Az idő Isten teremtménye, s az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Ciklikusan ismétlődik a természet és mi - az időbe teremtett ember - az egyházi év keretében újra és újra átéljük Krisztus misztériumát, földi életének időbeli eseményeit, melyen keresztül Isten feltárja belső titkait, akaratát. így lépünk érintkezésbe az égi idővel, az örökkévalósággal, abban a reményben, hogy egyszer majd igazán belépünk ebbe az örök időbe. Csak tőlünk függ, testi-lelki felkészülésünktől, hogy mennyire tudjuk ezeket az időket magunk számára kegyelemszerzően felhasználni, vagy Isten szempontjából „átaludtuk” ezt az időt, s nem töltjük meg olajlámpásainkat, hogy magunknak és másoknak világítani tudjunk, vagyis haszontalan szolgák leszünk, akiket Uruk „alva talál” visszajövetelekor.
Adventtel, azaz az Úrjövettel tehát ismét elkezdődik az egyházi év. Több csend, ima elmélyülés kellene, a világ azonban gondoskodik róla, - ha követjük csábításait - hogy vásárlás, rohanás, sütés, főzés stb. közepette elvesszünk, és fáradtan essünk be a karácsonyfa alá. Ezt kívánja Jézus?
Készíthetünk fenyőkoszorút, égő gyertyákkal, lila szalaggal, hiszen az a bűnbánat jele, azonban ne csak külsőség legyen mindez. Mit érnek a karácsonyi ajándékok őszinte szeretet nélkül, mit érnek a lelkigyakorlatok Isten szeretete nélkül. Mit ér a kitakarított lakás, feldíszített fa, ha állandó viták, veszekedések kísérik. Az én adventem és karácsonyom legyen növekedés a szeretetben. Míg itt vagyunk a földön a hit homályában élünk. „Fölséges és dicsőséges Isten! Világosítsd meg szívem homályait!” - kéri szt. Ferenc atyánk imájában. Csak Krisztusba kapaszkodva tűnhet el ez a homály, de nem fog eltűnni a szenvedés. Jézusnak sem tűnt el, de a remény amelyet Isten a szívünkbe adott nem csalhat meg, hiszen Ő mondta: „Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek és helyet készítek nektek, újra eljövök és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” /Jn.14,1-31
Az Isten azonban tevékeny életet kér az Ő szőlőjében, amely tele van izzadtsággal, szenvedéssel, de igen nagy reménnyel és örömmel, mert Ő vár ránk Ez lesz a mi harmadik adventünk. „Jöjj el Uram, Jézus!” Nekünk, visszatekintve az Ószövetség várakozására /az emberiség első adventjére/ - bátran mondhatom - könnyű. Nekünk a feltámadt Jézus a garancia, hisz ha nem támadt volna fel hiábavaló lenne hitünk - mondja Pál apostol. A messiás várásában élő zsidó ember, csak sóhajtozta: „Jöjj el, ó jöjj el Emmanuel..” - de nem tétlenkedett. Ábrahám szinte fejest ugrik a bizonytalanba, és Isten szavára elindul, bízva ígéreteiben. Mária teljesen ráhagyatkozik Istenre és teszi a leghétköznapibb dolgokat, azonnal elindul, hogy segítsen Erzsébetnek. Ő szolgál, az Isten Fiának anyja. Józsefnek sem magyarázkodik, mindent Istenre bíz. Ő hordozza a „Gyermeket” és menekülnie kell?! Nem értette, de elfogadott mindent Isten kezéből alázattal.
„A hit nem ábrándozás. A hit által lépek rá az élet útjára, de csak a reménység tart meg rajta… Így van ez ma is, itt is, a mi hazánkban. Egyedül a feltámadott Krisztusba vetett reménykedés ment meg bennünket. Egy ország épül a romokból. Vannak vádlók, vannak lamentálók, vannak, akik minden helyzetből hasznot akarnak húzni. Aki azonban hisz Jézus Krisztusban, az most teljes erővel, a természetfeletti reményből táplálkozó hittel lát neki az építkezésnek.” - írja Barsi Balázs ofm.
Nekünk megvalósult az „Emmanuel”, mert valóban velünk az Isten, csak el kell menni és leborulni az oltáriszentségi Jézus előtt. Csak komolyan kell venni Keresztelő János szavait, amely nekünk is szól: fel kell tölteni minden völgyet, le kell hordani minden hegyet.
A hegyek a kevélységet jelentik, a völgyek az elkeseredést, a reménytelenséget. A kevélység és a csüggedés összefüggenek, ne engedjünk a kísértésnek.
Egy jól felkészült adventi gyónással lépjünk ki ebből a körből és kezdjük meg az egyenes út építését Jézussal /hiszen mindig velünk van/ Isten felé, és örömmel, mert reményünk valóra fog válni. Ez itt és most az én adventem, az én lehetőségem, nem holnap és nem holnapután!
Tudnunk kell azonban, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, és gondolatai nem a mi gondolataink.
„Ha van az életedben olyan ellentmondás, olyan félelmetesen érthetetlen esemény, amelynek nem a bűneid az okozói, és nem lehet megoldani, de mégis elindulsz Mária és József nyomában, Isten után, tudd meg, a legnagyobb misztikusok útját járod alázattal és szenvedve…
Ez is karácsony, Isten belép életünkbe, és majdnem összeroppanunk, mert keresztjével együtt jön, vagyis ingyenes szeretetével, mely az abszolút ingyenes szeretetválaszt várja.” /Barsi Balázs/
Egyházunknak két legnagyobb ünnepe van, ezek közül is legnagyobb a húsvét. A húsvét azonban nincs a megtestesülés titka, azaz karácsony nélkül, amikor az Ige testté lett, felvette emberi testünket, sorsunkat, vágyainkat, álmainkat, szenvedéseinket. Otthagyta Isten ölén a végtelen szeretet boldogító állapotát és eljött közénk, hogy osztozzon emberi életünkkel, s így mutassa meg nekünk, hogy mennyire szeret bennünket. Születhetett volna királyi palotában, fényben, gazdagságban. De nem, Isten Fiának mindene megvolt, mégis az emberi élet szegénységét, névtelenségét, egyszerűségét választotta. Fázott, éhezett, kis csecsemőként kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak, istállóban, állati trágya szomszédságában jött közénk: értem! Micsoda kettősség! Ahogy a világban is megvan, a szent és a profán, /a hétköznapi/, nem választhatók el egymástól. A konkoly és a búza. Micsoda édeskés karácsonyokat ünnepelünk mi meg évről-évre. Elmélkedtetek már rajta? Szemléljük a Mindenható Isten alázatát, törékenységét, kiszolgáltatottságát, ahogy kitárja apró kezecskéit felénk, oltalomra, védelemre, szeretetre éhesen. Ugyanilyen alázatosan jön felénk a piciny, fehér ostyában. Szívünk ridegsége, mocska fogadja őt, s mégis eljön, újra és újra, várva, hogy szívünkre öleljük. Ő nem adja fel.
Szt. Ferenc atyánk is átélte ezt a kettősséget. Ő volt az első, aki elmélkedni, szemlélődni akart: felidézni azt az egyetlen éjszakát. A megtestesülés alázata és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni. Halála előtt három évvel Greccio városka határában ünnepelte meg ezt az ünnepet. Egy bizonyos János nevű, jó hírű, jobb életű embert kért meg, hogy rendezzen meg mindent úgy, ahogy a betlehemi kisded született. Legyen ott ökör, szamár, jászol, széna. Látni és szemlélni akarta, az Isten Fiának gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit. Az ünnepre megérkeztek az odahívott testvérek, de ott voltak a környék egyszerű lakói is. Ki gyertyát, ki fáklyát tartott kezében, hogy bevilágítsa az éjszakát. „Ünnepelt itt az egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio mintegy új Betlehemmé alakult át.
Az odaérkező emberek örültek a titkok megismétlődésének. Az erdő kiáltásoktól visszhangzott, s a sziklák szent énekek hangját verték vissza. A testvérek az Úr szokásos dicséretét zengték, és az egész éjszaka örömujjongással telt el.” - írja Celanói Tamás.
Ferenc szerpapi ruhában volt és a szentmise Evangéliumi énekét ő énekelte, majd prédikált az összegyűlt népnek. Gyönyörű énekhangja és szeretettől áradó szavai meghatották az embereket. Isten megáldotta ezt az éjszakát, „csodálatos látomás tárult eléjük. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket láttak feküdni: amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álombál új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült: most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.”
Az emberek a szénát beteg állatoknak adták oda enni és beteg emberek gyógyultak meg tőle.
„Később a jászol helyét az Úrnak szentelték és fölé oltárt és templomot emeltek, hogy ezentúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét, aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsőségesen uralkodik minden századokon át. Ámen. Alleluja. Alleluja.” /Celanói Tamás/
Hammerné Kati
reg. képzési felelős
B E T L E H E M
Minden megíratott,
A próféták megmondtak mindent jóelőre.
De a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.
A te szíved még mindig várt valamit,
egy rést az örök Rendelésen,
Amelyen a szeretet kiosonhat.
József már fáradt volt, ledőlt volna egy kapuboltba,
de te csak mentél házról házra, kapuról kapura,
és zörgettél és könyörögtél.
Nem magadért, hanem a Gyermekért,
hogy ne fázzék, ne szúrja szalma gyönge testét,
ahogy a próféták megírták.
Mert a te anyai szíved még mindig nem hagyott föl a reménnyel.
Hisz van-e telt pohár, melynek színén egy szirom el ne férne még?
Ház, hol egy terhes asszonynak ne jutna még hely?
Lobbant a lámpaláng, amint az érdes kéz kutatva fölemelte:
„Hé, ki dörömböl itt! Takarodjatok, koldusok! Nem csárda ez!
A tárt kapun kidőlt a jó meleg s a zsíros sültek jószaga.
S egy kard villant: sokféle martalóc bitangol szerteszét ilyenkor,
s a bölcs polgár vigyáz a házra.
Betlehem bezárkózott, szíve kővé keményedett a félelemtől.
Mert azokban a napokban összeíratta a népét a Császár.
Elengedték a láncról a kutyákat, nagy szelindekek futkostak a hóban,
dühösen szimatoltak, szűköltek mint a lelkiismeret.
Józsefnek fájt a lába, botjára támaszkodva baktatott
az érthetetlen éjszakában.
Az istálló felé, amely fölött már ott égett a Csillag.
A küszöbön megállt, hátrahőkölt a vastag trágyabűztől,
s tanácstalanul visszanézett.
Te már tudtad, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket,
a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést.
Fájdalmak Emberét hozod világra nyomban, fájdalmak anyja vagy,
fájás nélkül szülő, amint a nyirkos szalmára lerogytál,
s öled végtelen távolából meghallottad a koldus Újszülött didergő zokogását.
/Rónay György/
A GYERMEK DICSÉRETE
Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hirdetem.
Most járok a hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem:
A hófúvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
Viszem a drága hírt az embereknek:
Bennem van, íme csengő és harangdal,
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek-
A fényes jászol s valamennyi angyal.
Dsida Jenő
Szentséges Szűz Mária
Szentséges Szűz Mária,
nincsen másod a földön az asszonyok között,
te a magasságbeli Királynak,
a mennyei Atyának leánya és szolgálója,
a mi szentséges Urunknak, Jézus Krisztusnak anyja,
a Szentlélek jegyese, imádkozzál érettünk
Szent Mihály főangyallal,
és az egek minden erőivel és összes szentjével,
a te szentséges, szerelmes fiadnál,
a mi Urunknál és Mesterünknél.
/MZs: Antifóna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése