A napokban, száz éve készült debreceni képeslap került elém.
Kíváncsi lettem, 1910 karácsonyára.
Így leltem rá Karácsony Sándorra.
Karácsony Sándor eredetileg – és talán mindenekelőtt – pedagógus volt. Igazi pedagógus, aki mindenáron – sokszor hitelessége árán is – elmondta a maga gondolatait, nagyon sokszor a szimbólumok nyelvén, sokszor megbotránkozást keltve. Mind a pedagógiában, mind a filozófiában, mind a pszichológiai tudományokban megelőzte korát. Olyan tudományoknak lett megteremtője, szervezője, melyek korunkban kezdenek kibontakozni.
Megtanulták tőle, hogy a tanulót szeretni kell, akiknek növekedniük kell, s a pedagógusnak pedig alábbszállnia. Örökül hagyta, hogy igyekezzen a pedagógus belülről is megismerni tanítványait: a gyermeket és a serdülőt, egyiket is, másikat is a maga nemében. Karácsony számára hiányzott a diák-partner. Úgy vélte, hogy az a természetes, hogy önálló gondolatai vannak a diáknak, mer és tud kérdezni. Legyen tehát tevékeny társa tanárának, az sem baj, ha kételkedik, ha lázad, ha gyanakszik.
Hű akart maradni tanári esküjéhez, s tanítani, oktatni akarta a latint, a magyar és a német nyelveket; de azt olvasta ki a gyerekek szeméből, hogy inkább "tessék bennünket szeretni". Karácsony megfogadta ezt: először játékosan viszonyult hozzájuk, majd egyre inkább megdolgoztatta őket. Végül eszményképük lett, s vállalta, hogy a vitapartnerük lesz, hogy felnőtt korukban felnőttként kezelhesse majd őket.
Karácsony minden műve pedagógiai fogantatású, nagyon sokszor újrafogalmazza magában a nevelés meghatározását. A pedagógia – vallja – nem más és nem több, mint tudomásul venni azt a tényt, hogy közösségi életünkben gyermekek is vannak. A gyermekekkel életközösséget kell vállalni. Ez a szeretet jegyében történik. A katedráról csak tanítani lehet. Erről le kell szállni, mert innen csak a tömeget látni. A nevelés fő tárgya az egyén, mi több, a személyiség. A nevelés közösségi jellegű. A nevelés csak akkor lesz sikeres, ha az egyéniség sértetlen marad, ha megőrzi autonómiáját. Karácsony szerint a nevelés kulcsa: "A másik ember".
Karácsony munkásságában több utalás van az irodalomművészeti nevelésre. Vezérelve, hogy irodalomra és művészetre csak irodalommal és művészettel lehet nevelni. Ez alatt azt értette, hogy az irodalom tanítása közben irodalmi légkört kell teremteni, s ez a légkör megteszi a maga nevelő hatását. Ugyanezek elmondhatók a képzőművészetekről is.
Megtanította, hogy önmagában az ember - … nem is ember. Örömünk, boldogságunk, jólétünk forrása a másik ember. Csak ketten alkotunk egyet, mert az egyik minden vonatkozásban függ a másiktól. Ebben benne foglaltatik, hogy a diák is ember, mindegyik egy másik ember, akihez a pedagógusnak úgy kell viszonyulnia, hogy megértsék, kiegészítsék egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése