a magas fenyők ágai halkan zúgtak. A termet virágok illata járta be.
Jézus nagyon csendes volt. Tanítványai körében ült, és mindannyiuk hangulatába észrevétlen feszültség vegyült, mintha megsejtették volna, hogy az események rossz fordulatot vesznek, amit nem tudnak elhárítani.
Ekkor sietős léptek neszét lehetett hallani, majd az őr hangját. De a terembe belépő nő nem hagyta magát visszatartani. Halk, gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanatban inába száll a bátorsága, és Jézushoz ment. Mélyen meghajolt, és megcsókolta a lábát. A finom fátyol, ami szinte eltakarta, lecsúszott, és arcára aranyszőke hajzuhatag omlott. Nagy szemeiből, melyekkel könyörgőn tekintett az Úrra, szakadatlan csorogtak könnyei. Jézus kissé megfordult és türelmesen, de nagyon komolyan pillantott le rá.
A tanítványok, és különösen a házigazda nem tartották illőnek, hogy ez a nő zavarja őket, és Simon így szólt Jézushoz:
– Tudom, hogy ez a nő egy megátalkodott bűnös! Miért nem zavarod el?
Simon farizeus, vagyis írástudó volt. Jézus szemügyre vette, majd a kör minden tagját végigmérte, és fejét ingatta.
– Hallgasd Simon, amit most mondok neked: Egy hívő embernek két adósa volt, az egyik ötszáz garassal tartozott, a másik ötvennel. Mivel azonban egyiküknek sem volt semmije, mindkettőnek odaajándékozta tartozását.
Látod ezt a nőt? Könnyeivel mosta meg és balzsamozta be lábamat, és Te tettél–e hasonlót? Sok bűne megbocsátatott; mert sok szeretetet adott. Akinek kevés bocsáttatik meg, az nem szeret ennyire.
Mária Magdaléna, bűneid megbocsáttattak. Hited megsegített. Menj békével!
Ekkor Mária Magdaléna felállt és kiment. Úgy érezte, hogy egy nehéz tehertől szabadult meg.
Akik azonban az asztalnál ültek, nagyon elcsodálkoztak, hogy Jézus bűnöket bocsát meg.