Egy ferences gondolatai

Tokár János: Minél több a munka, annál jobban érzem, hogy rászorulok Istenre
2010. 12. 08. 00:00
Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai gyermekotthon vezetője húsvétkor indította el az Ilyen az én papom című honlapot. Felhívásában pedig a papokat érintő pedofilbotrányok kapcsán úgy fogalmazott: „Töltsük meg a sajtót, a világhálót olyan, Istennek szentelt személyek életrajzával, cselekedeteivel, akikre csak büszkeséggel tudunk gondolni. Ne hagyjuk, hogy néhány, részben még nem is ellenőrzött féligazság, bemocskolja azt az intézményrendszert, vagy azokat a személyeket is, melyek számunkra nagylelkűen otthont adtak, lelki, szellemi születésünkhöz hozzá-járultak.” Mindezt azért, hogy a méltatlan egy százalék mellett szó essen az áldozatos életet élő 99 százalékról is. A Magyar Kurír ezért interjúsorozatot indít, amelyben papokat, szerzeteseket mutat be. Első interjúalanyunk Tokár János, ferences szerzetes, az esztergomi ferences gimnázium igazgatója, akit augusztusban Pro Educanda Juventute díjjal tüntetett ki a Közép-Európai Tanárakadémia a Bajnán és Nagysápon a felnőtt cigány népesség számára indított esti tagozatos gimnáziumi képzés miatt.
Hogy lett pap és szerzetes?

1971-ben kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Az előző évben jártak a falunkban ferences atyák triduumot tartani, és az egyikük azt mondta, hogy Esztergomban a helyem. Akkoriban kevés volt a jelentkező, és a tanulmányi eredményeim elég jók voltak. A papság iránt már korábban is érdeklődtem, és ez a ferences gimnáziumban felerősödött bennem, mivel igen kiváló példák álltak előttem.

Ez mennyire volt jellemző az évfolyamra?

Ferences szerzetesnek sokan eljöttünk volna szívesen, de a tanítással együtt csak ketten vállaltuk ezt az osztályból. A mi osztályunkból tízen mentünk papnak, a másik osztályból ketten. A tizenkettőből ketten lettünk ferencesek, a többiek egyházmegyés papok.

A kommunista diktatúra elriasztott sokakat a papi hivatástól?

Nem foglalkoztunk azzal, hogy milyen a rendszer, beleszülettünk, nem volt ez számunkra különleges. Ha szabad világba születtünk volna, biztos nyomasztó élményként ér minket, de gyerekkorunktól kezdve megszoktuk, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, vigyázni kell, mit csinálunk. Soha nem éreztem magamon a diktatúra nyomását. Nem akartak soha beszervezni. Nekem inkább használt, mert nem tett szétszórttá, és nem akadályozta, hogy jobban befelé éljek.

És ma mennyien állnak ferencesnek a diákok közül?

Évfolyamonként egy-két diákunk jelentkezik papnak, szerzetesnek két-három évente egy. De még mindig úgy állunk, hogy a rendtartomány fele, azaz valamivel több, mint ötven ferences szerzetes ebben az iskolában végzett.

Mi volt a vonzó a papságban és a szerzetességben?

Gyerekkoromban úgy éltem át: a templom olyan, mintha az ember a mennyországban lenne. A falusi házikónkban volt a mindennapok világa, ami egy kisgyerek számára néha unalmas. A templom pedig hatalmas nagy volt, sok szép virággal, oltárokkal, vastag szőnyegekkel, vakító reflektorokkal, a pap ragyogó fehér és mindig más-más színű ruhákban. Az volt az érzésem, ez itt a mennyország. A templom a Szentháromság tiszteletére van szentelve, így az oltárkép miatt is úgy éltem át, hogy itt vagyunk a jó Isten színe előtt.

A szerzetességben az tetszett meg, hogy áldozatos embereket láttam magam körül. A prefektusom mindent a lehető legnagyobb becsületességgel és precizitással csinált, mindenütt ott volt óraműpontossággal, ahol meg kellett jelennie. A párhuzamos osztály osztályfőnöke és prefektusa 13 évig látta el az igazgatói munkakört. Finom intelligenciával volt megáldva, és nem félt a kétkezi munkától sem. Elvégezte a legkellemetlenebb munkákat is, például ha eldugult egy vécé, akkor szépen kipumpálta, miközben mi, 16-17 éves fiúk hányingerrel fordultunk el. Matematika és ábrázoló geometria szakos volt, és úgy tanított, hogy ha éppen nem akadt kémiatanár, elvégezte a kémia szakot, aztán a fizika szakot, majd az oroszt is. Amikor pedig lebénult, megtanulta a kosárfonást, hogy hasznosíthassa magát. Olyan embernek ismertem meg, aki nem csak beszélt, hanem láthatóan egész életét odaadta a jó Istennek, és nem volt benne semmi hiúság, a legalantasabb ítélt munkát is úgy végezte, mintha tanítana.

A tanári és a ferences hivatás miként egészíti ki egymást?

Szeretem a szellemi munkát, és nagyon jó lehetőség az, hogy ezt tovább is tudom adni. És hála Istennek a gyerekek is nagyon jók. Több olyan ember megfordult az iskolában, akik arra hívták fel a figyelmünket, hogy látjuk-e mi is, ide olyan gyerekek járnak, akiknek ragyog az arcuk? „Nem tudjátok, milyen óriási kinccsel rendelkeztek! Ha bármerre fordultok, ilyen tiszta tekintetű emberekkel ritkán találkoztok!” – mondják nekünk a diákjainkra utalva.

Magyar-latin szakos vagyok, mostanában inkább hittant vagy filozófiát tanítok, és ezek a tantárgyak lehetővé teszik, hogy sokat gondolkodjunk a diákokkal a szépről, a jóról, az igazról és mindezek forrásáról, a jó Istenről.

A ferences hivatás meghatározása: szemlélődő, missziós testvéri közösség. II. János Pál pápa 1982-ben Róma városi misszióra készülő ferenceseknek ezt mondta: „Menjetek elébe a mai embereknek! Ne várjátok, hogy ők jöjjenek hozzátok! Ti próbáljátok meg elérni őket! A szeretet sarkall minket erre. Jézus szavai – menjetek el az egész világra – az evangelizáció előtt megnyitják az egész világot, és csodálatosan visszhangoznak a ti lelkiségetekben, amelynek része az útonjárás.” Úgy tapasztalom, hogy az iskola egyre inkább ezt a missziós feladatot tölti be. Egyre több olyan diákkal van dolgunk, akiket azért hoznak ebbe az iskolába, mert valahol a gyökerekkel van gond. És szinte mindegyik „eset” visszavezethető arra, hogy egy Isten nélküli világban az alapvető értékek is mind megkérdőjeleződnek. Az ember elszigetelődik, egyedül marad, elbizonytalanodik mindenben.

Miből merít erőt, miből töltekezik?

Minden hívő ember számára egyértelmű, nem fejtek meg nagy titkot, ha azt mondom, az ember a bensejében találkozik önmagával és a jó Istennel. Persze a befogadóképességem mértékétől is függ, hogy mennyire tudom beengedni magamba a végtelen Istent. De biztos, hogy Ő reményt és lehetőséget ad nekünk a fejlődésre. Azt tudom mondani, amit a zsoltár is, hogy „a te arcodat keresem, Uram”. Ha a keresés megmarad az emberben, ez reményt ad arra, hogy találkozik az élő Istennel, nem pedig egy emlékekből élő, vagy az évek során megkövült képlettel.

Mit ad a szerzetesközösség?

Sok vidámságot jelent a számomra, hiszen sokan és különfélék vagyunk. A közösség sokkal jobban láttatja velem a korlátaimat, önkritikára és hálára nevel.

El tudná ilyen közösség nélkül is képzelni az életét?

Néha el… egyébként szeretek egyedül is lenni, egy-két napot egy hétből el tudnék tölteni egyedül. Persze a fejemben azért mindig ott mocorog a felelősségtudat: mit kellene még tennem, mire kellene még jobban oda figyelnem a közösség dolgaiban.

Voltak mélypontok, megrendülések a papi élete folyamán?

Ha elő is fordulnak, azok inkább önmagammal kapcsolatosak, nem a hivatásomat érintik. Néha elgondolkodom azon, hogy a jó Isten mennyi jót adott nekem, és bennem ezzel együtt mennyi hűtlenség van. Ez nem líra, hanem önmagammal szembeni elégedetlenség. Hogy Isten kegyelmének nem tudok megfelelni, nem azért, mert nem akarok, hanem mert annyi sok hiba, bűn, oktalanság, hiúság él bennem. Szinte pillanatonként kellene újra és újra lelepleznem önmagam előtt magamat.

Miért indított három, illetve két éve esti tagozatos gimnáziumi képzést Bajnán és Nagysápon a felnőtt cigány népesség számára?

Nem én találtam ki ezt, hanem megkeresett minket egy hölgy a cigány önkormányzattól, Oláh Anita, és vele a helybéli plébános, Nyíri Róbert, és addig-addig győzködtek, míg végül kötélnek álltam. Azt mondtam, menjenek a tartományfőnökhöz, és ha vele elintézik, akkor szívesen belevágok. A falu összes vezetője megmozdult az ügy érdekében. Olyan sokan jelentkeztek, hogy amikor elmentünk a községházára, tele volt a tanácsterem mindkét helyen lelkes emberekkel. Nem lett volna szívem azt mondani, hogy nem fogunk ide jönni.

Gondolom, sok nehézséggel jár az igazgatóság mellett még egy ilyen iskolát is felállítani.

Egyáltalán nem éreztem nehéznek, mivel rengeteget segítettek a helyiek. Az ott tanító kollégáim is lelkesen csinálják, és látnak benne fantáziát. Többen kijelentették, hogy életük egyik legértelmesebb része ez. Én is tanítottam magyart és hittant, és szeretek oda járni. A legkisebb figyelmességet is hihetetlen nagy szeretettel viszonozzák. Úgy kezdtem a tanítást, hogy megbeszéltük: tegeződjünk. Órán mindig piszkálom őket, hogy mondják el, ők mit gondolnak valamiről. Tele vannak félszegséggel, mert ők már régóta kijárták az iskolát, és nem értenek az egyes feladatokhoz, és most felnőtt fejjel újra visszaültek az iskolapadba. Nem akarnak leégni egymás előtt és előttem sem. Mégis, amikor ráveszem őket, hogy csináljanak meg valamit, utána mindenki örül neki. Ilyenkor ők is csodálkoznak, hogy ők erre képesek voltak? Most arról álmodozunk, pontosabban én csak segítek benne, hogy a Gandhi gimnázium mintájára indítunk egy nappali tagozatos, egyházi cigánygimnáziumot itt, Esztergomban. Csak cigányoknak, 14 éves kortól, de lenne benne egy két éves szakközépiskolai képzés is, így 20 éves korig ott tanulhatnának a diákok, és lenne hozzá kollégium.

Miért van az, hogy az egyházi cigánypasztoráció sikeresebb, mint az állami programok, amelyekkel segíteni szeretnék a cigányokat?

Ennek sok oka lehet, az egyik alapvető oka, hogy a cigányok vallásosak. Ha nyitottak vagyunk feléjük, és nem ültetünk el bennük bizalmatlanságot, akkor az egyház, az egyháziak minden közeledését megtiszteltetésnek, ünnepnek tekintik. A cigányok vallásossága mellett a másik fontos dolog az, hogy az egyházi embereknek illik minimum áldozatosnak lenniük. Ha egy egyházi ember azt nézi, hogy mikor jár le a munkaideje, vagy mikor kap valami pénzt, egyáltalán, hogy hol és mikor kap viszonzást, és megéri-e neki, akkor, az nem egyházi ember és nem jó helyen van. Ha nem tudja odaadni az idejét, energiáját ingyen, még csak nem is az emberek mosolyáért, hanem egyedül a hivatásából fakadóan, akkor ott baj van. Ez a kettő biztosan sokat segít abban, hogy az egyházi cigánypasztoráció sikeresebb lehet.

Sűrű az élete?

Egyszerre vagyok a gimnázium és a kollégium igazgatója, házfőnök, vezetek egy szociális otthont, ahogy az említett esti tagozatot, és közfeladataim is vannak, például a kórház kuratóriumában, a megyei oktatási közalapítványban, stb. Nemrég pedig arra kért meg Székely János püspök úr, hogy tanítsak a szemináriumban. Ha a jó Isten nem adna erőt, és nem lenne egy közösség mellettem, mindezt nem tudnám csinálni. Nem én találtam ki magamnak ezeket a feladatokat. Kérnek, hívnak, és a lelkiismeretemben hallom Bernanos mondatait: „Mi, keresztények folyamatosan arról beszélünk, a tehetetlenség, a lustaság és a gőg könnyeivel, hogy teret veszítünk. Csakhogy nem a világ részesült Krisztusban, hanem mi, hogy átadjuk őt a világnak. Isten a mi szívünkből vonul vissza; csakis bennünk zajlik a kereszténység térvesztése.”

Érez olyasmit, hogy gyakran szétválasztják a papot és az embert, és papban nem látják az embert?

Én úgy érzem, bennem még nem választották szét a kettőt, és én sem tudom szétválasztani magamban. Ez attól is függ, hogy ki milyen szerepeket játszik el. Szerintem én ugyanolyan vagyok akkor, amikor papként teszem a dolgom, mint amikor nem papként. De nem is tudom, hogyan lehet ilyen, én a kettőt nem tudom szétválasztani. Lehet, hogy sokak részéről van ilyen megközelítés, de azt azonnal helyére kell tenni, hiszen ha a rend neve az, hogy Kisebb Testvérek Rendje, akkor nem engedhet meg magának ilyen helyzeteket.

Az egyházon kívülről sem érez ellenséges hozzáállást a papok felé?

Rengeteg civil kapcsolatom van. 30-40 éves embereket úgy keresztelek meg, hogy azelőtt sosem volt kapcsolatuk az egyházzal. Sose éreztem azt senki részéről, hogy ne tudnánk egymással szóba állni. A munkám emberek közé visz, és nem csak hívő emberek közé. Van egy erdei iskolánk fent, a Gerecsében, ahová nagyon sokan jönnek be úgy, hogy megkérdezik tőlem, én vagyok-e a gondnok, mert elég szakadtan, munkásruhában állok előttük. Úgy szoktam velük szóba elegyedni, hogy nem tartom fontosnak elmondani, hogy igazgató vagyok. Fontosabb, hogy az emberi szinten találkozzunk. És amikor szóba kerül, hogy pap is, csak nagyobb tisztelet jár vele. Olyan már volt, hogyha valamit rosszul csináltam, éreztem, sőt meg is mondták, hogy nem ezt várták volna el egy paptól.

Azt gondolom, hogy minden olyan támadást, ami az egyház, a papok ellen irányul, a legjobb úgy felfogni, mint ami a megtisztulásunkhoz szükséges, és a választ is úgy adni, mint akik ebből alázatosan az Úr hangját szeretnék meghallani és tanulni belőle.

Ennyi munka mellett van szabadideje?

Szoktam csinálni magamnak. Szeretem járni az erdőt, állatok körül dolgozni, szívesen végzek fizikai munkát, de most ebből van a legkevesebb. A feladataim, döntéseim felelőssége valóban rajtam van, és nekem kell értük számot adni.

A legnagyobb szabadságot mégis akkor élem át, amikor belül vagyok szabad – minden aggódástól, kicsinyhitűségtől, nagyképűségtől, indulattól. Legjobban az pihentet, amikor bennem béke van, amikor nem akarok mindent gyorsan megoldani, hanem az él bennem, hogy a jó Isten mindenek felett van.

Egyébként nem érzem, hogy kimerülnék. Vannak nagyon pörgős napok, amikor ezer helyre kell szaladnom és számtalanszor más-más érzelmi-hangulati közeg fogad. Egyik percben például értekezletet tartunk, utána megkeres valaki, hogy temessem el a feleségét, majd gazdasági ügyekkel kell foglalkoznom, aztán fel kell köszöntenem egy kollégát, és odahoznak hozzám két problémás gyereket. Ez tud nehézséget okozni, hogy az aktuális pillanatot mélységeiben át tudjam élni, akármilyen gyorsan is változik.

Sokan hamar kiégnének ennyi munka mellett.

Én nem érzem magam fásultnak. A feladat növel is. Jelenleg azt érzem, hogy a feladat arra hív, hogy minél becsületesebben adjak választ arra, amit a jó Isten kér tőlem. Minél több a munka, annál jobban érzem, hogy rászorulok Istenre. Annál kevésbé lehetek gazember, mert akkor mindenütt eljátszom a lapot. Isten jobban vezet maga felé akkor, ha fel merek magamból minél többet áldozni.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír